Egy taxi állt meg 1995. november 22-én, hajnali fél ötkor egy benzinkútnál a spanyolországi Jerez lepukkant, La Constancia nevű belső kerületében. A sofőr kiszállt, hogy tankoljon, de hiába próbálgatta, egy csepp benzin sem folyt ki a pisztolyból. Amikor elindult, hogy megkeresse a benzinkutast, észrevette, hogy az üzlet ajtaját bezúzták, odabent szétszórt újságok és magazinok borítják a padlót, a falakról pedig vér csöpög. Rohant az első telefonfülkéhez, hogy mentőt és rendőrt hívjon.
Néhány percen belül a helyszínre ért az első járőrkocsi. A rendőrök felfedezték, hogy vérnyom vezet a pénztárgép mögötti irodába. Az ajtó zárva volt, be kellett törniük. Odabent egy fénymásoló mögött egy fiatal férfi feküdt a padlón. Még lélegzett. Öt perccel később már a mentők ápolták, hősiesen küzdöttek, hogy megmentsék az életét, de háromnegyed ötkor a 26 éves Juan Holgado belehalt a sérüléseibe.
A közel huszonnyolc évvel ezelőtt elkövetett gyilkosság olyan eseményeket indított el, melyek több krimihez, akciófilmhez, drámához szolgáltathatnak alapanyagot. A Holgado-család tragikus történetével a Guardian foglalkozott terjedelmes cikkben.
Elbaltázott nyomozás
Nem sokkal öt óra után érkezett a helyszínre Manuel Buitrago rendőrbíró, aki az ügyben indított nyomozást vezette. Bár elmúlt már 41 éves, korábban még sohasem dolgozott gyilkossági ügyön. Buitrago azonnal elrendelte a helyszín alapos átvizsgálását. A rendőrök mindössze egy véres, ujjlenyomatokkal teli üdítős dobozt, egy esőkabátról leszakadt gombot és egy medált tudtak felmutatni, amibe a szűz csillagkép szimbólumát vésték. Az üzlethelyiségben huszonhárom különböző ujjlenyomatot találtak, azt azonban képtelenség volt megállapítani, hogy bármelyik az elkövetőkhöz tartozott-e, vagy mindet az aznapi vásárlók hagyták.
A halottkém hat előtt tíz perccel vizsgálta meg Juan Holgado holttestét. A fiatal férfit harminc szúrás és vágás érte: volt néhány felszíni sérülés az arcán és a kezén, de több súlyos szúrt seb volt a mellkasán és a combjai hátsó részén. Az orvosszakértő szerint a tettes egy 18 centi pengehosszúságú kést használt, olyat, amilyennel a spanyol sonkát szokás felszeletelni.
A támadás brutalitásából kiindulva Buitrago úgy gondolta, hogy két vagy több férfi elkövetőt keres, akik körbevették az áldozatot, hátulról megvágták a lábait, hogy ne tudjon elfutni. Juan a padlóra zuhant, de be tudott kúszni a kis irodába. A támadói azonban utánamentek és tovább szurkálták és vagdosták a késsel.
A brutális támadásnak látszólag nem volt indítéka: Juannak nem voltak alvilági kapcsolatai, vagy kétes barátai, sohasem került összetűzésbe a törvénnyel. Úgy tűnt, a fiatal férfi csak rosszkor volt rossz helyen. Aznap éjjel azért dolgozott, mert szívességből műszakot cserélt a kollégájával.
A pénztárgép adatai szerint valaki négy óra után két perccel vett egy doboz gyümölcslevet és egy csomag cigarettát, de nem voltak sem szemtanúk, sem biztonsági kamerák. Buitrago úgy gondolta, az elkövetők drogfüggők lehettek.
