Sokan attól félnek, hogy ha legalább a jogszabályok által előírt komfortot biztosítjuk az elítélteknek, a börtön már nem a szenvedés helye lesz, és így elveszíti az elrettentő jellegét.
Több évszázados már a vita arról, hogy mi a célja a büntetésnek, a fájdalom okozása, a megtorlás vagy az, hogy az elkövetőt elrettentse a bűnismétléstől; esetleg, példát statuálva, a többi állampolgárt tartsa vissza. A kialakulóban levő tudományos konszenzus szerint a börtönben azon is dolgoznunk kell, hogy az elítélt vissza tudjon illeszkedni a társadalomba, tehát lehet nevelő célzata a büntetésnek.
Párhuzamosan nem megy? Kemény büntetés plusz nevelő munka…
Ezek ellentétes célkitűzések. Képtelenség, hogy visszasegítsünk valakit a társadalomba, miközben a társadalomból kirekesztve szadista módon kínozzuk, és szenvedést okozunk neki, hogy megtoroljuk az általa okozott sérelmet.
Érezzék jól magukat a börtönben a fogvatartottak?
Alapvetően azért a legjobban felszerelt, korszerű börtönben is szenvednek. Kérdés, bízhatunk-e abban a felvilágosodás kori eszmében, hogy a szabadságunk az egyik legfontosabb értékünk, aminek megvonása már önmagában büntetésértékű.
Bízhatunk?
A tapasztalat azt mutatja, hogy igen. Az is nehezen elviselhető, hogy korlátozzanak a szabadságunkban, de ha teljesen megfosztanak tőle, évekig más fogja megmondani, hová menjünk és hová ne, az nagyon nehéz. Nem csak az lehet a szenvedés a börtönben, hogy esetleg sok a csótány, zsúfoltak a cellák, nincs meleg víz, és nem lehet lehúzni a vécét. Az elítélt elszakadhat mindenkitől, akihez odakint kötődött. Ez
akkor is óriási veszteség, ha a társadalom szavajárása szerint „luxusbörtönről” van szó: nem vagy jelen a hozzátartozóid életében, és ez borzasztóan fájdalmas tud lenni. Megbetegszik a testvéred, és nem tudsz neki segíteni, elválik a feleséged, amíg bent vagy, nélküled nő fel a gyereked, nem vagy ott a ballagásán, a te fiad az egyetlen, akinek a focimeccsén nem szurkol ott az apja…
De azért mégiscsak kevésbé elrettentő egy „parkettás” börtön, esetleg külön zuhanyzóval és konditeremmel, nem?
Az, hogy a szenvedés visszatart a későbbi elkövetéstől, kevéssé bizonyított. Nézzük az egyszerű pedagógiai törvényszerűségeket: a büntetéssel azt talán megtaníthatod, hogy hogyan ne viselkedjen a másik, de azzal kapcsolatban már nem mutatsz utat, hogy mi volna a kívánatos magatartás. Ha egy gyereket bántalmaznak, nagyobb a valószínűsége annak, hogy valamilyen pszichés problémával küzd majd felnőtt korában, ugyanez valamiképp igaz az elítéltekre is: ha embertelen bánásmódot élnek át a börtönben, nyilván az is hagy bennük lelki nyomot, és befolyásolhatja a későbbi viselkedésüket. Minél erőszakosabb a börtön, és minél nagyobb fájdalmat okoz, annál nagyobb a valószínűsége a későbbi visszaesésnek. S ahol halálbüntetést, illetve nagyon súlyos büntetéseket vezetnek be, bizonyos cselekmények, főleg az indulati bűntények esetében, azoknak is csekély az elrettentő erejük.
Azonkívül a bűnmegelőzés eszköztárában nagyon sok minden egyéb van, amit a politika kiaknázhat, az oktatástól kezdve a munkahelyteremtésen át különféle terápiák elérhetővé tételéig.
De azt, hogy az elkövetők súlyosabb büntetést kapjanak, sokszor az emberek igazságérzete követeli.
Igen. Szemet szemért, fogat fogért. Különösen a megrázó, nagy horderejű bűncselekmények esetében vagyunk hajlamosak azonnali megtorlásért kiáltani, és ez egyáltalán nem magyar sajátosság. Az emberek úgy érzik, a tett azonnali, lehetőleg kemény intézkedéseket kíván. Én is úgy gondolom, hogy aki megsérti a törvényt, vállalnia kell a következményeket, és ezt szerintem senki nem vitatja. A kérdés az, hogy az indulatból hozott döntés szolgálni fogja-e a másik célt, a reintegrációt. Az is a lakosság érdeke, hogy az ember, aki később szabadulni fog, megváltozott szemlélettel és képességekkel lépjen ki a börtönkapun. Amikor szexuális bűnelkövetőkkel foglalkoztam, én is találkoztam azzal a szemlélettel, hogy „úristen, miért kell ilyen beteg állatokkal törődni, micsoda luxus, hogy házhoz megy hozzájuk a terapeuta”.
