Nehéz volt. Az első pár nap nem annyira. A biztonság kedvéért vettem tapaszt, végül nem használtam, mert meleg volt nagyon, és én a kertben dolgoztam. Megizzadtam és leesett rólam. Ezt meg meguntam. A tapasz nagyon drága. A cigi nem volt az, ugye, ezt fenn már tisztáztuk. Nem csináltam semmi teátrális dolgot, gondolom, a hamutartók kidobása nem számít annak.
Féltem továbbra is, mi lesz, ha jön egy nehéz helyzet? Jött. Tudják, mi lett? Kibírtam. Kibírtam és felismertem, hogy a cigi azelőtt sem nyugtatott meg, azelőtt sem segített elviselni az ingerültséget vagy a feszült várakozást. Megértettem, mit értett azon anya barátnője, hogy mióta leszokott, sokkal több szabadideje van. És tudják mi történt még?
Semmi.
Először is, hiába számolgattam hosszú hetekig, mennyi pénzt nem cigarettáztam el, nem kezdett el hegyekben állni itthon a lóvé. De még csak kis kupacokban sem. Az arcbőröm nem lett egy hét múlva ragyogóbb és élettel telibb. A fogaim ugyanolyan sárgák maradtak és az ínyemen még hónapokkal később is látszott a nikotinlerakódás. A szám még hetekig büdös volt emiatt. Nem éreztem magam energikusnak és üdének, cserébe visszatért egy kellemetlen emésztési problémám, amit a bagózás elfedett.
Szóval, mindez csupa kegyes hazugság, tényleg, ha nekem nem hisznek, gondoljanak bele abba, mennyit kell suvickolni egy régóta a padláson porosodó tárgyat ahhoz, hogy újra fényes és tiszta legyen? Na, hát akkor a fogaink hogy lennének tiszták varázsütésre, csupán attól, hogy már nem bagózunk?
A felsorolás többi része sem feltétlenül igaz, nem viselkedünk úgy hetekig, mint az éppen átváltozó Farkasember és nem tör ránk olyan fékezhetetlen nikotinvágy, hogy beleőrülünk. Nem leszünk idegesek és nem ordítozunk magunkból kikelve.
Lesznek nehéz helyzetek, persze, de nehéz helyzetnek én azt nevezem, mikor elmegyünk az első kerthelyiséges esti kocsmázásra, vagy amikor kilépünk a hiperből és a fotocellás ajtótól két méterre megcsap a cigifüst. Vagy amikor a kollégák kivonulnak cigizni, nélkülünk. Valahogy mostanában szokás lett túlozni, és a magyar nyelv remekül megfelel erre a célra: az iszonyú jelző már fel sem tűnik, észrevették? A nehéz helyzet így lesz atomvillanás, de legalábbis halál, gyász, fájdalom, elviselhetetlen veszteség, szakítás, kirúgás, tumor, agydaganat, bőrrák, nyomorúság. Frászkarika.
Igen, hízni fogunk. Igen, én is híztam. Hogy sokat-e? Nő vagyok, három kiló is egy mamutot jelent hogyne lenne sok! Benne volt a pakliban és bevallom, korai volt az öröm, mikor négy hónappal a leszokás után sem mutatott vészesen többet a mérleg. Aztán mi lett a sok kis nyolcvan dekából, ugye. Most még kicsit sajnálom magam, és vágyakozom, aztán kénytelen leszek megszabadulni a zsírtól, mert szeretek strandolni, ám vagyok annyira hülye és nárcisztikus, hogy ezzel a testtel csak mackónadrágban és XXL-es polárfelsőben mennék napozni. Ha bárhol nem lobog, már oké.
Tojok rá, hogy nemdohányzó volt dohányos vagyok, vagy fegyelmezett dohányos, aki nem gyújt rá. Minek vergődnék ezen? Ön se tegye. Nem hihetetlenül lényegtelen, hogy melyik? Mi maga, egy Feldmárba oltott Zimbardo? Na ugye. Gondolom egyéb, pszichológiai kísérleteken alapuló szoronganivalóval sem kínozza magát naphosszat. Akkor ezzel miért is?
Szóval, az van, hogy ez az egész történet kicsit magányos, nagyon meg nem értett, cserébe jócskán eltorzított. Szerintem ez a nehézsége. Verik bele a fejünkbe, hogy rohadt függők vagyunk, lelkifurdalást, szégyent és bűntudatot gerjesztve. Eleve elrendelik, hogy nem sikerülhet: szinte lehetetlen egyedül leszokni, ha mégis, akkor olyan eszelős szenvedés árán, hogy csak na. Ha sikerül, csak félig: kísért minket a koporsószög, az utolsó lélegzetvételünkig. Egy egész iparág épül a leszokásra, de kézzelfogható segítséget alig kapunk, cserébe a befizetett jövedéki milliárdokért másodrangú állampolgárt csinálnak belőlünk. Persze a legrosszabb, amit tehetünk, hogy ezeket felhasználjuk önigazolásra, ahogy én is tettem. És röhögtem én is, mikor láncdohányos ismerősöm kifejtette, ő azért nem lesz tüdőrákos, mert a nikotin belülről beburkolja, ezáltal megvédi a tüdejét a gonosz sejtektől. Én is mondogattam, hogy szeretek dohányozni és senkinek semmi köze hozzá.
A legnagyobb nehézsége viszont az, hogy a leszokás pozitívumai annyira elvontak, hogy igen nehéz érvelni velük, azaz nekem elég nehéz elképzelni, hogy a tüdőkapacitásom 30%-kal nőtt és ha ott mérik előttem, sem tudom igazán értelmezni, mit jelent ez nekem. Nemcsak az egészségre gyakorolt hatást tartom elvontnak, hanem az anyagi oldalát is. Ahogy írtam, nem kezd el halmozódni a pénz, ahhoz pedig igen nagy fegyelem kell, hogy mindazt a pénzt, amit cigire költöttünk, ezentúl egy malacperselybe gyűjtögessük. Legalábbis én még ilyenről nem hallottam, persze ez nem jelent semmit. A környezeti hatásokat meg sem említem, nem értjük az ökológiai lábnyomot sem, a szomszéd a sittet a kukába rakja, majd pont az én cigifüstöm árt az ózonrétegnek, na nehogymá’.
Ahogy a hogyant nem tudom, a miértet sem, sajnos, megint nem nálam kell keresni a bölcsek kövét. Én csak annyit tudok, hogy nyugodtabb az életem, mióta nem dohányzom. Nincs bennem szégyen és bűntudat. Nincs büdös az otthonomban. Nincsenek pluszproblémáim (hova dobjam ezt a rohadt csikket, egyem meg?!). Nem tart pórázon, nem uralkodik felettem, nem rángat, nem osztja be az időmet, nem viszi a pénzemet. Nem pampog örökké a fejemben.
Cserébe olyan combjaim vannak, mint egy harci ménnek.
Így legalább lesz Őszintén az edzésről cikk is.
Hihi.