A spanyol kikötők az 1990-es évek elején váltak a dél-amerikai kábítószereket Európába csempésző bűnbandák elsődleges célpontjaivá, Jerez pedig alig harmincöt kilométernyire fekszik a Cádizi-öböltől. Jerezen a kilencvenes évek közepén kezdett átsöpörni a kábítószerek megjelenéséhez kötődő bűnözési hullám.
Ezt a rablást kétségbeesett és hanyag amatőrök követték el, akik feldúlták az egész boltot és hiába találták meg, nem tudták felnyitni a széfet, ezért mindössze hetvenezer pezetát (mai értékét tekintve nagyjából 480 eurót) tudtak elvinni a kasszából.
Buitrago hat héttel a gyilkosság után tartóztatta le az első három gyanúsítottat, majd néhány hónappal később egy negyediket. A négy férfi közül hárman ismert alvilági figurák voltak több rablással és kábítószer-kereskedelemmel a számlájukon és mind a négyen rendszeresen fogyasztottak keménydrogokat. Bár mindannyian hevesen tagadták, hogy bármi közük lenne a benzinkutas gyilkossághoz, a helyi újságok 1996. február 15-én arról számoltak, hogy az ügy a lezárásához közeledik, a tettesek le vannak tartóztatva. Juan Holgado családja számára azonban a rémálom nem ért véget.
Gyász és harag
Francisco Holgado, Juan apja úgy érezte, kicsúszik a lábai alól a talaj. A békés, tipikus középosztálybeli családfő korábban soha sem gondolta, hogy ilyesmi megtörténhet vele és a családjával. Szinte egész felnőtt életében egy bankban dolgozott, feleségével, Antonia Castroval három fiút és egy lányt neveltek. A szomszédok, ismerősök szerint csendes, becsületes férfi volt, hétköznapi ember.
A benzinkutas gyilkosság gyanúsítottjait később elengedték, majd újra letartóztatták, aztán újra elengedték. A rendőrség névtelen tippek alapján újabb gyanúsítottakat talált, de az ügy sehogyan sem akart összeállni. Kevés bizonyíték volt, és azokkal is történtek furcsaságok. Valahol elveszett a véres ujjlenyomatokat tartalmazó üdítős doboz, egy ötszáz pezetás érme, amin szintén volt egy véres ujjlenyomat egy időre szintén eltűnt, majd később előkerült.
Az áldozat családja egyre dühösebbé és elkeseredettebbé vált. Néhány nappal 1995 karácsonya előtt több mint háromezer ember vonult végig Jerez óvárosának macskaköves, szűk utcáin, hogy igazságot követeljenek Juannak és nyomást gyakoroljanak a hatóságokra: eszükbe se jusson, hogy ezt az ügyet elmaszatolhatják.
A gyilkosság után fél évvel mégis úgy tűnt, hogy a nyomozás zsákutcába jutott, a Holgado család ezért egyre elszántabb lett. Francisco minden nap bement a rendőrségre, hogy a legfrissebb fejleményekről érdeklődjön és sokszor Antonia, a felesége is elkísérte. Miután a gyanúsítottakat óvadék ellenében szabadlábra helyezték, a házaspár minden hónap huszonkettedik napjára demonstrációt szervezett Jerez főterére.
A helyi média a rendőrséget és Manuel Buitragót kritizálta. Megírták többek között, hogy az igazságügyi minisztérium korábban elmarasztalta a rendőrbírót, mert két esetben is túl sokáig húzta a nyomozást. A benzinkutas gyilkosság felderítését az első pillanattól kezdve elbaltázták:
mintha bikák rontottak volna be egy porcelánboltba: bizonyítékok semmisültek meg
– ismerte be egy tévéműsorban Jose Luis Fernandez Monterrubio, a jerezi rendőrség parancsnoka. Buitrago akkor és később is mindig azzal védekezett, hogy bárki érkezett volna a helyszínre aznap, ugyanazt tette volna. „Akkoriban így működtek a dolgok” – mondogatta.