És mit lehet erre mondani?
Például azt, hogy figyelj, én azon dolgozom, hogy ez az ember ne tegyen többé áldozattá másokat. A reintegráció a potenciális későbbi áldozatok védelmét is szolgálja. Régen leírták már börtönszociológusok, hogy egy börtön általában két fő célnak akar megfelelni. Elsősorban a belső biztonságot akarja megőrizni, hogy ne legyen fogolyzendülés, erőszak, öngyilkosság, gyilkosság, szökés; egy börtönparancsnokot a világ minden pontján akkor rúgnak ki, ha az általa vezetett intézményben ilyesmik történnek. Csak másodlagos, hogy legyenek reintegrációs programok, illeszkedjenek vissza a fogvatartottak a szabadulásuk után. Mármost ez utóbbi sajnos megfoghatatlan, és szinte lehetetlen számon kérni, hiszen abban sem igazán tudunk megállapodni, hogy mit tekintsünk sikeres reintegrációnak: ha nem esik vissza a fogvatartott? Ha kevésbé súlyos bűncselekményt követ el? Ha iskoláztatni fogja a gyermekeit? Mindez nehezen mérhető, de nem lenne szabad, hogy emiatt kevésbé tartsuk fontosnak.
Térjünk kicsit vissza a gyökerekhez: hogyan lesz valakiből „bűnöző”? Van a bűnelkövetőknek valamilyen lélektani közös nevezőjük?
Sokan feltételezik, hogy létezik egy úgynevezett bűnözői személyiség. Ez többek közt Cesare Lombroso elméletére vezethető vissza, és rég megcáfolták, mégis újra meg újra előkerül. Hol a fiziognómiából próbálják levezetni, hogy vannak bűnözőnek született emberek, hol genetikai adottsággal magyarázzák; egy időben arról volt szó, hogy „megtalálták a bűnözés génjét”, aztán kiderült, hogy általánosságban ez is tévedés. Akkor bejön a másik elmélet, hogy a magas tesztoszteronszint agresszivitással jár, biztos ez vezet a bűnelkövetéshez. Aztán az az ötlet, hogy a bűnözők agyában a frontális lebeny másként működik.
Nagyon erős a szándék, hogy találjunk végre egy olyan jegyet, ami megkülönböztet „minket” „tőlük”. De ilyen mindenek felett álló szupervonást, ami az összes cselekményt magyarázná, nyilvánvalóan nem találhatunk.
Nem lehet a gyermekek elleni szexuális abúzust elkövetőket a feleségbántalmazókon át az indulatból emberölést elkövető első bűntényes nyugdíjasig mindenkit egy kalap alá venni. A különböző elkövetőknél egyszerűen nem tudunk megragadni egy bizonyos személyiségpatológiát.
De miért keressük ennyire?
Mert azt akarjuk hinni, hogy akik bűnt követnek el, minőségileg mások. Szeretnénk a társadalmat jókra és rosszakra felosztani, és a rosszakat kigyomlálni. Eközben azért az emberek többsége követett már el kisebb-nagyobb stikliket, csak épp megúszta. Emlékszem egy kilencvenes évekbeli kérdőíves vizsgálatra New York államból, ahol bebizonyosodott, hogy a lakosság túlnyomó többsége tett már olyat, amiért minimum egy év kiszabható.
De azért vannak agresszívebb és békésebb emberek, nem?
Persze, és van olyan elképzelés is, hogy ha sikerülne a leginkább agresszíveket kivonni a forgalomból, megteremtenénk a békét. Erre is volt kísérlet: a legverekedősebb rabokat külön körletrészre rakták a börtönben, de a megmaradtak között elég gyorsan megjelentek ugyanazok a dominanciaharcok, és kialakult a felső kaszt, amely a saját hatalmát erőszakkal próbálta fenntartani. Nem állítom, hogy ne volnának biológiai és pszichés korrelátumai az extrém erőszaknak, de ha az agresszióról gondolkodunk, a közösség struktúráját is vizsgálnunk kell. Az agresszió nem pusztán személyiségvonás. A biológiai adottságok nem determinálnak.
És mi a helyzet a pszichopátiával? Azért kérdem, mert a pszichopata képe a közfelfogásban szorosan összekapcsolódik a bűnözőével.
