Londonban, a Szent Pál székesegyház mellett volt egy kis könyvesbolt, ahol 1989 előtt a kelet-európaiak ingyen juthattak szamizdathoz. Harminc éve onnan sunnyogtam haza Szelényi Iván és Konrád György akkor már legendás – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című – könyvével, amely szép kölcsönzői karriert futott be ismerősi körben, mígnem valaki elfelejtette visszaadni.
Mesélem a történetet Konrád Györgynek, bólogat. „Volt egy évfolyamtársam, aki a férjével, egy marxizmus-leninizmus tanárral kiment Nyugatra azzal, hogy belülről fogják bomlasztani a kapitalizmust. Ők lettek ennek a boltnak a tulajdonosai. De akkor már nem akarták bomlasztani a Nyugatot.”
Megannyi tőről fakadó, gyötrelmes, több évtizedes dilemmája volt ez a menni-maradni a háború előtt és alatt született közép-európai polgárságnak, értelmiségnek. Berettyóújfalu – Konrád gyerekkorának helyszíne – mintegy ezer fős zsidó hitközségéből például akiket életben hagyott a fasizmus, azokat a kommunizmus üldözte el. Akik ugyanis munkaszolgálatosként túlélték a háborút – háromszáz valahányan – és kiskereskedőkként, iparosokként dolgoztak volna tovább, hamar mindent feladni kényszerültek. „Úgyhogy egy éjszaka sokan teherautóra szálltak és mindenféle kalandok után Izraelben kötöttek ki.”
Fotók: Hartyányi Norbert
Konrádék maradtak, de a vaskereskedést is államosították. Az apa először kereskedősegédként, aztán számlaellenőrként próbált alkalmazkodni az új rendszerhez, a fiú viszont az ország egyik legjobb gimnáziumában, a budapesti Madáchban tanulhatott.
Idegennyelven nem tudott volna írni
„Okos osztály volt. A huszonötből tizenheten érettségiztünk kitűnőre.” Amikor évtizedek múlva újra találkoztak – mert ennek az osztálynak a fele is szétszóródott a nagyvilágban –, akkor kiderült, hogy az eltávozottak többsége egyetemi tanár. Egykori padtársa és legjobb barátja, Hollander Pál Massachusettsben lett szovjetológus professzor. „Ő egy igazi konzervatív. Nagyon respektálják, mert ugyanazt mondja, amit mondott mindig, csak több tudással.” De már gimnazistaként is értékelvű volt. Amikor Konrádot kivágták a diákszövetségből, mert Révay Józseffel szemben Lukács György mellé állt, s egyéb ideológiai kisiklásokat is megengedett magának, akkor Hollander kiment a katedrához és szó nélkül letette a saját igazolványát is. Az az osztálytársa viszont, aki (egy szovjet regényből idézve) szorgalmazta, hogy vágják ki Konrádot, „mint egy férges húst az egészséges testből”, ugyancsak szép karriert futott be, bár itthon. „Ötvenhat után az ENSZ-ben a legkifogástalanabb jogi magyarázatot és igazolást adta a szovjet beavatkozás törvényes voltára. Azután 1990-et követően sikeres és nagyon drága ügyvéd lett.”
Konrádot viszont sem ez, sem a későbbi „undokságok” nem indították útnak. Olyannyira nem, hogy amikor 1974-ben a megfigyelések, letartóztatás, kihallgatások után végül felajánlották neki a kivándorlást (Szelényivel együtt), s már Angliába, Franciaországba és Amerikába is megvolt a beutazási vízuma, két hét habozás után a maradás mellett döntött. „Ekkor már túl voltam A látogató és A városalapító könyveimen. Azoknak pedig van egy bizonyos stílusuk, amit nem tudtam volna idegen nyelven tovább vinni.” Az „agyhedonizmusa” – miként a gondolkodásnak az írásban megnyilvánuló érzékiségét nevezi, azt, hogy „az agynak jól esik valamit kitalálni” – csak ebben a közegben tudott igazán működni. Igaz, Szelényinek és másoknak külföldön még inkább kiteljesedett ez az élménye, „de akkor úgy gondoltam, hogy az én mesterségem érzékibb természetű, jobban kapcsolódik tárgyakhoz, helyszínekhez, megfogható dolgokhoz, látványokhoz. És nem akartam sem az emlékvilágomtól, sem a nyelvemtől eltávolodni.” Az emigrációban magyarul született könyvek, teszi hozzá, általában le szoktak soványodni.
