Élet-Stílus

Soltész Rezső és a Carnegie Hall

admin
admin

2010. 03. 08. 10:23

A legújabb cd-jén táncdalfesztiválokon belénk égett slágereket földolgozó Palya Beával beszélgettünk a falusi múltról, a retro jelenről és a közeli jövőről. Interjú.

Eddig mindig azt mondta, hogy csak azt tudja megírni, elénekelni, amit átélt Ez a lemez hogyan vonatkoztatható Önre?

Ezek a dalok olyanok, mint egy közös tudatalatti, mint régen a népzene volt – mindenki tudja kívülről. Ez indított engem el, de valóban nehéz folyamat volt testre szabni. (….) Gryllus Samu alkotótársammal lecsupaszítottuk, hangulatot, azonosságokat találtunk egy-egy dalhoz a magunk eszköztárából – a hangszínek, hangszerelés mind a saját népzenei világomból táplálkozik. De sok olyan dal is van rajta, ami eleve vonatkoztatható volt a saját élethelyzetemre, például a Nem akarok minden áron férjhez menni, az Én mellettem elaludni nem lehet, a Megáll az idő. A barátaimat bulikon sokat szórakoztattam retro paródiákkal, Zoltán Erika-, Soltész Rezső-, Pataki Attila-előadásaimon sokszor jót mulattunk, ezek az élmények is belszüremkedtek ebbe a munkába.

Mit szóltak az eredeti előadók, szerzők?

Nagyon örülök, hogy engedélyt adtak és a legtöbb esetben örültek a feldolgozásnak. Volt, amikor csak a kiadóval tárgyaltunk, de például Szenes Ivánnál jártam személyesen és nagyon jó volt nézni az ő arcát, mikor meghallgatta az általunk elképzelt verziót.

Ezt az interjút úgy egyeztettük le, hogy közben a lába az óceánba lógott. Egyszer azt nyilatkozta, hogy évente egy hónapot tölt tengerparton és csak ott érzi jól magát igazán. Ez jelenti azt, hogy tizenkettőből tizenegy hónapot elvágyódik?

Egyrészt így van, de minél többet vagyok ott, annál jobban megvan a “középpontomnál vagyok”-érzés itthon is. Az első tíz napban napi hat órát jógáztam, meditáltam, aztán ki a vízhez… De így is legalább két hét volt, mire lesüllyedtek a dolgok, mire lelassultam. Az volt a legnagyobb tanúlsága ennek az egy hónapnak, hogy meg kellett tanulnom nem nagyon gondolkodni azon, hogy mi volt, mi lesz, hanem inkább benne lenni a pillanatban. Kint nem döntöttem el előre, kivel találkoztam, hol ettem, hanem csináltam, ami jól esett.

Egyedül utazott?

Igen, bár akkor van az ember legkevésbé egyedül, ha egyedül utazik. Persze csak ha eldöntöd, hogy kapcsolódsz a többi emberhez, márpedig én ilyen vagyok. Sok barátom van már ott, visszavárnak.

Félre ne értse, nem szeretném elküldeni, de ha ennyire jól érzi ott magát, ha folyamatosan oda vágyik, miért nem ott él? Ott nem folytathatná az éneklést?

Nem elképzelhetetlen, de mikor odamegyek, nem akarok zenélni, de tervezem, hogy egyre hosszabb szakaszokat leszek majd tengernél. Egyelőre nagyon szívesen csinálom itthon is, amit csinálok, élvezem és csodának tartom, hogy ilyen zenéket lehet létrehozni ilyen zenészekkel, de legfantasztikusabb az, hogy belső, mély helyekről jönnek föl ezek a dolgok belőlem, és ez engem nagyon segít az életemben.

Azt hiszem, ez a lemez alapvetően a szüleimmel való viszonyomnak is egy új fajta feldolgozása, a hozzájuk való nagyon erős visszacsatolás, az integrálása annak, amik ők igazán… Ugye én falusi lány vagyok, eljönni onnan a nagyvárosba első generációs értelmiségiként – bár én még most is inkább parasztlánynak mondanám magam -, az nagyon nehéz dolog a szüleiddel való viszonylatban.

