Élet-Stílus

Mozikban az Oscar-jelölt öncsonkítás

admin
admin

2011. 03. 03. 10:04

A héten végre megérkezik a 127 óra című mozi, amelynek adrenalin-függő hobbi-mászó főhősének egy keskeny vájatban a jobb keze egy legördülő szikla alá szorul, és szabadulása érdekében drasztikus döntést hoz. Jön még: Elhajlási engedély, Rango, Három, Gyermekeim apja, Emberek a hídon, Yodok története – Mesél a láger

El vagyunk kényeztetve! A nézőknek kedveskedve az első tavaszi premierhéten láthatunk egy többszörösen Oscar-jelölt túlélő-tortúrát (127 óra), egy házaspári szex-vígjátékot (Elhajlási engedély), egy western-közegben grasszáló animált kisállatokkal készült kalandfilmet (Rango), egy furcsa szerelmiháromszög-mozit (Három), egy szívhez szóló kisvárosi komédiát (Nem beszélek zöldségeket!), egy életigenlő drámát (Gyermekeim apja). Ínyencség gyanánt elcsíphetünk egy török metropolisz-embermesét (Emberek a hídon) és egy lágermusical-dokumentumfilmet is (Yodok története – Mesél a láger).

Elhajlási engedély

A Farrelly testvérek – Peter és Bobby – főként a kezdeti idejükre jellemző merészebb humorizálásukat (Dumb és Dumber – Dilibogyók, Keresd a nőt!, Én és én meg az Irén, illetve A nagyon nagy ő, Túl közeli rokon) feláldozták a fogyaszthatóság és a komilfó oltárán. Az utóbbi időkben két hagyományos – és középszerű – „romantikus” komédiát tettek az asztalra (Szívem csücskei és Agyő, nagy Ő!). A négy éve hallgató író-rendező tesók most tovább göcögnek a megkezdett útjukon, azazhogy kevésbé a harsány ökörködés, inkább a klasszikus (és érzelmes) komédiázás mentén folytatják a pályájukat. Azért gyorsan tegyük hozzá: ez a Farrellyk esetében nem jelent olcsóságot, hanem egyfajta minőségi középszert, amiben a zaftosabb és rendhagyóbb poénokat a bevett műfaji – „romantikus vígjátéki” – klisék balanszírozzák.

A fiúk ezúttal a párkapcsolatok és a szexualitás neuralgikus pontjait karcolgatják (boncolásnak azért nem neveznénk), mondván, hogy a legjobb házastársi közösség is olykor rászorul az elsősegélyre (lásd bővebben: „az őt is unja valaki” gondolatát). Az évek óta házasságban élő két jó barát, Rick és Fred (Owen Wilson és Jason Sudeikis) feleségei, Grace és Maggie (Christina Applegate és Jenna Fischer) azt kénytelenek megtapasztalni, hogy férjeik állandóan más nőket bámulnak, azokról beszélgetnek, valószínűleg azokkal is álmodnak. A nejek megpróbálják ravaszul megoldani a helyzetet: adnak egy hét kimenőt, azaz a legények hét napi „elhajlási engedélyt” kapnak, ami alatt azt csinálnak, amit akarnak, nincs kérdés és nincs harag, azonban egy hét múltán vissza kell térniük hűséges párjaikhoz. Az idea elsőre férfiálom-szerűen hangzik, de persze jelentősen különbözik a realitás és az ábrándozás, és a két kanos úriember fokozatosan rájön: az általuk elképzelt facér élet egyáltalán nincs összhangban a valósággal. S az sem bizonyos, hogy nejeik tényleg hűségesen várakoznak rájuk…

A kerettörténet elsősorban a helyzetkomikumokra kínál jó lehetőségeket, amikkel a rendező-páros él is. Wilson és Sudeikis kettőse meglepően hatékony, és ha elfogadjuk a ránk szuszakolt erkölcsi üzenetet, egészen jól fogunk szórakozni. S ugyan a Farrelly testvérek sokat tettek a szalonképesség érdekében, azért erre a filmje ne cipeljük be se a gyerekeket, se a nagyszülőket…