Így idehaza átkerült a tűrtből a tiltott kategóriába. Következett a másfél évtizedes szilencium, de Konrád ennek a jelentőségét soha nem nagyította fel. Jellemző rá az egyik interjújában mesélt anekdota: amikor egyszer Psota Irén megkérdezte tőle, hogy van, s azt felelte, „ó, kitűnően”, akkor a színésznő döbbenten fürkészni kezdte, majd letámadta: „Maga hazudik?” Pedig nem hazudott. Az agyhedonizmusa külföldön az egyik legkeresettebb magyar íróvá tette, akit Adam Michnik, Václav Havel, Czeslaw Milosz, Danilo Kis, Milan Kundera szellemiségéhez társítottak, a jogdíjakból pedig valahogy megélt. S miután 1976-ban lejárt az utazási tilalma, a kiadóitól éves ösztöndíjakat kapott Németországba és Amerikába. Amikor pedig tovább puhult a diktatúra, egyre többet járhatta rövidebb-hosszabb ideig a világot úgy, hogy közben megmaradt magyar írónak.
Közép-Európa, mint politikai fogalom, már nem létezik
“Úgy gondolom, egy normális európai beszéljen több nyelven, legyen kíváncsi és tanulékony. Ennyi.”
Kunderáról kérdezem, aki viszont a csehek szemében inkább francia, vagyis európai író lett, s akivel a hetvenes évek végén találkozott Párizsban. „Kundera akkor kezdett el kritikákat írni franciául. Én úgy éreztem, hogy ez időpazarlás, miért nem írja meg azokat csehül? De akkor már valahogy, valami lezajlott benne. Úgy döntött, reménytelen várakozni, hogy megfelelő időpontban, megfelelő körülmények között visszamehessen, és úgy gondolta, ha már Párizsban él, akkor írjon franciául.” Nagyon sikeres lett. „Lehet vitatkozni arról, hogy ezek vannak-e olyan jók, mint azok, amelyeket csehül írt. Én talán hajlottam arra, hogy nem” – zárja szubjektív utószóval a kommunizmus közép-európai menni-maradni dilemmáját Konrád.
De hát ezek ma már veterán történetek, legyint a múltra, miként – teszem hozzá – talán maga a közép-európaiság fogalma is kissé idejétmúltnak tűnik. „Valóban, az idő tájt még a térség ellenzéki figuráival úgy képzeltük, hogy egy magban vagyunk. Máig megmaradtunk ilyen öreg legények barátságban, mi nem nagyon idegenedtünk el egymástól. De közben már Közép-Európa, mint politikai fogalom, nem létezik.” Azonban mégiscsak érzékel egy kulturális-történelmi jelenséget, amelyre jellemző a Nyugat-Európától eltérő diszkontinuitás. „Franciaországban, ha valakinek a nagyapja a szocialistákra szavazott, valószínű, hogy az unoka is azt teszi. De hogy az egyik szülő náci legyen és a gyerek kommunista, vagy valami más, az Közép-Európa.” Itt a szabadság és a demokrácia nem valami adomány, hanem egy hosszas küzdelem, elbukott kísérletek, egy szakadékosabb történelmi fejlődés kifutása. Ez a táj a hevesebb emóciók, a többféle családi összekeveredés, valamilyen kis akasztófahumor, az irónia, netán a cinizmus terepe. „A nyugati művészeti irányok végvára, amelyre manapság a nyugati demokráciák előszobáztatása, ez a könyököléses várakozástatás rossz erkölcsi hatással volt” – lát azért a napi eseményeken túlmutató sorsközösséget Konrád.
Együtt indultak Csurkával
Az aktuálpolitikai régiós ellentéteket már csak azért sem érdemes túldimenzionálni, mert akkor milyen következtetéseket vonhatnánk le a jövőre nézve a hazai demokratikus ellenzék széttagoltságából, a népi-urbánus ellentétek kibékíthetetlenségéből, a közös útkeresés elszalasztott pillanataiból? „Például 1986-ban az én konyhámban ült a maga különös, magasszárú cipőjében Csurka Pista, Csoóri Sanyi, akinek nem volt ilyen érdekes cipője, Hernádi Gyula, Eörsi István, Csaplár Vili és még néhányan fiatalabbak. Azt vitattuk meg, hogy az Írószövetséggel mit csináljunk majd együtt.” De még Monoron is megvolt a kapcsolatkeresés, „Csurka Pista még borzasztó empatikusan beszélt a Szelényivel közös könyvről meg egy másik művemről.”
