Gellért Ádám, a 29 éves nemzetközi büntetőjogi szakértő magánemberként foglalkozik Biszku Béla és Csatáry László ügyével is. Szerinte a Képíró-pernek el sem lett volna szabad indulnia, és nem az ítélet számít, hanem az, hogy a magyar állam megüzenje, a súlyos bűncselekmények elkövetői soha nem érezhetik biztonságban magukat. A történészek, az ügyészség és a sajtó felelősségét hangsúlyozza, és szerinte a holokauszttagadás Magyarországon lassan professzionálisabb online szakirodalommal rendelkezik, mint a holokauszttörténet-írás. Dolgozott a hágai nemzetközi büntetőtörvényszéken, jelenleg a Holokauszt Emlékközpont külsős, pro bono (térítésmentesen dolgozó) munkatársa.
Százával mentették fel a bűnösöket Fotók: Neményi Márton
Mióta foglakoztatják a háborús bűnösök és az emberiesség elleni bűntettek elkövetőinek ügyei?
Talán kicsit furán hangzik, de nyomokban 13 éves korom óta. Történész akartam lenni. Komolyabban azonban 21-22 éves koromban kezdett el érdekelni a nemzetközi büntetőjog. A jogot és a történelmet így tudtam a legjobban vegyíteni. Külföldi tanulmányaim során a ruandai népirtásról, a Szaddám Huszein elleni eljárásról és a nürnbergi perekről írtam. A hágai nemzetközi büntetőtörvényszéken pedig a balkáni, kongói és libanoni ügyeken dolgoztam. Az ilyen típusú hazai eseteket azért tartom szívügyemnek, mert azt látom, hogy nagyon kevés információ kerül ki a feljelentőktől és az ügyészségtől is, pedig a nagyközönségnek szüksége van arra, hogy tényeken és dokumentumokon alapuló, hiteles tájékoztatást kapjon. Ebben pedig jelenleg óriási deficit van.
Miért nem kerülnek elő gyorsabban az ilyen ügyek?
Ennek az egyik oka, hogy nem létezik az ügyészségen belül olyan speciális szerv, amely háborús bűnökkel foglalkozna. Nem másoltuk le a külföldi, köztük a környező országok intézményesített megoldásait, értem ez alatt a különböző „nemzeti emlékezet intézeteket” például. A rendszerváltás után százával mentették fel az elmúlt rendszerek súlyos bűncselekményeinek elkövetőit.
A Biszku-ügy során láttam, hogy az 56-os sortűzperek sincsenek jogi szempontból feldolgozva, és mind a mai napig hiányzik egy modern magyar holokausztmonográfia. Teljesen abszurd, hogy a holokauszttagadásnak, a holokauszt relativizálásának sokkal kiterjedtebb irodalma áll rendelkezésre az interneten – féligazságokból vagy nettó hazugságokból összetákolva –, mint a holokausztkutatásnak, holott a városi és országos levéltárak dugig vannak az ehhez szükséges dokumentumokkal.
Nálunk egyre csak dőlnek ki a csontvázak a szekrényből, és még koránt sincs vége, jó pár eset kerülhet még napvilágra. Én például magánemberként végzem a kutatásokat ezekben az ügyekben, nulla forintból, pedig ennek egyszerűen nem így kéne működnie. Főállású szakértőknek kellene vele foglalkozniuk, az ügyészségnek pedig a társadalom részére hozzáférhetővé tenni a kapcsolódó dokumentumokat. Ha bűncselekmény gyanúja merül fel, akkor pedig eljárni, nem pedig várni, amíg nemzetközi nyomás kényszeríti ki ezeket. Szükség lenne itthon is egy olyan intézetre, amelyik – hasonlóan a lengyelhez – 1939-től kezdődően foglalkozna a múltfeldolgozással.
Csak retorika volt az elévülhetetlen bűnök üldözése
Magyarországon éles politikai törésvonalak mentén egyensúlyoz, amikor kommunista és náci bűnösöket is a bíróság elé citál. Nem veszélyes ez? Vagy így kevésbé az?
A politikának semmi keresnivalója az ilyen ügyekben. Az, hogy a Csatáry- vagy a Biszku-üggyel foglalkozom, beleillik abba a szép hosszú sorba, amelyeket korábban tanulmányoztam: a ruandai népirtástól az 1992–1995-ös boszniai borzalmakon át a hazai 56-os sortűzperekig. Ha meg akarjuk érteni az elmúlt 70 év magyar történelmét, akkor kikerülhetetlen, hogy foglalkozzunk az egymásra rakódott traumákkal. Az állandó méricskélés, a másik fájdalmának, veszteségének relativizálása, az állandó egymásra mutogatás rendkívül káros, és csak felszakítja a múlt sebeit. Mindez egymásra gyanakvó és empátiára képtelen embereket nevel.