Elhajlási engedély

(Hall Pass), színes, szinkronizált, amerikai vígjáték, 105 perc, 2011, rendező: Peter Farrelly és Bobby Farrelly, szereplők: Owen Wilson, Jason Sudeikis, Christina Applegate, Jenna Fischer, Alyssa Milano, Richard Jenkins, Alexandra Daddario, Vanessa Angel, Reagan Michelle, Stephen Merchant, forgalmazó: InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Zrt., honlap: http://hallpassmovie.warnerbros.com

Rango

Szabadjára engedhette a fantáziáját A Karib-tenger kalózai–franchise-zal hírnévre és biztos egzisztenciára szert tevő Gore Verbinski rendező. A Rango című animációjában a debütáló munkájában, az Egértanyában már megvillantott, kisállatok és omladozó, sötét hangulatú ingatlanok iránti vonzalma itt kiteljesedhetett. Új filmjének látványvilága egyedi, rabul ejtő – nagy dicséret illeti a designer és az animátor csapatot –, bátorság és komoly elszántság kellett ahhoz, hogy a bájos plüssjószágokhoz szokott (amerikai) közönséget a filmbéli torz, félelmetes, minimum: szépnek csak nagyon erős jóindulattal nevezhető lényekkel sokkolják. Azt nem mondhatnánk, hogy a Rango a világ egyik legjobb és legeredetibb animátora, Jan Švankmajer mélységéig jut el, de határozottan ízlelgeti a szót: szürrealizmus.

Verbinski kóstolgat, mert a történetben azért a western-hagyományok ismert elemeiből építkezik – amit akár úgyis felfoghatunk, hogy tiszteleg a nagy műfaji úttörők, például John Ford és John Wayne előtt –, csak mindezt úgy teszi, hogy meghatározóan a gerincesek, a hüllők és a kétéltűek rendjébe sorolható apró állatok „játsszák el” a vadnyugati kalandmesét. Az autóúton akváriumából kipottyanó, színészi ambíciókat dédelgető gyík (kaméleon) a közeli sivatag „Por” nevű western-miliőjű kisvárosába vándorol, ahol miután véletlenül diadalt arat egy vadászó héja fölött, seriffé nevezi a polgármester-teknősbéka. Az omladozó kisváros lakóinak azonban nem az égi veszedelem jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem a vízhiány. Az éltető nedű eltűnésének felkutatása közben a magát szilaj hősnek füllentő gyík igazi bajnokká válik, megszerzi a gülüszemű gyíklány szerelmét, és leszámol a gonoszokkal. Ahogy egy vadnyugati filmben szokás.

A Rango sűrű a műfaji sablonoktól, ám nem is azért született, hogy megújítsa a westernt. Sok ötletével, máshoz nehezen hasonlítható képi világával (figuráival) azonban lenyűgözi a felnőtteket. Merthogy kifejezetten nekik szól, a gyerekeket inkább elijeszti. Az biztos, hogy a kicsik nem találnak semmi simogathatót benne.

Rango

(Rango), színes, szinkronizált, amerikai animációs film, 107 perc, 2011, rendező: Gore Verbinski, eredeti hangok: Johnny Depp, Isla Fisher, James Ward Byrkit, Bill Nighy, Ray Winstone, Timothy Olyphant, Abigail Breslin, Ned Beatty, Ryan Hurst, Alfred Molina, magyar hangok: Nagy Ervin, Haumann Petra, Elek Ferenc, Harsányi Gábor, Huszár Zsolt, Reviczky Gábor, forgalmazó: UIP-Duna Film, honlap

Nem beszélek zöldségeket!

