Shrek végleg búcsúzik

Shrek a vége, fuss el vége

A gyártó esküszik, hogy búcsúzik az animált ogre-szériától (efelől azért vannak kétségeink), úgyhogy – elvileg – utolsó alkalommal láthatjuk a nagyvásznon Shreket, Fiónát és a Szamarat, meg a többieket. A búcsú olyan szempontból abszolút érthető, hogy a történet valóban elfáradt, legalábbis a zseniális első felvonás és csak is az újdonság erejének a hiánya miatt gyöngébb második után a harmadik rész nyögvenyelősre, erőtlenre és jellegtelenre sikeredett. Az elköszönés szomorú perceiben azonban vigasztalhat minket, hogy a Shrek a vége, fuss el véle a daliás időket idézi, pörgős, szórakoztató (vicces), igazán nézni való.

Az alaphelyzet – mint a második résztől kezdődően mindig (ezért is beszélhetünk kifulladásról) –, hogy a mesék-béli boldog vég után rápillantunk hőseinkre, hogy hogyan is telnek az idilli napok. Nos, miközben Shrek zöldhercegnő-párja oldalán neveli három kicsinyüket a mocsári tanyán, egyre inkább úgy érzi, hogy a motorikus családapai funkciók mellett puszta autogramosztogató turistalátványosság lett, holott szeretne újra félelmetes, igazi dúvad, a falusiakat rémisztgető ogrévé válni. Ha csak egyetlen napra is. S lőn. Egy Démonpofa (a Grimm-mesékből származó Rumpelstiltskin) nevezetű, varázserejű, de veszedelmesen ármányos és csaló kobold azt ígéri neki, hogy visszahozza számára a régi szép időket, és egy párhuzamos – torz – Túl az Óperencián világába röpíti. Csakhogy. Ebben a birodalomban Démonpofa az úr, az ogrékat üldözik, Shrek meg sem született, Fionát nem mentette meg (aki meg sem ismeri), a Szamár számára hasonlóképpen idegen. Azaz: akad tenni- és megmentenivaló bőven.

Mike Mitchell rendező jó ötletekkel és humorokkal tölti meg a negyedik Shrek-filmet. Tetszetősen fondorlatos a fő-gonosz, ám az igazán ütős figura a bérgyilkosa, a Furulyás, aki varázshangszerével táncra perdítve ejti a foglyokat. Hasonlóan üde húzás az ogrék ellenállási mozgalma (élén az amazoni természetű Fionával) és a boszorkány-kommandó is.

Azt kapjuk, ami a legjobb volt a korábbi Shrek-filmekben, és így bár abszolút megértjük, hogy le kell zárni a folyamot, végül sajnálni fogjuk, hogy vége. Hiányozni fog.

A tetovált lány

A tetovált lány (eredeti címén: Män som hatar kvinnor, azaz: „Férfiak, akik utálják a nőket”) az alig ötven éves korában elhunyt svéd író, Stieg Larsson eredetileg tízkötetesre tervezett Millennium-sorozatának nyitódarabja, amit most Niels Arden Oplev vitt filmre.

A történet szerint negyven évvel ezelőtt Harriet Vanger eltűnt egy családi összejövetelről, amelyet a gazdag Vanger-klán saját szigetén tartottak. Testét soha nem találták meg, azonban nagybátyja még mindig meg van győződve róla, hogy a lányt meggyilkolták, és a gyilkos a saját, egymáshoz erősen kötődő, de működésképtelen családjának a tagja. Megbízza Mikael Blomkvistet, a bukott, vesztett sajtópere után börtönbüntetésére váró egykori gazdasági újságírót és a tetovált, problémás (erőszakos apa, zsarnoskoskodó nevelőtiszt stb.) hacker lányt, Lisbeth Salandert, hogy nyomozzák ki, mi történt. Amikor a furcsa pár rábukkan a kapocsra Harriet eltűnése, illetve néhány negyven évvel ezelőtti, groteszk gyilkosság között, sötét és ijesztő családi történet kezd körvonalazódni.

Írott alapanyagokat nehéz jól filmre alkalmazni – pláne, ha jól meg vannak írva. Amit a szó tud és lehetővé tesz, azt nem minden esetben tudja a kép, túlmagyarázhatja, és ami a legnagyobb veszély: nem képes visszaadni az eredeti hangulatát. A magyar Larsson-rajongók valószínűleg hiányolni fogják a könyv gazdag szövetét, amiben inkább a furcsa nyomozókettős viszonya (önmagához és egymáshoz) a dominánsabb, mint a klasszikus (Agatha Christie-fejtörőket idéző) krimi-szál. A könyvtől érintetlen thriller-kedvelők azonban határozottan élvezni fogják. Mert Niels Arden Oplev jól választott főhősöket – Nyqvist és Rapace –, érzékletesen fest tájat és miliőt, és jó tempóban tudja adagolni a cselekményt, s nem kell félni a két és félórás filmidőtől sem, mert nem öncélú művészkedés az, hanem szükséglet, ami kell a történet és a karakterek kibontásához.

