Élet-Stílus

Nincs szebb világ

admin
admin

2009. 05. 19. 06:30

A korszakok és rezsimek lényegükben alig különböznek, mindegyik jellegét a hatalom, elnyomás, erőszak és árulás jelenségei határozzák meg. Nincs haladás, nincs szebb világ – legalábbis Otar Joszeliani Brigantik című filmjében.

Otar Joszeliani egy olyan történelemképet, egy olyan filozófiai alapállást közvetít a Brigantik című filmjében, amely épp az „Anno 1989” és a hasonló történelmi filmklubok relevanciáját vonja kétségbe. Figurái nem valós egyéniségek, sokkal inkább allegóriák, emberi viselkedésmódok megtestesítői. Maga a film is kettős keretbe van burkolva. Egyrészt párizsi hajléktalanok játsszák el a történetet, a ma szereplői elevenednek meg más korokban. A másik keret a zártkörű vetítés, amely a magyar nézőben Kádár János, Aczél György és néhány prominens meghívott péntek délutáni mozizásait idézheti.

Ugyanakkor a film a filmben játékon belül a rosszul felfűzött kópiatekercs, az első helyre kerülő utolsó rész azt a benyomást kelti, teljesen mindegy honnan kezdjük, merről haladunk merre, nincs különbség a történelemben – emelte ki Földes György, a Politikatörténeti Intézet igazgatója, az est házigazdája. Azaz vannak rendszerek és rendszerváltások, ám a lényeg nem változik. Joszeliani filmje alapján nem beszélhetünk progresszióról, vannak önmagukat progresszívnek gondolók, de attól még nincs haladás, nincs erkölcsi fejlődés, nincs szebb világ. Nem a rendszer teszi az embert, hanem az ember a rendszert, avagy nincs „emberarcú szocializmus”, vagyis sokkal inkább minden szocializmus szörnyű, ahogy szörnyű a középkori királyság és a kapitalizmus világa is, éppen mert az egyén a saját arcára formálja.

anno 1989

A politikatörténeti Intézet Anno 1989 Filmklubjában kéthetente játszanak a rendszerváltáshoz kapcsolódó játékfilmeket. A vetítések után történészek, szociológusok elemzik közönségnek a film mondanivalóját, társadalmi párhuzamait.

Igazságos Szent Ilia Társasága

Mivel a rendező ennyire általános érvényű világképet rajzol fel, sajátos grúz jegyeket is nehéz felfedezni a filmben. A kommunista idők vezetői közt feltűnik a Mikojanra a megtévesztésig hasonlító, grúznak születő Sztálin alakja, aki a chaplini börleszkek stílusában rabol ki egy bankvezért. Valóban, Sztálin 1907-ben részt vett az Európában is szenzációként tárgyalt tbiliszi (tifliszi) bankrablás kitervelésében és megvalósításában, amelynek során 250 ezer rubelt zsákmányoltak, amely Leninnél kötött ki, Finnországban.

Az egyik helyszín is minden bizonnyal a polgárháborús Grúzia. Grúzia története a rendszerváltásában és azóta is viharos. Az egykori szovjet tagköztársaság 1991 áprilisában kiáltotta ki függetlenségét, ám az első szabad választásokat már 1990 októberében, a Szovjetunión belül megtartották. Ezen az Igazságos Szent Ilia Társasága győzött, amely mint a neve is mutatja egyszerre volt egyfajta vallási közösség és politikai szervezet. Maga a névadó, Szent Ilia, akit Grúzia koronázatlan királyának is neveznek, a 19. században élt.

A tekintélyes családból származó, Szentpéterváron tanult Ilia azt hirdette, hogy egy nemzet nem létezhet történelem, nyelv és vallási önállóság nélkül, így célul a dicsőséges múlt hagyományainak ápolását, a grúz keresztény egyház önállóságának visszaállítását és a grúz nyelv tanításának elsőbbségét tűzte ki. Akárcsak Szent Ilia a 19. században, a nagyon érdekes pályájú Zviad Gamszahurdia is a grúz nacionalizmust képviselte. A neves író és akadémikus fia, Gamszahurdia tizenéves korától hosszú ellenzéki múlttal dicsekedhetett a rendszerváltás idején.

Az ötvenes években iskolások földalatti mozgalmát szervezete, majd 1956-ban az SZKP XX. kongresszusa után demonstrációt szervezett Grúzia oroszosítása ellen. 1958-ban tartóztatták le tiltott irodalom terjesztéséért, és börtönnel felérő pszichiátriai kezelésre kötelezték. A hetvenes években – Helsinkihez közeledve – elsősorban emberi jogi alapon szervezett kampányokat. Ugyanakkor nyilvánvaló ellenzékisége ellenére is a grúz akadémia irodalmi intézetének munkatársa és a Tbiliszi Egyetem tanára volt 1977-ig.

