Szélhámosok a mozikban

Szobafogság

A negyvenedik filmszemlénken debütált amerikai-magyar filmes, Daniel Young – aki a tengerentúlon, Texasban született, filmezést is ott tanult, majd hazánkba települt, és a pályáját is itt indította – még nem kész. Igaz, hogy a Szobafogság (a mustrán még Pinprick címmel futott, mintegy megelőzve a nemzetközi forgalmazás szándékát) hat évnyi előkészület és tervezgetés után került a vászonra, de nem tudta maradéktalanul beváltani a hozzá fűzött reményeket. A thrillerként aposztrofált mozi izgalmasan-érdekesen indul, de az első fél órája után nem tudja a bonyodalmát kibontani, a feszültségét igazi izgalomra váltani.

Egy közelebbről meg nem nevezett városban (az biztos, hogy angolul beszélnek) Charlotte, egy középiskolás tinédzser egy harminc év körüli, saját bevallása szerint szökött és olykor magyarul is meg-megszólaló titokzatos bűnözőt rejteget a hálószobája gardróbszekrényében. Kamaszosan erotikus kapcsolatuk során a férfi, Reyer különböző „játékszabályokat” talál ki – és persze flörtöl a nőiességét épp felfedező lánnyal. Ám Reyer ráun Charlotte kislányos dolgaira és az egyedülálló, válófélben lévő anyára, Miriamra veti ki a hálóját. Egy féltékeny veszekedés után Reyer kiszökik a szekrényből, és egy ügyes csellel – egy bevándorlóknak tartott nyelvtanfolyamon ismerkedik meg a nyelvtanárnő anyával – megkörnyékezi az asszonyt, aki szívélyesen be is fogadja őt a házba.

Charlotte magán kívül van a férfi viselkedése és árulása miatt, azonban anyja előtt továbbra sem fedi fel, ki is a férfi valójában. Az irányítás egyre inkább kicsúszik a két nő kezei közül és az apa visszatérésével további titkokra derül fény.Az első osztályúan fényképezett – ez Szecsanov Martin operatőr érdeme – film során az író-rendező Young egyre inkább lemond a kezdetben olyan jól megteremtett delejes hangulatról, az izgalmat sokszor a Realistic Crew zenéje hivatott pótolni, és a végső csavar (amit természetesen nem árulunk el) is kifejezetten elnagyoltra sikeredett. Miközben a sztori összeaszalódik és a thriller-jelleg elpárolog, számtalan műfaji film eszünkbe ötlik – a filmben ténylegesen is megidézik az M – Egy város keresi a gyilkost című 1931-es Fritz Lang-klasszikust (amiben, ugye, egy diáklány gyilkosa után folyik a hajsza) –, és a főszereplők alakítását értékeljük. A szinte korabeli Greenwood szerepe hálás (jól is játssza), Blake (akárcsak a Lantana – A szövevény című moziban) kiváló, és újra bebizonyosodik, hogy sokkal több Nagy Ervin kell a vászonra. Youngnak nincs mit szégyenkeznie, de az biztos: még gyakorolnia kell. Jó sokat.

1

Az emberi elme rendszerező (mert rendszerető, rendre tör a kaotikus világban), ezért is sütjük rá kapásból Pater Sparrow (Verebes Zoltán) első filmjére, hogy sci-fi, pedig inkább metafizikai krimi, még inkább: színtiszta metafizika. Alapja a kultikus lengyel sci-fi–szerző, Stanisław Lem Az emberiség egy perce című – gondolati – novellája, amiben az író arra igyekszik választ adni, hogy vajon a számok, a matematika internacionális (kód-) nyelvén tökéletesen leírható-e mindaz, ami a bolygónkon egyetlen egy minutum alatt történik velünk. Úgy értve: mindenkivel. (Nem, nem írható le.)

Nem igazán feldolgozásról beszélhetünk, az írott mű az alapanyagot szolgáltatta Sparrow mozijához, de akár úgy is értelmezhetjük, hogy az adaptáció olyan szempontból – szinte – tökéletesre sikerült, hogy a hangulatot és a gondolatiságot ültette át, pazar képi megvalósításban, s csak helyeselni tudunk a filmnek a Magyar Filmszemlén kiosztott „vizuális” elismeréseinek, elsősorban Tóth Widamon Máté operatőrnek a fényképezésért, illetve Lányi Fruzsinának, Pater Sparrow-nak és Varga Juditnak a látványtervezői munkáért és Kiss Wandának a vágásért.

