Rengeteg minden érv szól amellett, hogy a gyerek/ek mellé két szülő kell. Mostanában rájöttem még egyre. Minden szülőnek vannak mélypontjai – nem érzi a gyereket, nem találja meg a közös hangot, türelmetlen vele, idegesíti. Az ilyen helyzeteket nem mindenki tudja még csak fel sem ismerni, de kezelni, reagálni rá még többen képtelenek önmaguktól. A gyerek persze érzi a fonák helyzetet, hogy a szülő ideges, kiállhatatlan, majd utána a bűntudat teszi morózussá. És ha egy gyerek ezt érzi, ő is furcsán kezd sokszor viselkedni, magát okolja kimondatlanul, érzi, hogy baj van, de nem tudja, mi – a szülő meg ezekre az atipikus viselkedési jegyekre, melyek sokszor érthetetlen és elfogadhatatlan megnyilvánulásokban törnek a felszínre, ismét rosszul reagál.
Ördögi kör, ami persze nem megszakíthatatlan, de egy egyedülálló szülő mégis kitől várhat segítséget, ki látja ezeket a szituációkat, ki ismeri fel a problémát, ki az, aki a gyerekeket és a szülőit is egyformán ismeri?
Hát a másik szülő – ha együtt élnek.
Épp ma beszélgettünk erről gyerekeim anyjával, a feleségemmel, mert pont ilyen helyzet állt elő – amit én észrevettem, és úgy tűnik, sikerül átsegíteni a kisebb gödrön, hullámvölgyön a bé nejem. De volt már fordítva is, amikor nekem kellett önvizsgálatot tartanom. Persze egy szingli szülő is képes lehet megoldani ilyen helyzeteket, de nagyobb az esélye, hogy nem, mint két egymást látó, egymásra figyelő szülő esetében. És a gyereknek is jobb, ha a másik szülőhöz tud fordulni akár szóban, akár csak érzelmi megerősításképp – csak hogy érezze, nem benne van a hiba.
Modern idők ide vagy oda, elég jól ki lett ez a család izé találva.