Volt egy tizenöt évnyi szakasz, mikor féltettek, hogy “Bea, fiam, mikor lesz már házad, férjed, családod, autód, rendes munkád?!”. Férjem, családom, autóm most sincs, de most már legalább talán megbékéltek az életemmel. Nem arról van szó, hogy ne éreznének engem, csak nem hitték el, mert a saját félelmük erősebb volt. Az aggódás inkább arról szól, aki aggódik. Mindig mondtam, hogy “Apu, nem látod, hogy hiába aggódsz?! Nekem már jó!” Már előző lemezeimnél is kértem, hogy adjanak visszajelzéseket a dalokról, de azt hiszem, most ez a lemez még jobban összeköt minket. Most beszélek erről először és elég mélyen érint. És biztosan ezért is nyílt ki bennem a kapu a család, a gyerek utáni vágy felé, mert a saját családom eddig egy megoldatlan terület volt, és egy ilyen mindig gátol.

Gyerekként kezdte az utcazenéléssel, majd énekelt nagyon sok féle helyen, a Szigettől a MÜPA-n keresztül a Carnegie Hallig. Van még ilyen típusú vágya, hogy hova szeretne eljutni?

Vannak terveim, hogy még sok szép helyen énekeljek.

A terv más, mint a vágy…

Igen, ez igaz. Nagyon szép dolog a Carnegie Hall, nagyon jó volt ott énekelni, de egy budapesti klubfellépésen is ugyanaz az érzet, amit én megélek. Én egyetlen dolgot keresek és akarok az éneklésben: kapcsolódni, aminek az eszköze a zene, de a tárgya az ember. Bemész a színpadra egy energiaállapotban, a közönséget is érzed, magadat is, a zenészeidet is, aztán érzed azt is, hogy a koncert végén egy más engerigiaállapot van, hogy mindenki háromszor nagyobb sugarakat bocsájt ki magából.

De visszatérve a kérdéshez, az igazi vágyam nem éneklési helyszínekre visz, hanem a tengerhez, emberekhez, barátokhoz. Amúgy is van bennem most egy telítettség, valami más felé tartok, érzek egy tendenciát, ami talán egy leendő gyerekről szól, ki tudja…

Ha már gyerek, akkor Szülésdal. Miért írt és énekel erről a témáról, mikor még nem szült és nem is várandós?

Azon kívül, hogy ez a dal a női barátságaim dicsérete is, a szülés nekem régóta fontos belső metaforám. Egyelőre a lemezeim a gyerekeim – a lemezmegjelenések előtt az álmaimban a szülés megjelenése klasszikus, volt, hogy macskát szültem… Most már harmincnégy éves vagyok, és nem tudom, hogy ezzel függ-e össze vagy mással, de egyre jön közelebb, hogy én szüljek.

Elkezdett érdekelni, elkezdtem kutatni. Régen, mikor eljött az ideje, otthon vagy a tengerben vagy máshol, szaksegítséggel, bábákkal és asszonytársakkal szültek a nők, ahogy testük diktálta. Most meg még a kilencedik hónapban is telefonálnak, intézkednek, szervezkednek, majd berohannak a kórházba szülni, ahol legkevésbé diktál a saját test. Nincs azzal baj, van, akinek ez a jó, de én valószínűleg nem így fogom. Mert úgy gondolom, hogy úgy a jó, ahogy a belsőm diktálja, és ezt minden nő érzi, csak a legtöbben nem használják ezt a belső hangot. Mert túlkiabálják, mindenki jobban tudja, mit hogy kell: a nagymamák, az anyák, a tanárnő, az iskola, az orvos, a társadalom.

Talán a felelősség áttevéséről szól ez, hiszen, ha nem mi döntünk, akkor nem kell viselnünk a – legtöbbször lelki – következményeit. Pedig mindenki tudja, hogy mi jó neki, ha megkeresi magában a hangot – nem csak a szüléshez kapcsolódóan, számtalan dolgot érint ez. Csak merd meghallani.

Rendelje meg a www.polc.hu könyváruházban!

Palya Bea: Én leszek a játékszered

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nyíregyháza, 2016. december 27.
Vásárlók egy telekommunikációs üzletben a karácsony utáni leárazás idején Nyíregyháza egyik bevásárlóközpontjában 2016. december 27-én. Az ünnep után megkezdődött az üzletekben a hagyományos év végi leértékelés.
MTI Fotó: Balázs Attila

Jobban élünk, mint tíz éve

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.