Az értékes ritkaságairól híres könyváruházban éppen záráshoz készülődik a személyzet – a tulajdonos, Al F. Eveson, az eladónő és szerető Maya Satin, a néma, kissé tudathasadásos takarítófiú, Agnus Andersen -, amikor egy titokzatos zarándok, Swan Tamel felbukkan az üzletben. Állítása szerint egy könyvért utazta át a világot, amit a bolttal együtt megálmodott, ezért kérésére a raktárba mennek azt felkutatni. A tároló-helyiségben azonban értetlenül konstatálják, hogy az összes könyv lecserélődött egy addig ismeretlen könyv példányaira, s az eladótérbe visszaérkezve pedig döbbenten azt látják, hogy az egy perccel azelőtt még meglévő árukészlet hasonlóképpen nyomtalanul eltűnt. Helyette ugyanazzal a szerző és kiadó nélküli, vakítóan fehér borítójú könyvvel van feltöltve az üzlet, aminek címe: 1. A helyszínt lezárja a Valóságvédelmi Hivatal, és megkezdi a nyomozást Phil Pitch különleges (sztár-) ügynök vezetésével, aki a paranormálisnak vélt csalások magabiztos leleplezéséről híres.

Lem írása fiktív recenzió egy elképzelt könyvről, ami számok és statisztikai táblázatok formájában – filmesen: Mátrix-szerűen – mutatja be az emberiség egy percét. Megtudhatjuk belőle, hogy hányan létezünk minden egyes percben, hányan születnek és hányan halnak meg, a halálnak hányféle módozata működik, hogy mennyi vér áramlik az egy időben élő emberek testében, és hogy ez milyen elenyésző mennyiség a világtenger tömegéhez képest, hogy hányan közösülnek percenként, hogyan pusztítja el az ember a környezetét, mennyit költ a vallásokra és így tovább. Sparrow filmjének tulajdonképpen ez a könyv a főszereplője – az alkotók egy olyan krimi-történetbe ágyazták a lemi utópiát, amelyben a könyv paranormális jelenségként való tárgyiasulása az események okozója. A fiatal rendező filmjének kétségkívül ez a világ a legerősebb rétege. Az aprólékos kidolgozottság, az erős atmoszférájú vizualitás és a felszabadult kreativitás ugyanis itt igazolja leginkább önnön filozófiáját: a szubjektív képzelet teremtőerejét. (A jó színészi jelenlétről se feledkezzünk meg.)

S ha már fiatalság, új rendezői generáció: az 1 sokat hivatkozott film lesz a legújabb kori magyar filmtörténetben, mint ahogy – a szelekció nem teljes, számunkra tetszőleges – Pálfi György Hukkléja és Taxidermiája, vagy Gigor Attila A nyomozó című filmje.

Ennek ellenére mondhatjuk, az 1 megosztó munka: akit nem érint meg, sznob eltartásra hajlamos hőzöngő blöffnek, intellektuális zagyvaléknak tartja, akit viszont eltalál, csodálatosan rendszerezett, olyan szellemi nagyságokkal, mint Hamvas Béla megfűszerezett remekműnek tartja. Szellemtörténet-hívőként mi egyértelműen utóbbira hajlunk, és messzemenőkig csak helyeselni tudunk az utazó – az Utazó – ama kijelentéseire, miszerint „amit a szem lát, ugyanaz, mint amit a szemben látsz”. Kinyilatkoztatás ez, és a kinyilatkoztatással vitatkozni nehéz. A magunk részéről köszönjük, Pater Sparrow!

