Néhány iskola már működik, de több tetején még ott a géppuskafészek

Mintha véletlenül egy párhuzamos univerzumba csöppenne az ember: egy háború sújtotta ország romjai között egy pezsgő, egyszerre nyugatias és hamisítatlanul keleti nagyváros jobbára zavartalanul éli mindennapjait. Az Irak északi részén fekvő, félautonóm Kurdisztán fővárosa, Erbil 2014 augusztusában hajszál híján úszta meg a világvégét. A kurdok, arabok, muszlimok, keresztények, jeziditák, és még számtalan etnikum és vallás képviselői által lakott térségben azon a nyáron az Iszlám Állam (ISIS) átfogó offenzívát indított, amit a kurdoknak amerikai támogatással, a város határától alig 40 kilométerre sikerült megállítaniuk.

Az Erbiltől alig több mint 80 kilométerre fekvő Moszult 2014 júniusában foglalták el az Iszlám Állam terroristái. Három évvel későbbi felszabadulásakor az ősi város a pusztulás szinonimájává lett. A romokban álló utcáin készült fotók olyanok, mintha egy posztapokaliptikus rémálom kivetülési lennének. Az ISIS innen nyomult tovább augusztus elején, hogy tovább terjessze hatalmát észak és nyugat felé, Ninive és Kirkuk tartományokban.

Városokat, falvakat döntöttek romba, ártatlan emberek ezreit mészárolták le. Az offenzíva során mintegy 200 ezer jeziditának és 100 ezer kereszténynek kellett szinte mindenét hátrahagyva elmenekülnie az otthonából.

A Szindzsár városában, és a környező falvakban maradt jezidita férfiakat kivégezték, a nőket és a gyermekeket rabszolgaságra kényszerítették. A mészárlásban legalább 5 ezer ember halt meg. Az a nagyjából 50 ezer ember, akik a Szindzsár környéki hegyekbe menekültek, élelem és víz nélkül maradtak, miközben terroristák lőttek rájuk. A kurd erőknek iraki és amerikai légi támogatással négy nap múlva sikerült kialakítaniuk egy biztonságos folyosót, amin a kínhalálra szánt tízezrek elmenekülhettek.

A magyar Ökumenikus Segélyszervezet ezt követően, már 2014-ben elkezdett dolgozni a térségben, hogy segíthessen azokon a családokon, akiket hitük, származásuk miatt üldöztek el otthonaikból és kényszerítettek emberi életre alig alkalmas sátortáborokba. Az ökumenikusok azért ezt a területet választották, mert Irakban itt a legmagasabb a keresztények aránya, de ez nem azt jelenti, hogy csak rajtuk segítenének, miközben azon dolgoznak, hogy menekültek mielőbb visszatérhessenek az otthonaikba, hogy új életet kezdhessenek.

Az Ökumenikus Segélyszervezet 2016-ban külügyminisztériumi támogatással, a Hungary Helps program keretében állandó központot létesített Erbilben. A környező településeken emellett humanitárius segélyt és pszichoszociális támogatást biztosítanak a rászorulóknak, lakóházakat és iskolákat építenek újjá, valamit több tízezer ember ellátására alkalmas vízvezeték-hálózatokat rekonstruálnak.

Stochino-Weiss Giuliano, az ökumenikusok iraki segélyprogramjának vezetője, aki 2018 októbere óta dolgozik a helyszínen, a napokban hazalátogatott, többek között azért, hogy részt vegyen a segélyszervezet adománygyűjtő kampányában. A 24.hu-nak adott interjúban elmondta, hogy bár a mindenütt elérhető tévé-, és videoközvetítések, fényképes riportok tömkelege miatt Európában hajlamosak vagyunk azt hinni, pontosan tudjuk, milyen az élet egy konfliktuszónában, a valóság nagyon más.

Az első és legmegdöbbentőbb élményem az volt, amikor az Iszlám Államtól sikeresen megvédett kurdisztáni területről kiléptem a háború sújtotta övezetbe. Óriási a kontraszt. Az ember jóval azelőtt megérzi a változást, hogy az első rommá lőtt épületet meglátná. Pillanatok alatt foszlik szét az a fals biztonságérzet, ami Erbilben alakul ki benne.