A moziplakáttal ellentétben nem a „francia Forrest Gump” történetét meséli el a hetvenhárom éves francia filmiparos, Jean Becker. (S nem is az Egerek és emberek retardált Lenniét ülteti francia környezetbe.) Merthogy hőse, Germain (Gérard Depardieu) nem születetten gyenge intelligenciájú, hanem sorsa – vasakaratú anyja (Claire Maurier), az iskola és így tovább – úgy hozta, hogy abból a kevésből kell főznie, ami rendelkezésére áll. A megjelenésében a népszerű gall képregény-figurára, Obelixre erősen hasonlító férfiú az élet apró örömeinek él, szeret finom szendvicseket enni, szeret a barátaival a helyi kocsmában borozgatva diskurálni, szeret a buszsofőr kedvesében (Sophie Guillemin) „benne lenni”, szeret ücsörögni és galambokat etetni-számlálni a festőien zöld ligetben. A szavakkal – és némiképp a számokkal – hadilábon áll, nem tud, és nem szeret olvasni. Aztán egy parki barátság következtében mindez megváltozik.

Csak Európában – a nyugati és keleti felében egyaránt – történhet meg, hogy kisegzisztenciák válhatnak egy film hősévé, pékek, lakatosok, pincérek, könyvelők, bohócok; vagy épp csekély műveltségű, hordóhasú, alkalmi munkákból és kertészkedésből élő kisvárosi melákok. Hollywoodban „száguldó pszichopata gyilkosok”, de minimum egyszer csúzlit rántó figurák kellenek, ha netán egyszerű embert kevernek bonyodalomba, akkor is inkább akcióba hajlik a történet (például: Végszükség), vagy az átlagemberek történetét nagyon mély (igényű) dráma szándékával tárják elénk (például: Ütközések). Olyan arrafelé nincs, hogy egyszerű emberek egyszerű és szerethető (kedves) történeteit láthatjuk. Ez pedig jelen esetben Beckernek (Kedves csirkefogó, Gyilkos nyár, A lápvidék gyermekei, Bűntény a paradicsomban) köszönhető.

A Marie-Sabine Roger-regény alapján készült moziban jó nézni a nagydarab mafla és a madárcsontú öreghölgy fokozatosan kibontakozó barátságát. Mert olyan emberi, és ne ódzkodjunk kimondani a szót: olyan szép. Ez Depardieu mellett nagyban múlott játszótársán, a francia földön elsősorban komikaként számon tartott Gisele Casadesus-ön. A parki pihenőidőben a klasszikus irodalom révén a betűk és szavak világával Margueritte (Casadesus) jobb emberré faragja Germaint (Depardieu), aki lassacskán rájön, hogy nem a háborús emlékmű márványára firkált nevével hagy nyomot a világban, hanem emberi kapcsolataival. Hagyományos történetmesélő regényadaptációjával Becker azt súgja: az élet szép. Legalábbis tartogat elég örömöt, kedvességet és szerethetőséget. Bármilyen korúak, társadalmi (anyagi) helyzetűek, elmebeli és fizikai állapotúak is vagyunk.

Nem beszélek zöldségeket!

(La tête en friche), színes, feliratos, francia vígjáték, 82 perc, 2010, rendező: Jean Becker, szereplők: Gérard Depardieu, Gisèle Casadesus, Claire Maurier, Rea Mauranen, Sophie Guillemin, Patrick Bouchitey, François-Xavier Demaison, Jean-François Stévenin, forgalmazó: Mokép-Pannónia, honlap

Három

Hanna (Sophie Rois) és Simon (Sebastian Schipper) egymásba csömörlött, berlini gyermektelen házaspár. Húsz éve élnek együtt, kapcsolatukat a megszokás és a rutin tartja össze, főleg a hivatásukban élik ki magukat. Anélkül, hogy tudnának róla, mindketten beleszeretnek ugyanabba a titokövezte férfibe, Adambe (Devid Striesow). A furcsa háromszög alakul-formálódik, alaposan felforgatva hőseink mindennapjait – az asszony például teherbe esik –, a kérdés, hogy mi lesz mindennek a vége…