A legbátrabb város

Az elején tisztázzuk, hogy Matúz Gábor rendező-forgatókönyvíró alkotása „szubjektív” dokumentumfilm. A dokumentumfilm-műfaj születése óta nehéz objektivitásról beszélnünk, az egyik alapkőnek számító munka, Robert J. Flaherty 1922-es Nanuk, az eszkimó című műve sem volt az, Michael Moore – újabb keletű – munkássága (Kóla, puska, sültkrumpli, Fahrenheit 9/11, Sicko) óta pláne nem az, nem utolsó sorban azért, mert az elfogultság (ami inkább eladdig a játékfilmekre volt jellemző), a mozi-pénztáraknál határozottan kifizetődőnek bizonyult. Matúz filmje azonban nem így, a harsány közönségkényeztetéssel lép túl a dokumentumfilmes objektivitáson – és valószínűleg bevételi rekordokat sem fog döntögetni –, hanem mert alkotója balassagyarmati, és filmje a Nógrádi város példaértékű kurázsijáról szól.

Merthogy A legbátrabb város arról tár elénk történelmi tablót, hogyan lett – maradt – Balassagyarmat az ellenkező csehszlovák vágyak ellenére a határfolyó Ipoly innenső, (mai) magyar oldalán, hogyan érdemelte ki a „Civitas Fortissima”, vagyis a „Legbátrabb Város” címet. A film egy kiemelkedő, ám a jelentőségéhez képest széles körben még kevéssé ismert eseményről szól: 1919. január 29-én a helybéli polgárok (vasutasok, iparosok, kereskedők, orvosok, tanárok és diákok) és a környékben állomásozó katonák néhány egysége kiverte Balassagyarmatról a várost két hét óta megszállva tartó cseh csapatokat. A honmentő akció jó néhány halálos áldozatot is követelt, és sokan megsebesültek az összecsapásokban. Az akkor alakulóban lévő csehszlovák állam antant parancsnokság alatt álló hadserege azzal a szándékkal lépte át a demarkációs vonalat (az Ipoly folyót), és foglalta el Nógrád (vár-) megye akkori székhelyét, hogy majdani határait még délebbre tolja, s ezzel kész helyzet elé állítsa a nagyhatalmakat az első világháború utáni helyzetet rendezni szándékozó párizsi béketárgyalásokon. A példaértékű városi összefogás azonban megakadályozta, hogy a cseh légió katonái hosszú távra berendezkedjenek az Ipoly bal partján, és ezzel megmentettek egy darabka Magyarországot a jövőnek. A dicső emlékek mellett tehát máig kézzelfogható eredménye van a kiontott vérnek, ezt a győzelmet senki idegen hatalom nem írta felül, Balassagyarmat ma is Magyarország része.

A helyismeretnek és az intenzív kutatásnak köszönhetően gazdag történelmi matéria mutatkozik meg előttünk, és a „beszélő fejek” – aminek során cseh történészek is megszólalnak (hallgatassék meg a másik fél) – szerepeltetését, a „klasszikus” dokumentumfilmes elbeszélést Matúz játékfilmes betétekkel és hadi szcénákkal oldja, ami kifejezetten jót tesz A legbátrabb városnak. A film szubjektivitása számunkra elfogadható – pontosabban: érthető –, és annak örülünk, hogy ez a film egyáltalán megszülethetett. Reméljük, ha máshogyan nem is, de a tévék segítségével sok emberhez eljut, és talán olyanokhoz, akik észreveszik, ez a történet nagyjátékfilmes megvalósításért kiált.

Páros mellékhatás

Peter Billingsley – szerintünk – méltánytalanul alulértékelt párkapcsolati tragikomédiájában, a Szakíts, ha bírszban már forgatott együtt Vince Vaughnnal (akit különösen az Ünneprontók ünnepében és a Kidobós: Sok flúg disznót győzben bírtunk, s nemkülönben a Bárbarátokban, ahol Jon Favreau oldalán remekelt). Billingsley azonban hibázott, és a nagydarab komikust, valamint barátját, Favreau-t a forgatókönyvírói klaviatúrához is odaengedte, és ezen még romantikus vígjátékok írásában tapasztaltabb Dana Vox (Lagzi-randi, Míg a jackpot el nem választ) hozzájuk rendelése sem segített nagyot. A Páros mellékhatás ugyanis csak nyomokban tartalmaz humort, a szerelmi szcénái pedig ömlengősek és agyonkomplikáltak. Ráadásul szájbarágósan nevelni is akar, miszerint a hosszú házasság titka a másik megértése és elfogadása, a türelem meg a szeretet.