A sors fintora, hogy 1977-ben az az Eduard Sevarnadze csapott le rá grúz miniszterelnökként, aki 1991–92 fordulóján két hétig tartó harcokban már mint volt szovjet külügyminiszter ragadta magához a hatalmat. A diktatúra korábbi „ellenfelét” ellenzéke ugyanis demagógiája, totalitárius gondolkodása és irányítása miatt támadta. Az 1993-ban kirobbanó polgárháborúban Sevarnadze és Gamszahurdia hívei csaptak össze, ám a grúz-abház harcok már 1992 óta tartottak. Nem Grúzia volt az egyetlen ország, ahol fegyverekkel akarták eldönteni a szövetségi államok felbomlása után feloldhatatlannak bizonyuló etnikai konfliktusokat.

A csúcson mindenki egyforma

Az egész történet rendkívül madáchi. Nem a helyszín és a szereplők a fontosak. A történet bárhol játszódhat, hiszen az erőszak, a barát-ellenség világkép Joszeliani számára általános érvényű. A rendező nagyon is kerüli, hogy etnikai – akár abház, akár oszét, akár orosz – színezetet adjon a konfliktusnak. Eszmék feltűnnek, letaszítják a régi eszményeket, hogy aztán bebizonyosodjon, az új eszmék sem vezetnek igazságosabb, szebb világhoz.

A filmben az elitek is a legnagyobb természetességgel váltják egymást, hogy aztán semmi se változzon. Ezt jelképezi, hogy a Brigantik-ban ugyanazok a színészek játsszák el a különböző korok figuráit. Az egyik családot elviszik az előkelő lakásból, kiutalják a másiknak, a rekvirált dísztárgyakat szintén átveszik, sőt a körforgás abszurditását jelzi, hogy az előző lakó által főzött ebédet már az új beköltöző fogyasztja el. Ugyanilyen magától értetődő, hogy a vallatókból a következő percben már vallatottak lesznek, az üldözött ellenzékből vezetők, a hatalmasokból pedig alávetettek. Ám nincs jelentősége annak, hogy ezek az elitek honnan jönnek.

Nem számít, hogy radikális elitcsere történik-e, új társadalmi osztályok, munkások, parasztok tízezrei jutnak-e be a hatalom sáncai mögé, mint hazánkban 1945 – és még inkább 1948 – után, vagy a korábbi elitek másod- és harmadvonala tudja kihasználni helyzeti előnyét, hogy végrehajtsa az „osztályvezetők forradalmát” és pozícióját gazdasági tőkévé váltsa át, ahogy az 1989-ről elmondható. Szintén érdekes kérdés, hogy abból a csoportból miért nem kerültek nálunk tömegesen az elitbe, amelynek tagjai már az előző rendszerben is a kapitalizmust, a piacit képviselték, nevezetesen a magánszektor vállalkozói közül.

Szintén érdekes kérdés, hogy mennyire radikális az elitcsere egy-egy rendszerváltás idején, illetve van-e visszaút a régi elit számára a csúcsra egy új rendszeren belül. Joszeliani előadásában azonban ezek a dilemmák nem lényegesek, mert akárki jut fel a csúcsra, ugyanúgy viselkedik.

Ki értelmezi a múltat?

Ha van valami, ami Joszeliani világában értékként, megőrzendőként jelenik meg, az a kultúra, a művészetek. A cselekményhez egyáltalán nem kötődik, mégis végigkíséri a jeleneteket és a korokat a zene, a képzőművészet. Az újonnan felkapaszkodók minden rendszerben megpróbálják magukra ölteni a kulturáltság kellékeit: zongoraórát vesznek, a proletárállam megteremti a maga operáját Leninről, a forradalomról, a rekvirált javak tárházából szobrokat hozatnak a rekvirált lakásokba, az újgazdagok régi mesterek készítette szőnyegre alkudnak bolhapiacon, és borszakértőnek képeztetik ki magukat.

Persze művészi alkotások egyben a magasra emelkedettek számára zsákmányt is jelentenek, az új elit szerzi meg a múlt tárgyait és a múlt értelmezését is. Kérdés, vetette fel az est házigazdája, Földes György, hogy vajon kire tartozzon a múlt értelmezése. A rendszerváltás után természetes módon megjelent az az igény, hogy beszélni kell az előző korszak elhallgatott tetteiről, a perekről, a forradalom utáni megtorlásról, egyáltalán az elnyomó gépezet működéséről.

Ezek létét valóban hiba volna tagadni, vagy mentegetni, ugyanakkor, ha a tudomány csak ezzel foglalkozna, az eltorzítaná a múltról való gondolkodást. A tudomány társadalmi szerepét ezért abban látja, hogy reális önismerethez segítse az adott közösséget. Míg a művészet akkor tud igazán időtálló lenni, ha az örök emberit igyekszik felmutatni a jelenségekben, illetve akkor képes megszólítania a közönségét, ha a jelen kérdéseire keres válaszokat akkor is, amikor látszólag a múlttal foglalkozik.

A Politikatörténeti Alapítvány Anno 1989 Filmklubjának keretében legközelebb május 27-én találkozunk, ahol immár egy sokkal inkább helyhez és időhöz kötött alkotást tekinthetnek meg érdeklődők. Corneliu Porumboiu Forradalmárok című filmje a romániai rendszerváltás problémáját feszegeti, majd a filmet követően Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történésszel folytatjuk a beszélgetést.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.