Francisco Holgado bizalma megrendült az igazságszolgáltatásban. Egy napon kiment a temetőbe a fia sírjához és megfogadta, hogy bármi lesz is a következménye, ő maga fogja leleplezni Juan gyilkosait.
Önjelölt magánnyomozó
Két évvel a fia meggyilkolása után Francisco Holgado kettős életbe kezdett. Minden reggel hatkor kelt és elbuszozott a majdnem száz kilométerre fekvő Sevillába, a munkahelyére. Késő délutánig dolgozott, majd hazatért, átöltözött és hetente több éjszakát töltött Jerez legveszélyesebb, legkétesebb hírű negyedeiben. Füstös kocsmákba, bordélyokba, drogtanyákra járt, hátha megtud valamit a gyilkosságról. Alvásra sokszor csak annyi ideje maradt, amennyit a buszon töltött.
Az ötvenes évei elején járó Holgadónak nem voltak alvilági kötődései sem magánnyomozói képességei. A húszas éveiben volt katona, Észak-Afrikában szolgált, ám ott is leginkább impulzív természetével tűnt ki: egyszer például pofon ütötte az egyik felettesét, mert az csúnyán beszélt vele focizás közben. Másik jól ismert tulajdonsága a megszállottsággal határos kitartása volt. Ha a fejébe vett valamit, azt ha törik, ha szakad, meg kellett valósítania. Második fia, Paco mesélte, hogy tíz éven belül több mint tízszer kellett költözniük, mert az apja mindig nagyobb, szebb otthont akart biztosítani a családjának.
Francisco az éjjeli felderítésein, hogy megnyerje magának az embereket, fizetett nekik egy-egy italt, cigarettával kínálta őket és azokat az erős nyugtatókat osztogatta, amiket neki írtak fel a fia halála után. A zsebében diktafon lapult, amivel minden szót rögzített, amit az alkoholtól vagy a gyógyszertől beállt emberekkel váltott.
Eleinte vaktában kérdezősködött, aztán lassan egyre összeszedettebbé, módszeresebbé vált. Konkrét nyomokat, tippeket követett, melyeket helyi újságíróktól, rendőröktől kapott, akikkel időközben összebarátkozott.
Holgado a hétvégéit a családja helyett azzal töltötte, hogy többször is visszahallgatott a diktafonjáról mindent, amit a hét során rögzített. Jelentéktelen nevek, túlszínezett történetek sorjáztak a szalagokon. Eszébe sem jutott, hogy azért annyira sikertelen, mert fogalma sincs a nyomozómunkáról, úgy gondolta, azért nem jut eredményre, mert sokan ismerték az arcát a sajtóból.
Egy napon, amikor egy kávézóban ücsörgött, egy gyanús alak lépett oda Francisco asztalához. Pepe el Gitano (Pepe, a cigány) néven mutatkozott be, és azt mondta, fontos információi vannak Juan meggyilkolásával kapcsolatban, de azt csak később, egy titkos helyen mondhatja el. Francisco megbeszélt egy találkozót Pepével, de soha többé nem látta a férfit. Nem volt túlságosan elkeseredve, hozzászokott már, hogy folyton vakvágányra téved, de Pepe karaktere nem akart kimenni a fejéből. A hozzá hasonló alakok napi szinten bukkannak fel a semmiből az éjszakában, majd tűnnek el nyom nélkül. Miért ne csinálhatná ő is ugyanezt.
Pepe színre lép
Francisco Holgado 1998 márciusának végén beállt a sorba egy heroinfüggőket segítő metadonklinika előtt. Bőrdzsekit, gyűrött farmeringet, bő farmernadrágot, vastag keretes napszemüveget és olyan parókát viselt, amiben úgy nézett ki, mint egy LEGO-figura.