Francia Polinézia viszont szép. Merthogy történik: a nyolc évnyi házasságuk után a kapcsolatilag lenullázódó (az elsődleges ok: a gyermektelenség) Jason és Cynthia Bora Borára, a trópusi paradicsomba utazik, hogy helyrehozza a dolgokat, és mivel csoportos kedvezménnyel jóval kedvezőbb az ár, rábeszélik a barátaikat is, hogy velük tartsanak. A hererákjából szerencsésen felépült és akut pontosságmániás (Exceltábla-függő) férj és feszült asszonykája mellé csatlakozik tehát másik három pár. A konszolidáltnak látszó kétgyermekes házaspár, a gimnázium óta párt alkotó, ám egymástól évtizedes és szex nélküli meghittséggel viszolygó egykori focista, Joey és a pompon-lány, Lucy, valamint a túlméretes afroamerikai elvált férj, Shane és új barátnője, a bugyuta és túl fiatal Trudy. Az utazással együtt járó párterápia nem fakultatív, hanem kötelező. Bizony mindegyiküknek szembe kell nézni a problémákkal, amik jó nagyok, és bizony ez akkor sem kellemes, ha a párkapcsolati guru ez esetben Jean Reno.

A közhelyek – mind a humorban, mind az életbölcseleteket illetően – elsilányítják a filmet, pedig az alapötlet ígéretessége és az olyan jelentek, mint mikor a szakításuk vagy együtt maradásuk nagy kérdését Bateman és Bell duója a barátaiknak Power Point-prezentációval taglalja, kiválóak. Kirohanni nem fogunk a filmről, de – sajnos – nagyon emlegetni sem fogjuk.

Karácsonyi ének

Erős a homo ludens-i vonás Robert Zemeckisben, a játékosságra való hajlam, tulajdonképpen minden eddigi filmje az – játék az idővel (Vissza a jövőbe 1-3.), játék a háborús hadszínterekkel (Meztelenek és bolondok), játék az érzelmekkel (A smaragd románca) és játék az emberekkel (Forrest Gump – amiért, ugye, Oscar-díj is járt).

Zemeckist húsz éve foglalkoztatja az animáció, a zseniális, rajzfilm-burleszk–alapokon nyugvó film noir-átirata (paródiája), a Roger nyúl a pácban ifjúkorunk meghatározó művének számított – és persze, hogy fiatalemberként a nagytüdejű, hosszúcombú Jessica megdobogtatta a szívünket (is) –, ám amióta az újabb időkben felfedezte magának a komputertechnikát, pontosabban a motion capture (bennfentesebben: mocap) – magyarul kb.: digitális mozgásrögzítés – eljárását, amikor is élő mozgást rögzítenek, amit aztán egy digitális modellre ültetnek át (egyik legsikerültebb megvalósulása az Andy Serkis-alapokon nyugvó Gollum figura), szemellenzős, fetisiszta hívő lett, és konkrétan: nem túl jó filmeket csinál.

Első ilyen kezdeményezése, a 2004-es Tom Hanks-es Polar Expressz élettelen és merev volt, a viszonylag érdekes forgatókönyve mentette meg, a három évvel későbbi (és 3D-ben is vetített) Beowulf – Legendák lovagja hasonlóképpen, ott a férfinépet esetleg Angelina Jolie digitalizált keblei foglalkoztathatták (a hölgyekre meg Ray Winstone „rajzfilmesített” bicepszei hathattak), most pedig elérte eddigi animációs pályája mélypontját. Merthogy a viktoriánus kor egyik legismertebb ünnepi tanregényének, Charles Dickens Karácsonyi énekének az animációs és említett technikájú feldolgozása nem sikerült. S teljesen felesleges. Mert ez a film akkor él, amikor az animált öregúr mögül előbukkan a „nyersanyag” Jim Carrey vagy a Bob Crachitre „rajzolt” Gary Oldman, szerencsénkre többször előfordul, hogy tud a játékuk érvényesülni – akik, bárhogy is van, szeretik-e őket vagy sem, remek színészek. Akkor meg minek ez az egész „mocap-hajcihő”?

