1873-ban egyesült Pest, Buda és Óbuda, vagyis idén lesz éppen 150 éve, hogy megszületett Budapest. A születésnapot egy éven át tartó programsorozattal ünnepli a főváros, lépten-nyomon ehhez kapcsolódó eseményekbe botlunk. De vajon milyen volt Budapest, az ennél sokkal kerekebb, századik évfordulón? Hogy zajlott a főváros centenáriuma?
Az előkészületek időben megkezdődtek. Már 1971-ben arról írt a Népszabadság, hogy konferenciát rendeztek, amelyen „ajánlásokat tettek a Budapest-centenárium tudományos előkészítésére. A plenáris és szekcióüléseken több mint 70 hozzászóló sok hasznos javaslata hangzott el. Ilyenformán a konferencia – mondhatni – tudományosan körvonalazta a kibontakozó helytörténeti mozgalom programját.”
Ebben persze semmi meglepő nincs, a szocializmus idején a hírek jelentős része tanácskozásokról, kongresszusokról, eszmecserékről és többoldalú egyeztetésekről számolt be. Érdekes viszont, hogy a cikk kiemeli a százéves jubileum kapcsán, mennyire fontos a „főváros lakosságának egysége” és a „hajdani peremvárosok Budapesthez tartozása”.
Nem véletlen, hiszen csak bő két évtizeddel korábban, 1950-ben született meg az agglomerációt magába olvasztó Nagy-Budapest. Alig egy generáció nőtt föl azóta. A peremvidéken élőkben erősebb volt a helyi, mint a fővárosi öntudat, de a belső kerületek lakói is nehezen fogadták el, hogy azok a települések, amelyek tegnap még szomszédos falvak és városok voltak, ma már Budapesthez tartoznak. A nagymamám például még a nyolcvanas években is Mátyásföldre címezte nekünk a karácsonyi üdvözlőlapokat. A centenáriumi ünnepségek remek lehetőséget adtak arra, hogy erősítsék az összetartozás érzését, kicsit összekovácsolják a metropolisz lakosságát.
És hogy miből állt az ünnepség? Megvoltak természetesen a „kötelező körök”. A Magyar Posta emlékbélyeget bocsájtott ki, készítettek emlékérmeket, a városházán Centenáriumi Sakkversenyt rendeztek, és megjelent számos kiadvány az évfordulóra. Közöttük több hiánypótló helytörténeti munka, így a Budapest lexikon első kötete (Akadémiai Kiadó), a Források Budapest Történetéhez (Budapest Fővárosi Levéltár), Vörös Károlytól az Egy világváros születése (Kossuth Könyvkiadó) és a legizgalmasabb Budapest jövője Preisich Gábortól (Műszaki Könyvkiadó). Ránki György oratóriumot írt Déry Tibor szövegére Ének a városról címmel, a Híradó mozi pedig a Budapest varázsa kisfilmsorozatot sugározta a jubileum alkalmából. A kirakatokban megjelentek az ünnepi dekorációk. A Magyar Nemzeti Múzeumban a budapesti éremművészetről nyílt kiállatás, az Iparművészetiben pedig a főváros zenei múltjáról. A Csontváry-teremben (mely az azóta lebontott Országos Rendező Iroda székházában működött a Vörösmarty téren) kortárs festők képeit mutatták be Budapestről.
Az ünnepi kiállításokról beszámoló, 1973-as hírek között akad egy különösen figyelemre méltó, mely szerint „szeptember 24-én nyílik meg a Megyék Népművészeti Kiállítása: a főváros egyesítésének 100. évfordulójára hazánk megyéi a Nemzeti Galériában köszöntik Budapestet.” Ez a hír azért érdekes, mert az MNG ebben az időben a Kossuth téri Igazságügyi Palota épületében működött. Ebben az évben kezdett kiköltözni innen, a Néprajzi Múzeum pedig be: alighanem ehhez kapcsolódhatott ez a népművészeti kiállítás is.