Az álcájához hasonlóan a történetét sem bonyolította túl: mindenkinek Pepeként mutatkozott be és ötvenezer pezeta jutalmat ígért annak, aki segít neki megtalálni az elveszett kutyáját. Az egyik zsebében gondosan elrejtve egy diktafon lapult, amivel felvehette az összes beszélgetését.
Holgado a nyomozás irányát tekintve is stratégiát váltott. Ahelyett, hogy általános információkat próbált volna gyűjteni, úgy döntött, arra a négy emberre fog fókuszálni, akiket Buitrago letartóztatott, de később óvadék ellenében szabadon engedett az üggyel kapcsolatban. Ők azonban, bár ugyanazokban a körökben mozogtak, nem voltak barátok, ritkán találkoztak, négy embert viszont nem tudott egyszerre szemmel tartani egyetlen önjelölt magánnyomozó.
A gyanúsítottak egyikét nehéz volt felkutatni, két másik pedig ki-be járkált a börtönből, kisebb bűncselekmények miatt. A negyedik, akit az első három gyanúsított után hónapokkal tartóztattak le, ideális célpontnak tűnt. Pedro Asencio 35 éves volt, hosszú heroinista múlttal és számos piti bűncselekménnyel a háta mögött. Akik ismerték, arra figyelmeztették Holgadot, hogy Asencio kiszámíthatatlan és erőszakos.
A Pepe álruhájába bújt Holgado egy metadonklinikán találta meg a férfit. Asencio reszketett az elvonástól ezért nagyon hálás volt az idegennek, aki nem csak cigarettával, de nyugtatóval is megkínálta. Beszédbe elegyedtek, Pepe belengette, hogy tud még gyógyszereket szerezni, majd azt is felajánlotta Asencionak, hogy időnként elfuvarozza ide-oda a kocsijával.
Bár Asencio alapvetően gyanakvó természet volt, Pepének sikerült elbűvölnie. Hamarosan barátok lettek, 1998 közepére már heti két-három alkalommal találkoztak. Minél többet beszélgettek, annál szövevényesebbé vált Holgado kitalált karakterének fedőtörténete. Mesélt például egy nagy mennyiségű kokaint mozgató bandáról, akiknek dolgozik. Egyszer még egy drogfüggőt is felbérelt, hogy játssza el Asencionak, hogy ő Pepe bandakapcsolata.
A felesége, Antonia hozzáállása férje megszállottságához naponta változott. Egyszer bátorította, máskor nem értette, miért megy bele ennyire extrém helyzetekbe. Persze ő is szerette volna, ha a meggyilkolt fiának igazságot szolgáltatnak, továbbra is napi szinten bejárt a rendőrségre és próbált nyomást gyakorolni a hatóságokra. A férje azonban semmi áron nem volt hajlandó letérni arról az útról, amire rálépett.
Holgado élete lassanként darabokra hullott, miközben veszélyben volt.
Egy nyári napon Pedro Asencio bizalmasan elárulta Pepének, arra készül, hogy megöli a benzinkúton meggyilkolt Juan Holgado apját. Azt hallotta ugyanis, hogy a férfi megelégelte a rendőrség tehetetlenségét, és vett egy puskát, hogy maga végezzen a gyanúsítottakkal. Asencio úgy érezte, nincs más választása, le kell vadásznia a férfit, mielőtt az vadászhatná le őt.
Holgado alatt szinte megmozdult a Föld, majd elöntötte a pánik. Hirtelen nem jutott jobb eszébe, minthogy felajánlja, majd ő elvégzi a piszkos munkát:
úgy mentettem meg az életemet, hogy elvállaltam saját magam meggyilkolását
– nyilatkozta később.
Meglepetés a tárgyalóteremben
A nyomozók számos baklövése ellenére Juan meggyilkolásának ügye eljutott a vádemelésig. A bírósági tárgyalást 1999. január 11-re tűzték ki. A vádlottak padján az a négy férfi állt, akiket korábban már letartóztattak, de később kénytelenek voltak elengedni a rendőrök.