Hogyan lehetséges, hogy Csatáry László hazatelepülése is visszhang nélkül maradt, és 15 évig tulajdonképpen háborítatlanul élhetett Budapesten, miközben Kanadából kiutasították?
1996–1997-ben Csatáry ügyéből óriási balhé kerekedett a kanadai sajtóban, kizártnak tartom, hogy az ottawai nagykövetség, s rajta keresztül a magyar külügy erről ne értesült volna, de nem kell messze menni, még az MTI is beszámolt az ügyről. Ezért is tartom minimum elégtelennek a BM azon védekezését, hogy „nem kaptak kanadai sajtófigyelőt”. A kanadai hatóságok 1997 júliusában tervezték, hogy Magyarországon is – hasonlóan a Finta-ügyhöz – tanúkihallgatásokat tartsanak. Ez pedig felveti azt, hogy az ügyészség hivatalból is tudomással rendelkezett arról, hogy mivel vádolták Csatáryt. Ha nem derül ki részletesen ezeknek a korábbi döntéseknek a háttere, akkor eléggé úgy tűnik, hogy csak retorika volt az elévülhetetlen bűnök üldözése.
 |
| Nem valami jó üzenet a társadalomnak. |
Csatáry még mindig tagadja, hogy egy közönséges rendőrfogalmazónál több lett volna. A védelem legújabb érve pedig az, hogy összetéveszthették a német katonákkal a túlélők. Lehetséges ez?
Ezt a szükséges információk híján megint egy gyanúsítotti kihallgatás utáni védői mondatból szűrte le a sajtó. Nem tudjuk azt sem, hogy milyen tanúvallomásokat tártak Csatáry elé. A gettóban – amelyet külön kell kezelni a téglagyári gyűjtőtábortól – egyébként járhattak német tisztek, ez nem is olyan furcsa, hiszen Kassán volt a német biztonsági szolgálat parancsnoksága (Einsatzkommando der Sicherheitspolizei und des SD). Egy biztos, a számos tanúvallomás közül egyik sem állítja, hogy a téglagyárban lettek volna németek. Csatáryra viszont a legtöbb tanú kegyetlen emberként emlékezett. Pontosan leírják, hogy oldalkocsis motorbiciklivel járt a gettó és a téglagyár területe között, szépen kisuvickolt fekete csizmában és ostorral az övében, amit nagyon gyakran használt is. Nem voltunk ott 1944-ben, nem tudjuk százszázalékos biztonsággal megmondani, hogy ez vagy az történt. Azt lehet csak visszaadni, amit tanúvallomásokban vagy a korabeli dokumentumokban olvasunk.
A Képíró-üggyel szemben, ami nagyrészt egyetlen tanú vallomásán alapult, itt rengeteg terhelő adat áll már most rendelkezésre, és még számos dokumentum előkerülhet. Az iratok egyébként bárki számára hozzáférhetők a magyar és szlovák levéltárakban, az ügyészség is felkért egy történész szakértőt. Azt gondolom, hogy azok a dokumentumok, amelyeket Kassán találtam, és amelyeken Csatáry saját aláírása szerepel, mint gettóparancsnok, perdöntőek az ügyben.
Az ügyészség malmai pedig lassan őrölnek, hátha szükség lesz még rájuk.
Nagyon érdekes egyébként végigkövetni, hogy az ügyészség mindig pár nappal a „botrányok” után tett látványos lépéseket az ügyben. Zuroff első sajtótájékoztatója után, melyen bejelentette a feljelentés tényét, kiadtak egy közleményt, amelyben közölték, hogy nem gyanúsítanak meg senkit, még nyomoznak. Ahogy a The Sun cikke megjelent, szinte azonnal meggyanúsították és kihallgatták Csatáryt. Senki nem tudja, mi történt volna, ha nem születik meg ez a riport. Erős a gyanúm, hogy újra meghosszabbították volna a nyomozást, ki tudja, meddig. Bármit is állítson az ügyészség, a látszat az, hogy csak a nemzetközi nyomásra lépett. Ez nem valami jó üzenet a társadalomnak.