Azután jött Lakitelek, ahová többeket már nem hívtak meg, majd a kölcsönös, „azt hiszem, elég buta sértődések”, az elmélyülő neheztelések. „Az emberi gyarlóságok nem kerülték el az értelmiségnek ezt a részét sem.” Konrád azt mondja, ma sem haragszik igazából senkire. „De hát nem ugyanazon a nyomon jár a gondolkodásunk. Én kezdettől úgy gondoltam, hogy nekünk jó lenne az európai egyesülés. A Pista (Csurka – A szerk.) ezt nem igényelte, úgy érezte, hogy a magyaroknak ez rossz lesz. Sanyinak (Csoóri – A szerk.) azt hiszem, nem volt erről véleménye, viszont a zsidó dolog az közbejött, amikor írta azt, hogy nem lehet összeforradni.” Konrád, mint mondja, ezt nem is igényelte, mert az ember legfeljebb a feleségével forradjon össze alkalmanként, a barátaival inkább diskuráljon, viszont az antiszemitizmus kellemetlenül érintette, miként a háborgás a kozmopolitizmus ellen is. „Úgy gondolom, egy normális európai beszéljen több nyelven, legyen kíváncsi és tanulékony. Ennyi.”
Kelletlen politikus
Csak egy gyümölcsrizst eszünk az ebéd utáni késő délutánban, azt is csak azért, mert az édesség mindig jól jön („ha már a feleségeink nincsenek itt” – mosolyodik el Konrád), s iszik hozzá egy pohár Takler Triót. A Vasas Étterem a Pasaréti úton, egy percre a lakásától és irodájától, törzshely. Itt jött létre a Demokratikus Charta is. Amikor úgy értelmezem, hogy ez volt a rendszerváltás utáni legnagyobb civil kísérlet a beleszólásra, amelyet azonban végül kisajátított és manipulált a politika, az író nem tiltakozik. „A sajtószabadság, a gondolatszabadság, a cenzúra ellenes magatartás folyamatos ápolása lett volna a cél, hogy az a kis szabadság, ami benne van a ’48-as eszményekben is, mindig frissen legyen megöntözve. És ne csak mindig ez a szörnyű magyar hajlam érvényesüljön a nagyhangúságra, a ripacskodó magasztosságra.” Azután egyre többen jöttek, hogy ezt kellene csinálni, meg azt kellene, ez ellen meg az ellen. „Ezt pedig már untam. Azt gondoltam, ha nem veszik át a legjobb fiatalok a dolgot, ha ilyen koros uraknak a passziója marad ez az egész, akkor mindenféle más is rárakódik, nem az lesz, aminek indult.
”
Egyébként is „kelletlen politikusnak” tartja magát, aki lusta is ahhoz, hogy aktívan vegyen részt a pártmunkában. „Nem szeretnék délelőtt az íróasztalomtól elmozdulni, vagy ha mégis, akkor mondjuk egy kávéházi asztalhoz, vagy egy kocsmába mennék netán.” Szabad demokrata barátai, miután megalakult az új parlament, meghívták, hogy nézze már meg, mit csinálnak. „Másfél órát bírtam ki, és amikor a gyötrődéseimnek véget vetve kimentem, úgy éreztem magam, olyan boldog állapotban, mint amikor az iskolából lógtam meg.” Egész életében csak olyan munkát vállalt el, amelyek nagy mozgási lehetőséget biztosítottak. „Megszoktam, hogy szabad madár vagyok”, s hogy jó dolog úgy élni, hogy az ember ott dolgozik, ahol lakik. Mint annak idején a szülei is. „Apám a lakásban reggel felkelt és 8 órakor lement a lépcsőházba. A segédek már lent várták, kinyitották az üzletet, és így el volt választva a dolog: anyám fent volt az úr, apám pedig lent. Ahogyan régen mondták, a háztartás egységben volt. A termelői és a fogyasztói része térben egybekapcsolódott.”