Fals? Még mindig valós veszélye van annak, hogy megtámadják, esetleg elrabolják a segélymunkásokat?

Bár Kurdisztán alacsony biztonsági kockázatú térségnek számít, azért a veszély még mindig jelen van. Hozzá kell szokni néhány furának tűnő szabály betartásához: például bárhová megy az ember, mindig más útvonalat kell választania, hogy ne legyen kiismerhető a mozgása, illetve valakinek mindig tudnia kell, hogy éppen hol van, honnan, hová tart. Terepen, például a Ninive-fennsíkon, folyamatosan észnél kell lennünk, mert ha meglátunk egy fegyveres csoportot, sohasem tudhatjuk, hogy az iraki hadsereghez tartozik-e, valamilyen milíciához, vagy egy magánhadsereghez.

Került már közel fegyveres konfliktushoz?

Nem, és ezt gyorsan le is kopogom, mert nem is szeretnék. Szerencsére egyre csökken a segélyszervezeteket is érintő biztonsági incidensek száma, de azért még előfordulhatnak. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy egy még alig inaktív háborús zónában dolgozunk. Azért is kell minél gyorsabban minél hatékonyabb segítséget nyújtanunk, mert azzal tudjuk megteremteni a térség biztonságának alapjait.

A különösnek tűnő biztonsági előírásokon kívül mennyiben más még az élet Erbilben, mint mondjuk Budapesten?

Bár Erbilig nem jutott el az Iszlám Állam, gazdaságilag és pszichésen is megviselte a várost a háború. A legkézzelfoghatóbb probléma az, hogy néha egy-két órára elmegy az áram. Ilyenkor víz sincs, mert nem működnek a szivattyúk.

A különböző vallási és etnikai csoportok között erős bizalmatlanság, nehezen enyhülő feszültség alakult ki. Számomra nagyon nehéz volt hozzászokni ahhoz, hogy nincs egy nagy közös nyelv, amin mindenki megérti a másikat. Maguk a kurdok is háromféle dialektust beszélnek, és nem feltétlenül értik egymást. Aztán vannak az arabok, de egy moszuli arab sem ért meg például egy szindzsári arabot, és akkor az asszírokat még szóba sem hoztam. Picit nehezen éltem meg azt, hogy hiába beszélek picit mindhárom kurd dialektusban, arabul meg valamivel jobban, nem sokra megyek vele. A különböző nyelvek és nyelvjárások mögött különböző kultúrák, szokások állnak. Nem mindegy, kinek, hogyan köszön az ember, vele például illik kezet fogni, őt viszont a szívre tett kézzel kell üdvözölni, és így tovább. Ez a bábeli zűrzavar sokszor zavarba ejtő.

Eleinte meghökkentő a többméteres betonfalakkal, szögesdróttal körbevett épületek, a fegyveres járőrök, az 50 km/h-s zónákon időnként százhússzal átszáguldó katonai konvojok látványa. A legfurcsább élmény pedig az, amikor rájössz, hogy ezek teljesen hétköznapivá váltak, és amikor hazajössz, egy békés országba, akkor csodálkozol rá, hogy jé, így is lehet élni.

Belegondolt már abba, hogy milyen lenne, ha nem egy távoli országban, hanem itthon lenne hasonló helyzet és saját családja lenne veszélyben?

Nem lehet nem belegondolni. A munkához, amit végzünk, elengedhetetlen az empátia, de a ló túloldalára sem szabad átesni, mert hogyan tudnánk segíteni, ha a szörnyűségek jobban megviselnének minket, mint azokat, akikkel megtörténtek? Az biztos, hogy a terepen sok mindent átértékel az ember, rájön, mennyire szerencsés, hogy egy olyan helyen nőtt fel, ahol már a szülei generációjának sem kellett háborút átélnie.

Új életet lehelni egy porig rombolt térségbe elég végeérhetetlen munkának tűnik.

