Azóta már tudják, a sivatag “énekét” a homokdűnék csuszamlásai idézik elő, a jelenség mögött meghúzódó pontos mechanizmust azonban mindeddig rejtély fedte. A megoldást a Physical Review Letters szaklapban publikálták.
A létrejövő dobolásra, alacsonyan repülő sugárhajtású gépre, vagy akár egy orgonára emlékeztető hangok akár 10 kilométeres távolságban is jól hallhatók, mivel hangereje elérheti a 105 decibelt, frekvenciája pedig a homokszemcsék elhelyezkedése függvényében 65 és 110 Hz között mozog. Az amúgy elég ritka jelenség vizsgálatának a Francia Nemzeti Kutatási Tanács egyik tagja, Stéphane Douady látott neki, aki a marokkói Ghord Lahmar területről szállíttatott át homokot laboratóriumába.
Douady-nak és munkatársainak már a homokszemcsék kézzel vagy egy fémpengével történő egymáshoz dörzsölésével is sikerült hangokat előcsalni, azaz a hangnak semmi köze magához a dűnéhez. Korábban a tudósok úgy vélték, hogy a homok mozgása következtében az egész dűne rezeg, ez adja a messzire elhallatszó zajokat, a laboratóriumi eredmények, valamint a megfigyelt dűnék szerint azonban ehhez elég csupán a szemcsék mozgása. A hang frekvenciái megfelelnek a szemcsék relatív mozgásának frekvenciáinak, a hang pedig a mozgás szinkronizálódásából adódik, a dűnének nincs szerepe.
Amikor a homok megcsúszik, a szemcsék átperegnek egymáson, és állóhullámokat hoznak létre a folyóhomok rétegben. Ezek a hullámok felerősítik egymást, és rezgővé teszik a réteget, aminek nem kell vastagabbnak lennie 2-3 centiméternél. A vizsgálatok szerint a szemcséknek másodpercenként legalább 0,45 méteres sebességgel kell haladniuk ahhoz, hogy hangot adjanak ki, amit a marokkói dűnéknél elvégzett mérések is megerősítenek. A kiadott hang a homokszemcsék felszíni állapotától függ. Az éneklő szemcsék rendszerint gömbölyűek és finom szilika gél bevonat fedi őket, míg a vizes vagy az előbb említett réteggel nem rendelkező szemcsék egyáltalán nem adnak ki hangot.