Ez a polgári világ és annak a tulajdonnal együtt öröklődő erkölcse azután szerinte nyomtalanabbul szívódott fel Magyarországon, mint Csehországban vagy akár Kelet-Németországban. Konrád úgy látja, nálunk mindazok a politikai tehetségek, akik a rendszerváltás mozgatói voltak és átkerültek a politikai osztályba, úgy érezhették, hogy jobb az, ami állami, mint ami magán és polgári. „Azt hiszem, ebben a mentalitásban nevelkedtek, és tulajdonképpen etatisták voltak a szívük mélyén.” Ha mellette liberálisoknak vallották magukat, akkor persze privatizáltak is. „De nem volt meg bennük sem a rokonszenv, sem a vonzódás a folytonos családi tulajdon iránt, ami nekem nagyon tetszik akkor is, ha egy vincellér vagy egy vendéglős családról, akkor is, ha Weiss Manfrédról van szó.”
Visszaemlékszik, hogy amikor a nyolcvanas évek elején interjúkat készített közel száz építésszel, azok milyen idegesen hárították el, hogy „polgári” otthonokat terveznének, mert ezt valami szitokszónak vették. Konrád a 91-93 című könyvében részletesen rehabilitálni próbálta a polgárt és a polgárosodást, de a fogalmat még szabad demokrata környezetével sem sikerült megkedveltetni. „Csak én forszíroztam ezt, mígnem egyszer az okos Viktor (Orbán – A szerk.) felhívta telefonon a kicsit lustácska Ivánt, a Petőt, hogy mit szólna hozzá, ha lenyúlnák ezt a polgári dolgot? Iván talán akkor kelt ki az ágyból, és azt mondta: Nyúljátok! Néha így alakulnak a dolgok.” Azután, hogy a polgári fedőnév leple alatt hogyan erősödött meg újból az etatizmus, a tekintélytisztelet és az igény az uraságtól kapott javadalmazásra, az már más kérdés. Konrád mindenesetre ma is sajnálja, hogy annak idején a szabad demokraták Országos Tanácsában magára maradt a valamilyenfajta restitúció melletti kiállásával. Ő maga 110 ezer forintnyi kártérítést kapott a berettyóújfalui vaskereskedésért, s azóta is szorongva követi a ház és a már hozzáépült egykori zsinagóga sorsát. Szeretné, hogy ha már egy bank veszi meg a házat, hozassa legalább rendbe az évtizedekig raktárként használt imaházat, amelyben még ma is szép freskók vannak, s adományozza a városnak művészetek háza gyanánt. „Ha már apám háza nem lehetett az én házam” – mint mondjuk, ahogyan Václav Hável kapta vissza a családi tulajdont Prága szívében.
A csehek – von párhuzamot Konrád – annyival polgárosultabbak, hogy jobban gondozzák azt, amijük van. Ennek az alaphelyzetnek azután pedig számos leágazása lehetséges. „Egy német üzletembert, aki Prágában is, meg Budapesten is járatos, a korrupcióval kapcsolatos tapasztalatairól kérdeztem. Azt mondta, hogy Prágában is fizetni kell, de ha megtörtént, akkor megy a dolog és mosolyognak. Budapesten viszont utána sem megy, és még undokok is hozzá.”
A globális ifjúságban bízik
Amúgy nem pesszimista. Kitart régi barátai mellett, és minden ellenérv dacára úgy gondolja, hogy az SZDSZ „talpra fog állni, mint a macska, mert vannak ügyek, amelyek nélkülük képviselet nélkül maradnának”. Nem ijeszti meg a gazdasági válság sem. „Nem gondolom, hogy Magyarország üdvössége azon múlik, hány százalékkal lesz nagyobb az éves tervünk.” Fontosabbnak tartja, hogy az ország fiatalabb nemzedéke, ha akarna sem tudna kimaradni az európai összmozgásból. „Van egy globális ifjúság, amelyet fokozatosan értenek meg a felnőttek. Akár tetszik ez az idősebbeknek, akár nem, a két dolog összefér: nevezetesen az, hogy itt érezzék jól magukat, és az egész világot akarják megenni.”
Persze jó annak, aki a saját múltjából tudja meríteni a jövőbe vetett bizakodását.