Látjuk azért a fényt az alagút végén, csak folyamatos jelenlétre van szükség és nem szabad abbahagyni a segítségnyújtást, mert nincs vége a humanitárius krízisnek, a háború nyomai pedig nagyon mélyek. Az elsődleges feladat a legelemibb segítség nyújtása: élelmiszer, ruha, télen fűtőberendezések, tüzelő osztása. Utána jön a lakóhelyek újjáépítése, majd az a fázis, ahol most tartunk, hogy beindítsuk azokat az alapvető szolgáltatásokat, melyek hiánya leginkább gátja az emberek visszatérésének. Ilyenek víz-, és villanyszolgáltatás, illetve az alapfokú oktatás. Emellett vannak különböző pszichoszociális programjaink, tréningjeink, amikkel egy új élet elkezdésében próbáljuk segíteni a menekülteket. Célunk, hogy a visszatérőknek esélyt adjunk a helyben boldogulásra, a maradásra.

Ez versenyfutás az idővel. Az emberek egy jelentős része már három-négy éve menekülttáborokban él, borzalmas körülmények között: hatan, nyolcan, tizenketten laknak egy sátorban. Nem hagyhatjuk, hogy feladják a reményt, hogy valaha újra emberhez méltó körülmények között élhetnek majd otthon.

A munka komoly szervezést igényel. Egy segélyszervezet a projektjei minden mozzanatát legalább hat-hét szinten koordinálja. Elsősorban a fogadó országgal, az ENSZ különböző szintjeivel, aztán a partnerszervezetekkel, egészen a muktárokig, akik egészen kis helyi közösségek, öt-hat utcányi területek vezetői. Tudnunk kell egymásról, ki mit csinál, miért csinálja, és oda kell figyelnünk, hogy mindenhová egyformán jusson segítség, nehogy aztán jó szándékkal ugyan, de még több problémát okozzunk. Nem véletlenül a „Do no harm (Ne árts)” az ENSZ egyik alapelve.

Mi az, ami miatt úgy érzi, hogy érdemes ezt a munkát csinálni?

Az az érzés például, amikor meglátom azokat az iskolákat, amiket felújítottunk, és tudom, hogy ez már működik. Azt kell elképzelni, hogy az iskolaépületeket stratégiai támaszpontként használták. Némelyik tetején még ma is ott vannak a géppuskafészkek. Odabent érződik C4 robbanóanyag nagyon penetráns szaga, a falak olyanok, mintha fekete mázzal lennének bekenve, a padok romosak, a táblákat leszaggatták. Ebből kell oktatásra alkalmas helyet varázsolnunk.

Fontosak azok az élmények, amikor a helyiek meghívnak bennünket, és együtt eszünk velük, a földön ülve. Vagy az olyan sikertörténetek, mint amikor egy férfi megjelent az irodánknál egy tortával, amin ott állt a HIA felirat (Hungarian Interchurch Aid – Magyar Ökumenikus Segélyszervezet), és elmesélte, hogy a mi egyik tréningünk elvégzése után sikerült munkát szereznie egy cukrászdában, amit ezzel a tortával szeretne megköszönni.

Személyesen nagyon megérintett egy kétgyermekes család története. A kislány, Fatima négyéves volt, a kisfiú, Soran pedig hat, amikor 2014. június 10-én, egy hatnapos ostrom után az Iszlám Állam elfoglalta Moszult. A szüleik tudták, hogy a terroristák nem állnak meg, ezért az éjszaka közepén vágtak neki az ismeretlennek két kisgyerekkel és annyi holmival, amennyit a kezükben elbírtak. A gyerekek nem értették, mi történik velük, eleinte kalandként fogták fel az egészet, még örültek is, hogy nem kell iskolába menniük. A család azóta egy menekülttáborban él, a gyerekek pedig azóta sem járhattak rendes iskolába. Elvették tőlük a gyerekkorukat. Miattuk érdemes dolgoznunk és miattuk állunk sorsdöntő pillanat előtt, mert bár a múltjukat nem tudjuk megváltoztatni, azért még tehetünk, hogy ne váljon belőlük egy elveszett generáció.

Kiemelt kép: Paul Jeffrey/ACT Alliance/Ökumenikus Segélyszervezet