A tárgyalás napjáig Franciso Holgadonak tizenkét kazettája volt, tele a beépülés nyolc hónapja alatt titokban rögzített beszélgetésekkel. Holgado és a család ügyvédje, Juan Pedro Cosano – aki nem csak támogatta ügyfele őrült magánnyomozását, hanem egyenesen csodálta érte – abban állapodtak meg, hogy bízva a meglepetés erejében az utolsó pillanatig titokban tartják a felvételek létezését.
Az ügyvéd ekkor jelentette be, hogy Francisco Holgado több órányi titokban rögzített hangfelvétel birtokosa, amit szeretnének bizonyítékként felhasználni. A tárgyalóterem felbolydult, a bíróság visszavonult, hogy döntést hozzon az új fejleményről. Világos volt, hogy egy új bizonyíték kulcsfontosságú lehet az ügyben. A vád kezében nem voltak perdöntő bizonyítékok, amik a vádlottakat a helyszínhez köthették volna, ráadásul időközben több tanú is változtatott a vallomásán.
A tárgyalás negyedik napján a bíróság bejelentette: nem fogadja el bizonyítékként Francisco Holgado felvételeit, mert azokról nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy mennyire hitelesek, manipuláltak-e, milyen körülmények között, hogyan készültek. Az ügy a vád szempontjából egy összeomlás szélén álló kártyavárrá vált.
A sztori, melyben egy apa álruhás magánnyomozót alakít, hogy lebuktassa fia gyilkosait, majd elvállalja önmaga kivégzését, hogy ezzel megmentse a saját életét olyan, amilyenről minden újságíró álmodozik. Francisco Holgado egyik napról a másikra hírességgé, afféle nemzeti hőssé vált Spanyolországban. Hosszú cikkekben, riportokban méltatták az egyszerű bankpénztárost, aki az életét kockáztatta azért, hogy igazságot szolgáltasson meggyilkolt fiának.
Antonia akkoriban nem csak a fia elvesztésével küzdött, de éppen gyógyulófélben volt egy súlyos betegségből is. Mindemellett még azzal is szembesülnie kellett, hogy állandóan riporterek, fotósok, operatőrök táboroznak a háza előtt, a spanyol után nem sokkal pedig befutott a nemzetközi sajtó is: Portugáliából és Argentínából is érkeztek újságírók és dokumentumfilmes stábok.
Február 9-én a bíróság ítéletet hirdetett: mind a négy vádlottat felmentették. Francisco Holgadót lesújtotta a döntés, de úgy érezte, a hatalmas médiafelhajtás miatt van rá esélye, hogy rávegye a bíróságot az ítélet megváltoztatására.
Lassú széthullás
Miközben február 20-án Juan Pedro Cosano fellebbezést nyújtott be, Holgado bezárkózott a benzinkútra, ahol a fiát megölték és azzal fenyegetőzött, hogy magával együtt porig égeti a helyet, ha az üzemeltető nem garantál biztonságosabb munkakörülményeket az alkalmazottainak.
Egy másik alkalommal Francisco a lányával, Mariával „Juan Holgado gyilkosai még mindig szabadlábon vannak”, illetve „Igazságot Juan Holgadonak” feliratokkal fújta tele Jerez középületeit.
A médiában összetartónak tűnő család azonban a háttérben a széthullott. Juan legidősebb öccse, Paco, aki néhányszor elkísérte álruhás apját az éjszakai kiruccanásaira, azt mondja, a gyilkosság után Franciscót felemésztette a bűntudat, amiért korábban elhanyagolta a gyerekeit. Juan halála azonban nem arra késztette, hogy megpróbálja helyrehozni a kapcsolatot a megrendült, gyászoló testvérekkel, hanem arra, hogy magányos keresztes hadjáratba kezdjen, ami miatt még inkább eltávolodott a családjától.