A neves dán rendező (Dokk-negyed, A hit fogságában) remek arányérzékkel mixeli össze a hagyományos detektívtörténetek tipikusnak mondható történetvezetését az északi ember különös-különleges életterével. Tetszetős filmkezdetét követően tetszetős, ahogy az elakadó nyomozásba belépő címszereplő lányt bemutatja, ahogy a zaklatott sorsú, deviáns hacker-hölgy minden értelemben az ellenkező irányba tereli az elszigetelődött újságíró zsákutcába jutott életét. A problémát csupán az hozza, hogy a zárlatban a többszövetűség elenyész, és szimpla bűnügyi kirakós-játék kerekedik előttünk, nem túl bonyolult megoldással. Ez azonban nem rontja le annyira az összképet, hogy ne nézzük meg a filmet. Nem érdemes kihagyni, különösképpen, ha a Millennium-könyvekkel a (közeli) jövőben meg szeretnénk ismerkedni.

I Love You Phillip Morris

A Kutyák és macskák, a Tapló Télapó és a Lássuk a Medvét! forgatókönyvírói, John Requa és Glenn Ficarra rendezték filmre ezt a megtörtént eseményeken alapuló melegvígjátékot. Az alapalanyul szolgáló Steven Jay Russell ma is a rácsok mögött hűsöl, és jó eséllyel sosem szabadul ki onnan, ám elképesztő és fölöttébb látványos karriert futott be. A filmben Steve Russell hosszú éveken keresztül játssza a törvénytisztelő polgár (rendőri dolgozó), tökéletes férj és apa szerepét, ám egy nap beleun, és kitör belőle (pontosabban egy autóbaleset következtében világosodik meg és tisztul ki az elméje). Alap-felismerése: a saját neméhez vonzódik. A felelőtlenül költekező szélhámos szinte minden idejében nyaral, vásárolgat és fiúzik, ami igen drága életnek bizonyul. Ez egészen odáig vezet, hogy végül börtönbe kerül. Itt beleszeret a cellatársába, Phillip Morrisba, és Russell úgy dönt, hogy egész innentőli életét a közben szabadlábra helyezett Phillipnek szenteli. Még az sem riasztja vissza, hogy folyamatos szökési kísérletei miatt akár életfogytiglanit is kaphat.

Sarkítva azt mondhatjuk, hogy kétféle meleg-filmmel találkozhat az átlagnéző: a harsány komédiával (Őrült nők ketrece, Priscilla, a sivatag királynője) vagy veretes drámával (Brokeback Mountain – Túl a barátságon). Az I Love You Phillip Morris azonban valami újjal próbálkozik. Az eddigi kettős Jim Carrey-arcról kiderül, hogy jóval gazdagabb és sokszínűbb (árnyaltabb), mint az az idiotizmusba hajló marhulásként eljátszott A maszkban és az Ace Ventura-filmekben (és így tovább) látható volt, s mint a „művészinek” aposztrofált Egy makulátlan elme örök ragyogásában, az Ember a Holdonban és A 23-as számban láthattuk. Carrey ebben a filmben tulajdonképpen bármit megtehet: a legsötétebb tragédiától a legkönnyedebb komédiáig minden érzelmi skálát eljátszhat, mindenbe beleráncigálhatja a nézőt, részben mert egy szélhámost alakít, részben meg azért, mert maga a valószínűtlen történet is olyan fordulatokból és hangulatváltásokból építkezik, hogy az ember csak kapkodja a fejét.

Szerencsénkre összességében nem egy mindent megmagyarázó életrajzi darabot kapunk, hanem egy arányosan súlyozott és Carreyhez méltóan meglehetősen harsány vígjátékot, ami a szélhámos- és börtönfilmek műfaji szabályait sem csak szolgamód követi (a szökési kísérletek üdítően idézik Woody Allen Fogd a pénzt és fuss! című nagybecsű opusának idevágó részeit), hanem képes még a nézőket is meglepni. A rendezők nagy érdeme a különböző elemek (a vígjátéki motívumok mellé drámaiak is befértek) ügyes keverése. A film egyértelműen Carrey jutalomjátéka. Meglepő és mulatságos – és alakításában gazdag.