Kisgyerekként úgy képzeltem a halált, hogy az egy olyan hely, ahol már nem lehet gombfocizni. Ezért nagyon féltem a haláltól.
Ha most azt mondanák, egyetlen tőmondatban foglaljam össze a gyerekkoromat, így hangzana:
Hétközben suli után késő estig, hétvégén reggeltől késő éjszakáig. Leginkább egyedül, nagy ritkán barátokkal. Rengeteg csapatom volt, és amikor már mindet meguntam, a Hahota magazinból vágtam ki figurákat, és összeállítottam egy képregény-válogatottat.
Ha nem is minden meccs előtt, de a nagyobb rangadókat megelőzően lejátszottam a himnuszt a játékosoknak, ami – ma már fogalmam sincs, miért – az Octopus’s garden volt a Beatlestől, a kevés dalok egyike, amit Ringo énekel. Felállva végighallgattam, aztán elkezdődött a meccs. Mai fejjel úgy rémlik, hogy jó arc voltam, és még csak kicsit sem csaltam a kedvenceim (Fradi, Liverpool) előnyére, de lehet, megszépültek az emlékek.
Még most is nyomokban tartalmazom valamit ebből a már-már beteges rajongásból, így érthető, hogy amikor a Facebookon megláttam a Nagy Tavaszi Gombfocibörze fantázianevű eseményt, újra fellángolt bennem valami.
A börze persze csak apropó volt, hogy elmesél(tet)hessek néhány olyan gombfocis sztorit (ezeket a cikkben elszórva találja, meg fogja ismerni), ami talán megmutatja, mitől lehet rákattanni erre a pöckölgetős hülyeségre.
Szóval 2018. április 7-én a délutáni órákban elindultunk Szigetszentmiklósra, hogy börzézzünk és hogy riportot készítsünk a világ (állítólag) egyetlen gombfocimúzeumában.
Baszki, lehet, hogy mégsem ma van?
– fordulok rémülten Rudolf kollégához, miután látjuk, hogy a Gombfoci Háza Múzeum (Hungaricum) felirat alatt álló ajtón rács éktelenkedik. Pánik. Telefon elő, Facebook megnyit, ellenőriz. Hát, pedig az eseményoldal szerint ma kell lennie. Tízperces bénázás következik, majd bombasztikus ötlettel állok elő: megkérdezem a szomszédos pizzériában, tudnak-e valamit a mára meghirdetett gombfoci-börzéről.
Nem kellett érdeklődni – ahogy beléptünk, kiderült, hogy a múzeum az étteremből nyílik. Az egyik teremben asztaloknál üldögélnek a gyűjtők, folyamatos az eszme- és játékoscsere.
A választás előtti napon járunk, így nem véletlen, hogy a Felcsút az első szó, amit meghallunk (és nem a Puskás Akadémia gombfocicsapatáról beszélgetnek a sporttársak).
A másik terem pedig maga a múzeum, vitrinekkel, kupákkal és döbbenetes mennyiségű gombfocicsapattal.
Műanyagok, történetekkel
Egészen pontosan (na, jó, nagyjából) négyszáz csapat pihen a gyűjteményben. Ez derül ki, amikor rákérdezünk a legilletékesebb személynél: Becz Andrásról van szó, aki álmaim állását tölti be, ő a Gombfoci Háza Múzeum igazgatója.
Öt éve nyitott Szigetszentmiklóson a gombfocimúzeum, Becz úr gyűjteménye volt az alap, amihez azóta többen is hozzáadták saját kedvenc csapataikat, így jött létre az állandó kiállítás, amit a város anyagilag és – ahogy az igazgató mondja – szellemileg is támogat, csakúgy, mint a menedzser, a kollekciónak helyt adó étterem vezetője, Veress Gábor.
Még a szigetszentmiklósi püspökatyák is jártak nálunk
– mondja Becz András. Aki állítja, Európában ez az egyetlen ilyen profilú múzeum; évente ezer látogató érkezik, emellett több mint tízezer gombfocicsapat tette tiszteletét az öt év alatt a gyűjteményben, a pályákon, a börzéken.
1969-ben kezdtük a gombfocit itt, Miklóson; a társaim már meghaltak, de én annak idején megígértem nekik, hogy a csapataik egyszer ki lesznek állítva egy múzeumban. Amiket azóta kiadtak, megszereztem, amiből pedig nem adtak ki, azt megcsináltattam. És a barátaim csapatai itt vannak, betartottam a szavamat.
Ahogy az a hasonló gyűjteményeknél lenni szokott, minden kiállított tárgyhoz kapcsolódik egy sztori.
Ezek csak műanyagok. Egész addig, míg az ember el nem mondja a történetüket, és akkor rájössz, megérte lejönni.
Nekem már a belépés után fél perccel megérte, de azért megkérem Andrást, mutasson néhány extrát.