Paco szerint az apjának szinte fel sem tűnt, amikor ő 1998 elején Németországba költözött, ahol egy kaszinóban kezdett el dolgozni. Antonia számára pedig két évvel később telt be a pohár. A tárgyalás után nehezen viselte a hatalmas sajtóérdeklődést, másrészt úgy érezte, a férje folyamatosan színez kicsit a sztoriján, hogy még hősiesebbnek tűnjön.
Amikor Francisco Mardridba utazott, hogy aláírja a szerződést, Antoniát tüdőembóliával kórházban ápolták. Az asszony nem akart hozzájárulni a jogok eladásához, de betegen nem tehetett ellene semmit. A férje azt mondta neki, csak azért írta alá a szerződést, mert a történetet mindenképp megfilmesítették volna, így meg legalább ők is látnak belőle pénzt, de Antonia nem hitt neki. Azzal vádolta Franciscót, hogy 6 millió pezetáért (mai értéken számítva nagyjából 36 ezer euróért, vagyis közel 14 millió forintért) kiárusította a meggyilkolt fia emlékét.
A Padre Coraje (Bátor apa) című háromrészes minisorozatot 2002 márciusában mutatta be először az Antena 3 nevű állami tévécsatorna. A főszereplője a szerény, de férfias családfő, aki egyszerre támogatja a szörnyű tragédia súlya alatt szenvedő családját, és vág neki az ezer veszéllyel fenyegető, kétes alakoktól hemzsegő alvilági éjszakáknak, hogy levadászhassa fia gyilkosait.
Amikor az El Mundo című lap egyik riportere a sorozatról kérdezte, Pedro Asencio annyit felelt, hogy az egész egy nagy baromság. A férfit megformáló karakternek az „el Maquea, a pengék királya” nevet adta a forgatókönyvíró. Antonia arra sem tudta rávenni magát, hogy belenézzen a filmbe. Gyűlölte, hogy az emberek a kávézók teraszain kellemesen elbeszélgetnek a fia meggyilkolásáról, és a családja tragédiáján szórakoznak.
Elveszett remények
A spanyol legfelsőbb bíróság 2000-ben helyt adott a Holgado-család fellebbezésének. Juan meggyilkolásának ügyét 2003 őszén kezdték el újratárgyalni. A vádlottak padján ugyanaz a négy férfi ült, mint négy évvel korábban, a bizonyítékok között azonban ott sorakoztak Francisco Holgado titokban készített hangfelvételei. A tárgyalóteremben hemzsegtek az újságírók és a tévéstábok. Francisco biztos volt benne, hogy ezúttal minden másképp történik majd.
A bíróság 2003. december 3-án ismét felmentette a vádlottakat. Ezzel gyakorlatilag lenullázódott a remény, hogy Juan Holgado gyilkosainak – bárkik is voltak – valaha felelniük kell majd a tetteikért.
Antonia a következő évben elvált Franciscotól. Hamarosan a gyerekek is megszakítottak minden kapcsolatot az apjukkal. Francisco szerint az anyjuk hangolta ellene a gyerekeket, Antonia szerint azonban a férje mindig csapnivaló apa volt, sohasem szerette őket. A meggyilkolt fiukért folytatott harcot egyikük sem volt hajlandó feladni, csak ezentúl külön, a saját útjaikat járva folytatták.
Antonia és Francisco is heti rendszerességgel bejártak a rendőrségre, hogy a nyomozás haladásáról érdeklődjenek, próbáltak nyomást gyakorolni a hatóságokra. Antonia többször tartott éhségsztrájkot a benzinkútnál, ahol Juant megölték, Francisco ismét telefestette a szlogenekkel a középületeket. Mivel azonban az ügyben nem merült fel új fejlemény, lassan feledésbe is merült a bűntény.