A pszichopátiának is vannak idegrendszeri meghatározói, de ha egy pszichopatának jó intellektusa van, jó családban, megfelelő szociális környezetben nő fel, akkor mondjuk vállalatvezető lesz, ha pedig mindezt hiányolja, akkor esetleg bűnelkövető. És akkor ugyanazt a vonást, amit az egyik oldalon kíméletlenségként értékelünk, a másik oldalon a nehéz döntések meghozatalában való határozottságnak nevezzük. Az agy nagyon plasztikus rendszer, és ugyanaz az idegrendszeri felépítmény más környezetben más viselkedéshez vezethet, attól függően, hogy milyen hatások érik. Egy csomó dolog hat abba az irányba, hogy valakiből nagyobb eséllyel váljon bűnelkövető: az iskolázottság hiánya, a család mérete, a munkanélküliség, a szerhasználat, a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás, és hosszan lehet sorolni.
Hogyan működik a bűnözői személyiség elméletére épülő terápia?
Az Egyesült Államokban részt vettem egy, erre a teóriára építő börtönprogramon megfigyelőként. Van egy hosszú lista a bűnözői vonásokról, és az elkövetőnek erre a struktúrára kell felépíteni a saját élettörténetét. Ki kell szórnia, ami az elméletnek ellentmond, és beemelni, ami támogatja. Ebből aztán igazi szörnyszülött-narratívák születnek. A terapeuta felkínálja a sémát, hogy a bűnöző személyiség nem foglalkozik a valósággal, saját egóját növeszti, mások érzéseire nem figyel, stb.
Ez szerintem tarthatatlan. Ráadásul a túlzott pszichologizálás azt is feltételezi, hogy kizárólag lélektani okai vannak a bűnelkövetésnek. De akkor hol a szerepe a kulturális tényezőknek, szocializációnak, tehát mindannak, ami kívülről jön?
De a külső tényezőkön a börtönbeli reintegrációs foglalkozás nyilván nem tud változtatni. Amikor az elkövető kijön, nagy valószínűséggel ugyanaz a világ fogadja majd. Azért ez nagyban növeli a visszaesés kockázatát, nem?
– A büntetés-végrehajtás sok különböző reintegrációs programot kínál, csak ezeknek, sajnos, nincs megfelelő folytatásuk odakint. Külföldön az a szexuális bűnelkövető, aki a börtön falai közt elvégzi a programot, és ezt a vele foglalkozó szakemberek sikeresnek ítélik, feltételesen szabadulhat, de csak akkor, ha kint folytatja a terápiát. Valóban paradox, hogy a társadalomba való beilleszkedést a társadalomtól kiszakítva, a börtönfalakon belül próbáljuk megtanítani. Akkor kellene a segítségnyújtás intenzitását növelni, mikor a börtönviselt ember kilép a kapun.
Beszéltem egy fiatallal, aki tizenhat éves korában dílerkedésért került Tökölre. Úgy mesélte, az volt a legnehezebb a szabadulása után, hogy fillérekért gályázott egy kézi autómosóban, és eszébe jutott, hogy a balatoni éjszakában egy kis okossággal vastagra kereste magát. Sokszor megfordult a fejében, hogy basszus, megéri ez nekem?
Gyakori ez a fajta kognitív torzítás: a bűnelkövető kiemel a régebbi életéből egy úgynevezett aranyidőszakot. Lehet, hogy pár nyári hónapban tényleg jól ment a biznisz, de ilyenkor azt szoktam mondani, rendben van, számoljuk ki.
Meg kell tanulniuk a reális kockázatbecslést. Legközelebb ügyesebb leszek, mondják erre sokan. Tényleg? És miért nem voltál ügyes legutóbb? Mi a tényleges valószínűsége, hogy újra elkapnak? Sokszor egy teljesen racionális számolás is megérteti, hogy bűnözőként pénzt keresni, ha a nagy képet nézzük, nem éri meg. De erre a fiúra látatlanban is azt mondom, szüksége van kinti segítségre. Ezeket a szituációkat, amikor kiröhögnek, hogy nincs egy jó cipőd, amikor megaláznak a munkahelyen, mert börtönviselt vagy, dramatikus formában eljátszhatjuk bent, de kint dől el élesben minden.
És mi van, ha a börtöntársadalom egyes bűncselekményeket még heroizál is, és továbbiakra bátorítja az elkövetőt? Vagy csak a filmekben van, hogy a következő balhét pont a rácsok mögött tervelik ki a rabok?
