A száz éve született Vásárhelyi Miklósra barátjaként emlékezik az Élet és Irodalomban megjelent írásában Soros György. Felidézi, hogy az újságíró-politikus fegyverrel szállt szembe a német megszállókkal, a II. világháború után pedig fontos tisztségekbe került, de belátta, hogy egy hamis utópia hívévé szegődött, és szembefordult a sztálinista párttal. Nagy Imre közeli munkatársa lett, majd börtönbe került.
Sorossal az 1980-as évek közepén ismerkedtek meg. Erről az üzletember így ír: „rájöttünk, hogy eltérő élettörténetünk ellenére egy nyelvet beszélünk. Mindketten tudtuk, hogy a beletörődés csak látszólagos; csak segítségre van szükség ahhoz, hogy látható legyen: a zárt világnak van alternatívája, az öröknek látszó autokrata hatalom mindig remegő, gyenge lábakon áll”.
Vásárhelyiről a magyar Soros-alapítvány vezetőjeként is megemlékezik, azt írja, ő indította el azokat a programokat hazánkban, amelyek nyomán az alapítvány közel százmilliárd forintot költött oktatásra, egészségügyre, a romák helyzetének javítására. Az ő munkája nyomán jutott ultrahang-, röntgen-, CT-berendezésekhez a magyar egészségügy. A támogatásokról nem szűk ideológia mentén döntött, segítette a katolikus Vigíliát, a Pannonhalmi Szemlét, protestánsokat, népi írókat, és támogatott olyanokat is, akik „később ellene, a végre megszerzett demokrácia ellen uszítottak”.
Azt írja, ha Vásárhelyi ma élne, nem adná fel a reményt, tudná, hogy a sors mindig új esélyt kínál.
A jövő nem az uszítóké: a gyűlölet nem közösséget, csak megkeseredett, egymásban is ellenséget látó, önmagukkal is békétlen embereket teremt. A gyűlölet szítása pedig veszélyes fegyver: egy idő után mindig a gyűlöletkeltők ellen fordul. Gyűlöletből ne a jövő, csak hazug múlt építhető
– írja Soros, hozzátéve, nem innen vezet az út abba a jobb, igazabb, szabadabb, emberibb világba, amiért Vásárhelyi Miklós látszólag reménytelen helyzetben is sokat tett.