A lé meg a Lola és A harcos és a hercegnő után a német rendező-író, Tom Tykwer nemzetközi karrierre váltott (Parfüm: Egy gyilkos története, A bűn árfolyama), most újra egy hazai produkcióval rukkolt elő. Új munkájából hiányzik a tőle korábban megszokott történetcsavarás, a filmes műfajok közötti váratlan (és tetszetős) vándorlás, a véletlen és a sorsszerű finom játéka. Mondhatni, a Három egy hagyományos háromszög-mozi benyomását kelti, amiben a színészi játék viszi a prímet (elsősorban a filmbeli házaspárt alakító kettősé). A kétórás filmidőben tulajdonképpen mindenből kijut a részünk – drámából, viccelődésből, érzelmekből, a testi szerelem naturális ábrázolásából és az élet nagy kérdéseiből –, és a film képes megfelelő atmoszférát is teremteni, azonban a szenvedély-ábrázolás elhűlésével a néző is érdektelenné válik. Nem bánjuk meg, ha megnézzük, ám utána magunknak szegezzük a kérdést: oké, ez van – és?

Három

(Drei), színes és fekete-fehér, feliratos, német dráma, 119 perc, 2010, rendező: Tom Tykwer, szereplők: Sophie Rois, Sebastian Schipper, Devid Striesow, Annedore Kleist, Angela Winkler, Alexander Hörbe, Winnie Böwe, Hans-Uwe Bauer, forgalmazó: Cirko Film – Másképp Alapítvány, honlap

Gyermekeim apja

A 2009-es Cannes-i filmfiesztán a Gyermekeim apja című filmjéért a zsűri különdíjában részesülő Mia Hansen-Love rendezőnőt (és forgatókönyvest) Tarr Béla A londoni férfi című filmje producerének – Humbert Balsannak – váratlan halála (öngyilkossága) ihlette. A díj talán azért is dukált, mert a komoly (élet-) bölcsességről és megértésről tanúskodó filmet a rendezőnő mindössze huszonhét évesen készítette.

Mondhatjuk, a Gyermekeim apja a tragikus alapszituációja dacára sajátos óda a házastársi szerelemhez – igaz, nem első látásra. A filmbeli producer minden percben rohan és telefonál, míg ő is és a cége is a vesztébe rohan. Más kiutat nem találva öngyilkos lesz, így feleségére marad a pénzügyek kálváriája és a férj szellemi örökségének életben tartása.

Bár az inspirációt az ötvenegy évesen elhunyt Balsan és felesége sorsa adta, Hansen-Love az általánost kereste az egyediben (a családneveket Canvelre változtatta, a két árván maradt gyermek helyett hármat állít a történetébe, Tarr Bélából egy Stig Janson nevű filmest fabrikált stb.). Filmje bár nagyon közel áll a megtörtént eseményekhez, nem azonos azokkal, az emberi lélek mélyére és motivációira igyekszik hatolni. Célja elérése érdekében két elkülönülő részre osztja a filmjét. Az elsőben bemutatja Grégoire Canvel (Louis-Do de Lencquesaing) szakmai és családi életét (nejét, Sylviát Chiara Caselli alakítja). A harmóniát a folytonos pénz utáni hajsza szaggatja szét, anyagiak nélkül a közös filmes produkciós vállalkozás – szinte dokumentum-értékű, ahogyan a kis cég napi működését bemutatja – nem maradhat életben, a kényszerű pörgés rányomja a bélyegét a családi nyugodt hátországra.

A Gyermekeim apja második felében azt láthatjuk, hogy a tragédia után a támasz nélkül maradt szerettek és barátok hogyan képesek újra magukra találni, élni. A „második felvonás” különösen figyelemre méltó, ahogyan a társát vesztett asszony és három lánya fokozatosan felfogja és feldolgozza a feldolgozhatatlant. Viselkedésük és jellemük átalakul, megacélozódik, képesek erőt meríteni a bajból – tán azért is, mert belátják, az ember halandó, de a (film-) művészet örök.

Hansen-Love története nyilvánvalóan szomorú – azonban a filmje egyáltalán nem az. Nem a halál és az elmúlás tényén időzik el az illő lehangoltsággal, pont ellenkezőleg: az élet tiszteletét és csodálatát hirdeti. A film minden bajba jutottnak hasznos: összességében napfényes hangulatot áraszt, ha közhellyel akarnánk leírni: azt bizonyítja, nem eshet minden nap.