A leglátványosabb, máig ható emlékek azok, amelyek a köztereken ünnepelték a századik születésnapot. A legismertebb közülük talán a margitszigeti Centenáriumi emlékmű, Kiss István alkotása. Két bronz szirom vagy lángnyelv, mely közös tőről indul, majd szétválik, de a magasban ismét találkozik. A Duna két partján fejlődő település történetét megjelenítő kompozíció tele van belül apró szimbólumokkal, melyek a honfoglalástól kezdve a munkásmozgalmi eseményekig mutatják be történelmünket. Megjelenik rajta Pest és Buda címere, különböző találmányok, fegyverek, jelképek, de még a Szent Korona is. Időtálló szobor, ma is kedvelt alkotás. Pedig mintegy négy és fél méteres magasságával a felszabadulási emlékművekkel is versenyezhetne, mégsem érezzük tolakodónak a sziget Margit híd felőli bejáratánál, a zenélő kút mellett. Igaz, alighanem kevesen tudják, valójában mit is ábrázol.
Az eredeti műről egyedül a korabeli Budapest-címer hiányzik. Ez persze érthető, hiszen ezen – mint minden szocialista címeren – ott virított a vörös csillag, igaz, kissé bizarr módon a Duna közepén. A centenáriumi ünnepségek segítettek divatba hozni ezt az emblémát, melyet addig kevés helyen használtak (1949 és 1965 között hivatalosan nem is volt címere Budapestnek).
Persze nem csak egyetlen nagy, központi emlékművet avattak az évfordulóra. Például Újpalotán is emeltek egyet, nem is akármilyet. Ezt a közel hét méter magas acéltornyot úgy állították fel, hogy körülötte még javában épültek a panelházak. (A lakótelep alapkőletétele még 1969-ben történt, az utolsó elemei csak 1978-ra készültek el, de teljesen soha nem fejezték be az eredeti tervek szerint.) A tekintélyes méretű alkotást „Miskolc lakossága” adományozta Újpalotának, a mellékelt tábla szerint a Lenin Kohászati Művek és a Diósgyőri Gépgyár segítségével.
Mai szemmel kicsit talán furcsának tűnhet egy ilyen ajándék, de valamikor teljesen természetes volt, hogy országok és városok ajándékoznak egymásnak emlékműveket jeles évfordulókra. (A legismertebb példa a New York-i Szabadság-szobor, amivel Franciaország kedveskedett az Egyesült Államoknak a függetlenségi nyilatkozat centenáriumán.) A Munkás–paraszt összefogás emlékművét (R. Kiss Lenke alkotását), például szintén a városegyesítésre küldte „Kőbánya munkásainak Veszprém megye parasztsága.” A ma már komikusnak ható szöveg még most is olvasható a bazaltból és bronzból készült kompozíción.
A centenáriumra más budapesti kerületek is kaptak szobrot különböző városoktól. Olykor felmerült az érvelésekben, hogy ezekkel a gesztusokkal a fővárostól érkező iparosítást hálálták meg a vidéki települések és megyék, de a „kötelező ajándékozás” néhol érezhetően csak nyűg volt. Szolnok például, többek közt egy ötvenes években készült, Kalapos férfi című mellszobrot küldött Zuglónak a jeles alakalomra.
Érdemibb kapcsolatra utal „Pécs–Baranya ajándéka a százesztendős Budapestnek”, ahogy az a Tóth Árpád sétányon felállított díszkúton olvasható. Fürtös György eozinmázas alkotása Csorba Győző versével tényleg a két várost köti össze közös történelmükre utalva. Az el nem avuló művön szerencsére ma is ott van a régi Budapest-címer.
Igen mutatósra sikerült Végvári Gyula mintegy két és fél méter magas kerámiakompozíciója is, melyet Csongrád megye küldött Budapestnek. A Bajza utca és a Városligeti fasor sarkán (a mai Reformáció parkban) felállított alkotásnak sajnos azóta nyoma veszett.