Ez valós jelenség, de gondoljuk tovább, mert nemcsak a benti, hanem a kinti társadalom értékrendje is kedvez sokszor a bűnelkövetésnek. A mi kultúránk azt üzeni, hogy akkor vagy valaki, ha pénzed van, ha minél kevesebb munkával gyorsan tudsz meggazdagodni. És sajnos bátorít egyes szexuális visszaéléseket is.
A kultúránk támogatja a bűnelkövetést?
Amikor Amerikában dolgoztam, volt egy fogvatartottunk, aki azért került be több alkalommal, mert idegen nőket szemérmetlenül érintett meg. Mikor arról beszélgettünk, hogy ez miért nem helyes, megkérdezte: pszichológusnő, hogy lehet, hogy itt vagyok ezen a „Sex Offender” programon, miközben Donald Trump, aki ugyanezt csinálja, és büszkélkedik vele, az elnöki székben ül? Szóval még ilyen esetben is érdemes különválasztani, hogy mi az, ami csak az elkövetőre jellemző, és mi az, amikben osztozik sokakkal. Lehet, hogy többek közt egy olyan vélekedés vezette a bűnelkövetéshez, amiben még a társadalom egyes megbecsült tagjai is osztoznak, például, hogy nőket fogdosni micsoda vagány dolog. De mondok mást: a drog birtoklása bűncselekmény, miközben például a kokain hatása olyan viselkedést stimulál, ami a társadalmunkban értéket jelent: légy ébren, légy készenlétben, legyen nagy munkabírásod, csapj le a kínálkozó lehetőségekre, te légy mindenben a legjobb, legyél örökké elérhető. Ezért a kokain a felső tízezer, brókerek, üzletemberek, politikusok világában is masszívan jelen van.
Elhisszük arról, aki elbukott, hogy jó útra tud térni? Sokan például nem, vagy nem szívesen alkalmaznak büntetett előéletűeket.
Egy ismerősöm pincérként foglakoztatott egy fiatalembert, aki letudta a büntetését, a főnöke elégedett volt vele, de mikor a kollégák megtudták, hogy börtönviselt, annyira rászálltak, hogy jobbnak látta, ha kilép. A stigmatizáció nyilván nem helyes. Létezik az önbeteljesítő jóslatnak nevezett jelenség a szociálpszichológiában: előfordulhat, hogy a stigmatizált elfogadja a vele kapcsolatos ítéletet, és sokszor tudattalanul is ezeknek a negatív elvárásoknak megfelelően viselkedik. És akkor a terápiában ebből a sémából kell kibillenteni, mondjuk megkérni, hogy mondjon példákat arra, amikor nem így viselkedett. Lehet, hogy csak egyet mond, de akkor azt az egyet ragadjuk meg, és onnan kezdjük az újfajta identitás felépítését.
Minden szabadult bűnelkövetőnek jár a tiszta lap?
Nem arról van szó, hogy kritikátlanul mindenkinek adjunk meg minden esélyt, mert azért a bűnelkövetőkkel szembeni óvatosság egy bizonyos szintig teljesen jogos. Aki gyermekeket molesztált korábban, és letöltötte a büntetését, az dolgozhat egy csomó munkakörben, de nyilván nem fogok rá gyerekeket bízni. Ezért volna jó egy átfogó, többszempontú program, ami segíti a szabadultak visszailleszkedését, de egyben védi a társadalom tagjait attól, hogy áldozattá váljanak.
Hol az a pont, ahol a leghatékonyabban meg lehet szólítani és a reintegráció felé terelni a bűnelkövetőt?
Hadd válaszoljak ismét egy történettel: egy néhány alkalomból álló tréning során fogvatartott apákkal beszélgettünk a családról, és a gyerekük életkorának megfelelően írtunk közösen meséket. Beszéltünk a mese lélektanáról, szimbólumrendszeréről, és születtek nagyon jó történetek, amikben a konfliktus többnyire az volt, hogy valaki elrabolta apát, vagy apa eltűnt, külföldön dolgozott stb., ám valahogy, a gyerek hőstettének köszönhetően, az utolsó pillanatban az apa mégis visszajött, és helyreállt a kapcsolat.
A szeretetkapcsolattal lehet leginkább megfogni valakit, ez alapvető lehetne. Aztán ezt lehet átvinni a családon kívülre, de ha nincs meg az alapélmény, hogy„én szeretek valakit”, akkor nehéz empátiát tanítani. Őszintén szólva nem mindig az a reintegráció sikere, hogy az elkövető soha nem esik vissza, de ha a gyerekével való kapcsolata megváltozik, és őt el tudja indítani egy másik irányba, már az is nagy dolog.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