Gyermekeim apja

(Le père de mes enfants), színes, feliratos, francia–német dráma, 110 perc, 2009, rendező: Mia Hansen-Love, szereplők: Louis-Do de Lencquesaing, Chiara Caselli, Alice de Lencquesaing, Alice Gautier, Manelle Driss, Eric Elmosnino, Sandrine Dumas, forgalmazó: Anjou Lafayette, honlap

127 óra

A sokszoros Golden Globe-, BAFTA- és Oscar-jelölt film, a 127 óra megérkezett a magyar mozikba! Hírneve megelőzte, miszerint „csúcsjelenetében” a főhős kényszerű és véres öncsonkítást végez – ami tényleg bánthatja a gyengébb idegzetű nézők szemét –, és bárhogy is, a kíváncsiak zöme ezekért a percekért fog jegyet váltani, de az Oscar-díjas angol rendező, Danny Boyle (Gettómilliomos) és főszereplője, James Franco másfélórás mutatványa gondoskodik arról, hogy a filmidő többi része szintén emlékezetes maradjon.

Az adrenalin-függő hobbi-mászó, Aron Ralston könyve alapján készült film egy szűk utahi kanyonba rekedt fiatalember ön-megszabadulásának történetét meséli el, akinek magányos túrája során egy keskeny vájatban a jobb keze egy legördülő szikla alá szorul, és ötnapos rabsága során átgondolja életét, nem adja fel, és szabadulása érdekében drasztikus döntést hoz.

Boyle lineáris története Ralston (Franco) kis napi történésein – ivásain, evésein, ürítésein, a sötét vájatba bekúszó napfény kínálta melegedésein, egy holló rendszeres röptén stb. –, illetve családjával (szüleivel, testvéreivel), volt szerelmével kapcsolatos vízióin, valamint videokamerás dokumentációin keresztül halad a végkifejlet felé. S mivelhogy eleve tudjuk, mi a történet vége, a fő hangsúly a hogyanra helyeződik. A rendező ügyes megoldása, hogy az egész történetet főhőse szempontjából látjuk – és érezzük –, azonosulásunk szinte tökéletes. Az osztott képmezők, a jó (pörgős) zenék, a szándékoltan zsúfolt képi világ egyetlen perce sem engedi lankadni a nézői figyelmet. A főszereplő Franco által előadott „egy-emberes show” kellőképpen feszült – különösen abban a jelenetben, amikor a bajba jutott fiú sajátos „élő tévéműsort” produkál a felvevőjének –, színészileg valóban jelentős teljesítményt nyújt. Erre az alakításra büszke lehet, nem úgy, mint az idei Oscar-gálán előadott – Anne Hathaway-jel közös – műsorvezetésre.

127 óra

(127 Hours), színes, feliratos, amerikai–angol életrajzi dráma, 94 perc, 2010, rendező: Danny Boyle, szereplők: James Franco, Kate Mara, Amber Tamblyn, Treat Williams, John Lawrence, Kate Burton, Clémence Poésy, forgalmazó: Budapest Film, honlap

Emberek a hídon

Fikret, aki frizurájával és az egy-szem fülbevalójával némileg Don Juanra emlékeztet (Fikret Portakal) az Ázsiát és Európát összekötő legendás Boszporusz híd dugójában illegálisan rózsát árul. Ugyanakkor azért küzd, hogy végre rendes munkát szerezzen Isztambul régi belvárosában. Umut (Umut Ilker) taxizik, és minden nap keresztülmegy a híres tengeri átkelőn.

Szeretne egy jobb lakást bérelni, hogy kielégítse a nejét (Cemile Ilker), akinek igényei nagyobbak, mint az ő keresete. Murat pedig közlekedési rendőr (Murat Tokgöz), aki a hídon dolgozik, magányosnak érzi magát a kocsik hosszú sorai közt. Minden éjjel az interneten próbál partnert találni magának. A három ember sorsa, anélkül, hogy tudnának a másikról, minden nap, a délutáni csúcsforgalomban összekapcsolódik, a többi milliónyi isztambulihoz hasonlóan, akik a metropolisz szűkre szabott lehetőségei közt próbálják valóra váltani álmaikat.