Miközben az egész fővárost telehintették ajándékba küldött szobrokkal, emlékművekkel és díszkutakkal, készült egy egészen érdekes tájépítészeti alkotás is, kifejezetten a születésnapra érkező felajánlások befogadására. Ez volt a Népligetben kialakított Centenáriumi park vagy más néven a Megyék parkja. Ide nem csak egy-egy képzőművészeti alkotást küldött minden megye. Az egyes parcellákat úgy alakították ki, hogy az a jellemző földrajzi formákat idézze meg, vagy épp az odaültetett növények utaljanak az ajándékozóra. A kertépítészeti különlegesség sajnos mára teljesen elpusztult, a szobrok többségével együtt. Leginkább Németh János gyönyörű Göcsej-domborműve – Zala megye ajándéka – emlékeztet a hajdani pompára.
Az ajándékok azonban nem merültek ki művészeti alkotásokban. Angyalföld Hajdú megyétől kapott egy új óvodát, Rákospalota a borsodiaktól. Kalocsa egy józsefvárosi óvodának készített – stílszerűen – függönyöket, terítőket.
Bár ez a fajta ünneplés mára már kikopott a divatból, egy másik megemlékezési forma valószínűleg örökre velünk marad. Ez pedig az a gondolat, hogy „ha már úgyis átadunk valamit, adjuk át úgy, mintha az az ünnepre készült volna”. Az 1932-ben kivégzett két kommunista, Sallai Imre és Fürst Sándor 1973-ban emelt emlékművére például teljesen érthetetlen módon került centenáriumi felirat.
A legnagyobb évfordulóhoz köthető fejlesztéseket is alighanem véletlenül lehetett bekapcsolni az ünnepségsorozatba: a kettes metrót 1972 decemberében adták át teljes hosszában. 1973 decemberében pedig megnyitották a Millenniumi Földalatti Vasút új szakaszát, mely immár a Mexikói útig ért. Bár Magyarországon 1941 óta jobboldali közlekedés van, a kisföldalattin csak ezzel a nagy, átfogó fejlesztéssel együtt sikerült ezt bevezetni.
A Városligetben amúgy is nagy átalakulások zajlottak ebben az időben, hiszen éppen a főváros centenáriumának évében rendezték meg utoljára itt a Budapesti Nemzetközi Vásárt, aminek egy része már ebben az évben is a következő évtől állandósult Albertirsai úti helyszínen volt látogatható. A jubileumi évben természetesen a főváros százéves múltját is bemutatták.
Ebben az időben tetőzött a felüljáróépítési hullám is, melynek egyik fontos darabját, a Jászberényi útit 1973-ban adták át. Ugyanebben az évben indulhattak el felújított pályájukon a fogaskerekű új szerelvényei is.
1972-ben alakult meg a Centenárium Ifjúsági és Munkás Lakásépítő-Fenntartó Szövetkezet is, mely a következő év nyarán látott hozzá a Centenáriumi lakótelep építéséhez a 16. kerületben. Ez volt az ország első szövetkezeti lakótelepe, elsősorban a közeli Ikarus gyár dolgozóinak adott otthont. Máig ez a neve, van benne Centenáriumi sétány és Centenáriumi Általános Iskola is – amit a helyiek csak Centinek becéznek, akárcsak az egész telepet.
Ebben az évben adták át a Szovjet Kultúra Házát, és a József Attila lakótelep mozija is azért kapta a Pest-Buda nevet, mert épp a városegyesítés évfordulójára készült el. Ha már befejezték a budai Váralagút rekonstrukcióját, kapott az is egy centenáriumi emléktáblát, de a Szervita téri parkolóházon is büszke felirat hirdette, hogy a városegyesítés jubileumára épült meg.
Az évforduló kapcsán azonban nem csak nagy közintézmények falára kerültek emléktáblák. Akár frissen átadott lakóházakra vagy üzletekre is. A József körút és a Rákóczi tér sarkán például ez olvasható: „Létesült Pest, Buda, Óbuda egyesítése centenáriumának évében. Ezermester és Úttörő Bolt Vállalat.” Szerencsére ma is megvan a felirat, a mögötte található üzletben egy remek pékség működik.
Budapest pedig ma, 150 évesen sincs rosszabb formában, mint százéves korában.
Sőt, kifejezetten jól áll neki a kor.
A cikk elkészítéséhez a linkelt források mellett a Köztérkép és az Arcanum adatbázisát, valamint a Fővárosi blog 140. jubileumra készült sorozatát használtuk fel.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/budapest-100
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