Francisco Holgado 2008. december 23-án leült a sínekre egy vonat elé a jerezi vasútállomáson és egy nagy posztert tartott fel, amire a következőket írta:
Juan Holgado 95-11-22, 13 év Juan nélkül, 13 év igazság nélkül. A rendőrség és a bíróság: hasznavehetetlenek. Miért?
A férfi egy maroknyi szimpatizáns előtt nagyjából negyven percig tartotta fel a vonatot, a rendőrök aztán lekísérték a sínekről.
Néhány héttel később, 2009 januárjában Francisco berohant a pályára a jerezi stadionban amikor a hazai csapat a Tenerifével játszott a La Ligában. Ismét posztereket tartott fel, melyeken igazságot követelt a fiának. Mindkét csapatból egy-egy idősebb játékos lépett mellé és tiszteletteljesen lekísérték a játéktérről a kamerák előtt és a szurkolók ezreinek ovációjával kísérve.
Francisco később más meccseket is megzavart, mindhiába. A rendőrség 2009 májusában újabb bizonyítékok hiányában megoldatlanként zárta le Juan Holgado meggyilkolásának ügyét, ebbe azonban Antonia és Francisco sem nyugodott bele, tovább folytatták kilátástalan küzdelmüket.
Az utolsó szó
A gyilkosság huszadik évfordulóján, 2015-ben a 71 éves Francisco a fia arcképével díszített pólóban, gyalog indult el Jerezből a nagyjából 600 kilométernyire fekvő Madridba, hogy Juan ügyének újraindítását kérje Rafael Catalá igazságügyi minisztertől. Catalá akkor is fogadta volna, ha vonattal, vagy repülővel utazik, Holgado azonban úgy érezte, szüksége van egy kis médiafelhajtásra. Azt tervezte, hogy minden útba eső településen megoldatlan gyilkosságokban érintett családokkal fog találkozni. Egy civil szervezet segítségével Francisco menetelése saját Facebook-oldalt kapott, melyen harmincezren követték a fejleményeket.
Holgado bejutott Catalá miniszerhez, aki azt mondta neki, hogy jogköre szerint túl sokat nem tehet, de megígérte, hogy átnézi az aktákat. Az ügy nem sokkal később a rendőrségtől átkerült Spanyolország másik rendfenntartó szervezetéhez, a Guardia Civilhez (civil gárda, csendőrség). Alig néhány nappal később úgy tűnt, máris bekövetkezett a két évtizede várt áttörés: a gyilkosság helyszínén talált, véráztatta üdítős dobozon találtak egy részleges ujjlenyomatot, mely Agustín Moraleshez, egy jól ismert drogfüggőhöz tartozott, aki a gyilkosság idején a benzinkút közelében élt. Csakhogy Morales kilenc évvel korábban, 2006-ban meghalt.
A hatóságok 2016-ban még egyszer megvizsgáltattak huszonkét ujjlenyomatot és DNS-mintát a gyilkosság helyszínéről, az eredményeket lefuttatták a 190 tagországot számláló Interpol adatbázisán, de nem találtak egyezést. Az ügyet ismét eredménytelenül zárták le.
Francisco és Antonia minden nap kimennek a temetőbe a fiuk sírjához és minden nap azzal kelnek és fekszenek, hogy vajon mi történhetett Juannal az élete utolsó óráiban. Mindezt azonban külön teszik, a kapcsolatuk nemhogy rendeződött volna, inkább folyamatosan romlott az elmúlt évtizedekben.
Olyannyira, hogy Antonia három éve, a gyilkosság huszonötödik évfordulóján egy spanyol lapnak azt nyilatkozta, szerinte a nyomozóknak nem az Interpol adatbázisában kellene lefuttatniuk a helyszínen talált ujjlenyomatokat és DNS-mintákat, hanem a volt férjét kellene megvizsgálniuk. Az asszony azt mondta, nem lenne meglepve, ha kiderülne, hogy a mindvégig hőst alakító Francisco Holgado a fia valódi gyilkosa.