A jól ismert történet – Ebenezer Scrooge-ot (az alapot, ugyebár, Carrey szolgáltatta), az emberektől elhidegült tehetős vénembert az ünnep közeledtén meglátogatja a múlt, a jelen és a jövő karácsonyának a szelleme, hogy különös időutazás során szembesítsék elpazarolt életével, és konkrétan: jobb embert faragjanak belőle – az adventbe hajló napokban nyilvánvalóan az ünnepi megtisztulásra vágyók lelkében visszhangra talál, ám százötven évvel ezelőtti nyelvezeten szólni egy mai gyermekhez (nemde, ők a célközönség) meddő. Márpedig a szöveg ugyanaz, csak a küllem más. Nem előnyére. Zemeckis csak a képi megjelenítést illetően változtatott – igaz, ott rengeteget: soha ennyit filmben nem röpdöstünk, és ez a három dimenziós megtekintés miatt bizony elég felkavaró tud lenni, de sokkal súlyosabb hiba a történet felruházása horror-motívumokkal, a megjelenő szellemek és halottak – különösen 3D-ben – egy kissrác számára ijesztők, aki könnyűszerrel azt a végkövetkeztetést vonhatja le a film után – amit mi is –, hogy légy jó, különben meghalsz, és nagyon csúnyán és dermesztően fogsz kinézni. Nemde bár ez egészen más üzenet, mint a légy jó mindhalálig…

The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek

Az utóbbi idők egyik legjobb „szélhámos-filmjét” készítette el az utóbbi idők egyik legígéretesebb amerikai rendezőpalántája, Rian Johnson, aki az 2005-ben forgatott – és sajnálatosan hazánkban nem forgalmazott – filmje, a Brick (tégla) során azt mutatta meg, hogy a tinédzservígjátékok miliőjébe helyezett sötét tónusú film noir-történet több mint működőképes. Most a „szélhámos-film” égisze alatt kalandot, románcot és komédiát mixelt össze – remek jó színészekkel, a közönség örömére.

A „szélhámos-film” – azért tesszük idézőjelek közé, mert ilyen kategória nevesítve nincs – alapja az, hogy a simlis és a (szélhámos-) szakmájában professzionális hős valamilyen trauma (szerelem, halál, értve utóbbi alatt, hogy gyilkosság) okán kiábrándul, alapvetően új szemléletű élet vágyától fűtve abba akarja hagyni, de valamilyen (általában: érzelmi alapú) kényszerítő ok miatt mégis folytatja, azazhogy még egy utolsó, de isten bizony egy utolsó melót el kell végeznie, és akkor minden oké, de menetközben pont úgy alakul, hogy semmi sem oké. Ennek a filmtípusnak egyik alapköve a George Roy Hill rendezte 1973-as A nagy balhé című film (főszerepben Paul Newmannel és Robert Redforddal) – Johnson filmje persze egészen más, de mindenképpen figyelemre méltó és csak a legjobbakkal emlegethető egy lapon (még ha nem is teljesen tökéletes alkotás).

Stephen (Mark Ruffalo) és Bloom (Adrien Brody) kiskoruk óta mindent megosztottak egymással, s csak egymásban bízhattak, míg a sűrűn váltakozó nevelőszülők által fenyített lelencekből világcsavargó, nagystílű szélhámosokká váltak. Fortélyaikat hosszú évek csapatmunkájával fejlesztették tökélyre. Stephen briliáns intrikus, mesteri terveket sző, de még keresi az igazi, nagy dobást. Most egy utolsó küldetésre indulnak: egy gyönyörű, dúsgazdag, ám magányos – és „kissé” különc: hobbikat gyűjtő… – örökösnőt hálóznak be New Jerseyben, hogy a Montenegrót, Prágát, Mexikót és Szentpétervárt átívelő világ körüli kalandjukban a segítségükre legyen. Bloom azonban kezd kiégni, és saját életet akar, nem a bátyja által előre megírt forgatókönyv bábja lenni. (Szerelmes lesz, na.)

A cselekmény éppen annyira csavaros, mint amennyire az ebben a műfajban elvárható, de a rendező-forgatókönyvíró még a fordulatokat is idézőjelbe teszi, így szakmai szemmel a történetnél jóval izgalmasabb magának a történetmesélésnek a folyamata. De nyugodtak lehetünk, Johnson és filmjének üdítő önfeledtsége magával ragad, és a mögöttes tartalom csak a film élvezete után fog elénk cihelődni, miszerint hogy is volt ez?