A dokumentarista eszközökkel operáló rendező (a főszereplő trióból kettő például önmagát alakítja, a rendőrfigura a kivétel), Asli Özge a török nagyvárosi lét árnyoldaláról tudósít. Bár a történet előre megírt, akadnak váratlan, „be-becsúszó” rögtönzések, amik ténylegesen képesek hitelesíteni a filmet – mint ahogyan az amatőr szereplők önmagukban is. Vágyaik és a valóság szembesül egymással, történeteik egyenként érdekesek – a taxis életét az asszony keseríti meg anyagi helyzetüknek ellentmondó lakásigényével, a fiút iskolázatlansága és nemtörődömsége taszítja kilátástalan élethelyzetébe, a mélyen vallásos rendőr létbiztonságát a magány csorbítja –, ám pusztán a híd általi összefűzésüket nem érezzük elég erősnek. Egybeterelésük mesterkéltnek hat, és a valóban szép melankóliával fényképezett világban (az érdem Emre Erkmen operatőré) valóban el lehet veszni – akárcsak bármelyik, a nagyvárosi miliőben elvesző-elpárolgó életfilmek esetében –, de a statikusság, a jellemek mozdulatlansága bántó. Ámbátor lehet, hogy direkt ez volt a cél.

Emberek a hídon

(Köprüdekiler), színes, feliratos, német–török–holland dráma, 87 perc, 2009, rendező: Asli Özge, szereplők: Fikret Portakal, Murat Tokgöz, Umut Ilker, Cemile Ilker, forgalmazó: Anjou Lafayette, honlap

Yodok története – Mesél a láger

Az ötvennyolc éves lengyel dokumentumfilm-rendező, Andrzej Fydik és írótársa, a norvég dokumentumfilm-producer, Torstein Grude – akik már nem első ízben dolgoztak együtt (Belarusian Waltz, 2007) – ezúttal Észak-Korea, pontosabban: a Koreai-félsziget veszélyes vidékére vándorolnak. Azt tudjuk, hogy az élet arrafelé nehéz, de azt nem biztos, hogy igen, hogy napjainkban az északi ország-fél különböző koncentrációs táboraiban több mint kétszázezer embert (férfit, asszonyt és gyermeket) tart fogva az egyik utolsó kommunista rezsim.

A lágerek közül az egyik leginkább emberpróbáló Yodok – az ottani élményeikről pár túlélő menekült összefogásában egy musical kereteiben kaphatunk képet (és hangot). A módszeres kínzás és éheztetés (ami az egész országra jellemző) elől ugyanis néhány szerencsés a déli szabadságba tudott szökni, és ott úgy döntenek, a zene nyelvén megpróbálják elmesélni az elbeszélhetetlent, nem utolsó sorban, hogy így szembesítsék a közvéleményt a táborok létezésével, és sarkallják azt a (nemzetközi) tiltakozásra.

Fydik, aki előszeretettel tudósít veszélyes és izgalmas helyszínekről (Teheránból, Calcuttából, Belorussziából vagy éppen Észak-Koreából) a megkínzott és megalázott arcok bemutatása helyett a zenei előadásra helyezi a hangsúlyt, vagyis arra, hogy az egykori meghurcoltak hogyan viszonyulnak a sorsukhoz. Ebből mit és hogyan tudnak átadni a laikusoknak. Ez az álláspont teszi filmjét érdekessé és egyedivé.

Yodok története – Mesél a láger

(Yodok Stories), színes, feliratos, norvég–lengyel dokumentumfilm, 83 perc, 2008, rendező: Andrzej Fidyk, szereplők: Jung Sung San, forgalmazó: Anjou Lafayette, honlap: www.anjoulafayette.eu/yodok

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.