Második gyereknek lenni más, mint elsőnek. Nem csak aritmetikai szempontból, hanem gyökeresen más. A szülő az első gyereknél vaktában tapogatózik, megfontolva óvatosan halad, mindent kétszer annyi figyelemmel és törődéssel csinál. Az első gyereknek ezért minden rezdülése attrakció, nézd, anya, Pistike megvonta a vállát! Nézd, anya, Pistike peckesebben ül!
Az első gyerekre a szükségesnél sokkal nagyobb figyelem hárul, és a szükségesnél több energia fordul.
Hogy mi a szükséges?
Ezt leginkább a második gyereknél érezzük meg, akinek ugyan örömmel nyugtázzuk fontosabb fejlődési állomásait, (felemeli a fejét, átfordul, felül, feláll, megszólal stb.), de már nem vagyunk meggyőződve róla, hogy mindezt az emberiségnek valahol a Holdra szállással kéne egy szinten emlegetnie. A második gyerekért sokkal kevésbé aggódunk (feleslegesen), és sokkal több mindent engedünk meg.
Ezért a második gyerek mintha jelentéktelenebb, szürkébb lenne. Hisz létezésének nem adtunk akkora jelentőséget, mint az elsőének. A második gyerek már nem a világbirodalom korlátlan uralkodója, csak egy vidéki gróf.
Ugyanakkor sok mindent készen kap, pl. egy testvért, amit az első nem mondhat el magáról. Sokkal hamarabb tanul meg mindent, és sokkal társaságibb lesz, mivel neki már eleve adottság egy másik kis zsarnok, akivel kezdeni kell valamit, míg az első sokszor annyira nem tud mit kezdeni vele, hogy zsarnokká válik.
A második gyerekek hajlamosak az önzetlenségből fakadó jó tulajdonságok felmutatására – kényszerből. És sokszor ravaszabbak, mint úttörő, fáklyalánghordozó idősebb testvérük.
Második gyereknek lenni tehát különleges dolog. A szülők is nyilván mindent ugyanúgy próbálnak csinálni vele is, mint az elsővel, ezért mindent máshogy fognak csinálni, hisz alapvetően más helyzetben vannak. Egy gyerek helyett ugyanis már kettő van.
Mit tegyünk tehát a másodikkal? Próbáljunk meg kompenzálni, koncentráljunk rá jobban? Nem hiszem, hogy ez szükséges. De dicsérjük, ismerjük el a teljesítményét, ne éreztessük vele az önkéntelen, bármennyire is érthető déja vu-érzésünket. Mert ő nem érti még.