Ez itt a legdrágább darab, az 1954-es angol-magyar két csapata. Ez pedig Bozsik József asztala, a család adománya. Ez itt meg a Tóth II. Józsi bácsitól kapott zászló. Itt láthatóak a magyar asztalilabdarúgó-válogatott ereklyéi. A szövetségnek nincs székháza, a kupákat, amiket nyertek Eb-ken, vb-ken, itt megnézheti bárki.
Ezen a ponton tehetnénk kitérőt a szektorlabda, a hivatalos asztali labdarúgás és a versenycsapatok világa felé, de nem teszünk. Egyrészt mert a klasszikus (hadd ne mondjuk: retro) gombfoci a témánk, másrészt mert Becz András is ráerősít: versenyszerűen csak nagyjából háromszázan játszanak, de akik otthon, a konyhaasztalon nyomják, lehetnek harmincezren is.
Ennek ellenére megmutatja nekünk saját versenycsapatát, patinás ládából („ez itt a buszom”) veszi elő szép sorban a játékosokat.
„De miért pont Benfica?” – kérdezzük Andrást.
Mire ő:
1966-ban lettem Benfica-drukker, amikor a világbajnokságon a portugálok megverték az amúgy jó magyar csapatot 3:1-re. A nagybátyámat kérdeztem, melyik klubból jöttek ezek a játékosok, ő mondta, hogy a Benficából. Azóta tizenkétszer jártam kint a csapatnál, megismertünk mindenkit, Eusebio meghívott minket az asztalához ebédelni. Szerette Fehér Mikit és a magyarokat.
Aztán az igazgató tovább mutogatja az extrákat, megnézzük a „Top 10 vitrint”, ahol a múltszázad tíz legjobb csapata pihenget, majd pedig jön Becz András kedvenc polca, főszerepben kedvenc csapatával (igen, Benfica) és az első néhány gombfocijával.
Kisfiú voltam, amikor elkezdtem gyűjteni. Az volt a legelső csapatom
– mutat rá egy nadrág- és kabátgombokból összeállított tizenegyre, melynek tagjaira kis papírdarabokkal ragasztotta fel a játékosok neveit. Persze már sokadszorra írta át a betűket, na, nem mintha bárkit lecseréltek volna a keretből, csak hát a szöveg lekopott az öldöklő csatákban.
„És ez itt mi?” – tesszük fel az amatőrszagú kérdést, amikor meglátunk néhány, félbevágott főtt tojásra emlékeztető bábut.
„Az is egy gombfocicsapat. A hatvanas évek elején adták ki, édesanyámtól kaptam. Ez volt a második csapatom. Annak idején sok ilyen létezett, de arra alkalmatlan, hogy a gyerek megszeresse, mert nincs, sosem volt rajta kép.”
Ikszesek, Török-félék, kismolnárok
Adódik a kérdés, hány gombfoci-típus létezik. A múzeumban legalább tízfélét látunk, különböző anyagból készült, eltérő magasságú, szélességű válogatottakat és klubcsapatokat. Becz András szerint félszáz gombfocit gyártottak eddig.
A legismertebb típusok neveit a börze egy másik résztvevőjétől, Papp Zoltántól tudjuk meg:
„Vannak az ikszesek, amiknek X van az alján, aztán a hetvenes évek ikszesei, amik ugyanígy néznek ki, de nincs rajtuk X, van a Török-féle, de ne kérdezd, miért hívják így, és vannak a kismolnárok. A nyolcvanas években gyártottak neve pedig plexis.”
Zoltánnak hétszáz csapata van, öt éve gyűjt. De nem ám mindenfajtát, csak az ikszeseket és a plexiseket – Vaterán és hasonló helyeken szerzi be a ritkaságokat.
Az igazi gyűjtők a börzén is bélyegalbummal mászkálnak, amiben kizárólag képek (a játékosok portréi) laknak, és ugyanúgy csipesszel szedik ki és teszik be őket, mint a filatelisták a bélyegritkaságokat.
A képeket egy-két százasért, a csapatokat két-háromezer forintért adják-veszik.
„Ha most azt mondom, állítsd össze nekem a 95-ös BL-csoportkörös Fradit, összerakod?” – kérdezem reménykedve Zoltántól. „Most itt, helyben nem, de két hét alatt simán.”
Így már nincs is miért maradnunk, indulunk haza, de előbb még visszatértünk az igazgató úrhoz, aki búcsúzóul zanzázza a lényeget:
Azért vagyunk, hogy a gombfoci a magyar nép számára megmaradjon. Ez egy hungarikum. Megállapodást szoktam kötni a családokkal. Azt mondom a szülőknek, jöjjenek le, és adok a gyereknek gombfocit, de csak akkor, ha utána otthon is játszanak vele.