A szlovák akták beszerzése 3 és fél hónapig, a kb. 70 oldalas akta lefordítása 2 hónapig tartott az ügyészségnek. Én írtam egy e-mailt a levéltárnak, felszálltam a Budapest–Kassa vonatra (20 €), és egyszerűen lefényképeztem az anyagot. Persze tudom, hogy nem így működik egy hivatalos szerv – de valahol a két véglet között kellene lenni a megoldásnak.
Mindenesetre figyelembe kell venni, hogy rendkívül nehéz az ügyészség dolga. Csatáryt végül két ügyben gyanúsították meg. Egyrészt, hogy nem engedte szellőzőnyílások vágását a deportáló vagonokra, ezzel embereket tulajdonképpen kínhalálra ítélve (a nyílásokat végül a tiltás ellenére is kivágták, Csatáry jelentette is az ügyet), másrészt pedig a fogvatartottak kínzásával. Mindkettő kimerítheti az emberek megkínzásának a Btk. 165. §-ban foglalt tényállását.
A deportálások lebonyolításában való részvétel önmagában nem bűncselekmény?
Szerintem igen. Ugyan valószínűsíthetően nem lehet egyértelműen bizonyítani, hogy tudott róla, mi lesz a deportáltak sorsa, de az emberek téglagyárba zárásában, az ottani embertelen körülmények fenntartásában és a bevagonírozásokban való aktív részvétele már kínzásnak minősíthető.
Tudjuk, hol lakik, hova jár vásárolni
Mi a különbség Csatáry, Biszku és Mátsik ügye között? Az utóbbi kettő miért nem áll bíróság előtt?
Hadd pontosítsak. Csatáry sem áll bíróság előtt. Mint ahogy a Biszku-ügyben is, itt is még csak a nyomozati szakban vagyunk. A Mátsik-ügyben pedig csak most tették meg a feljelentést. Biszku Béla ellen lassan fél éve zajlik nyomozás a Jobbik feljelentése nyomán. A sajtóhírek szerint az ügyészség a történész szakértő szakvéleményét várja. Ez nem sok. Érdekes, hogy Biszku Béla ügyében nincs ekkora felhajtás. Pedig Biszku Béláról tudjuk, hol lakik, hova jár vásárolni, és mégis tökéletes homályban folyik a nyomozás. Valószínűleg azért van ez, mert senki sem érzi igazán magáénak az ügyet.
Nincs „magyar Zuroffunk”, nincs a Simon Wiesenthal Központhoz hasonló magyar szervezet, nálunk politikusok tesznek feljelentést. Ez teljes nonszensz. A sortűzperekben is a Deport ’56 szervezet vitte az ügyeket. Szerdahelyi Szabolcs és Róth Miklós nevét mindenképp kiemelném: ők könyveket adtak ki, beadványokat írtak, tanúkat hallgattak meg, feljelentést tettek. Az elkövetők életkoránál fogva ezekben az ügyekben rendkívül fontos lenne a gyors és összehangolt ügymenet, senki nem lesz már fiatalabb. A Biszku-ügyben például sok dokumentumot összegyűjtöttem, de gondolom, mindenki érzi, hogy ezek az ügyek nem egyes emberek passziói kellene, hogy legyenek.
A Mátsik-ügy is érdekesen indult, pedig tudjuk, hogy ez az eddig legalaposabban feldolgozott ’56 utáni ügy. Mansfeld László, a 18 évesen kivégzett 56-os, Mansfeld Péter öccse ment el a levéltárba, és kért ki iratokat. Az egyik aktán megtalálták Biszku Béla aláírását, ezzel cáfolva a volt belügyminiszter azon állítását, hogy hivatalosan semmit sem tudott a Mansfeld elleni eljárásról. Ezután kezdték el megkeresni az ügy még élő szereplőit.
Csatáry esetében minek köszönhető, hogy ekkora a nemzetközi nyomás?
A nemzetközi nyomás annyi volt, hogy egy The Sun című brit botránylap lehozott pár fotót Csatáryról. Érdemes feltenni a kérdést, hogy ezt miért nem egy magyar lap tette meg.
Azért Zuroff tevékenységét is idesorolhatjuk.
Valóban, bármit is gondoljunk a Zuroff által követett eljárásról. Az ő vélt célja az lehetett, hogy világbotrányt robbantson ki: itt egy 97 éves háborús bűnös, akinek az ügyében kilenc hónapon keresztül „semmi” sem történt. Sikerült. Az ügyészség napokkal később kihallgatta Csatáryt.
A legtöbbjük békében meghalt
Miért nem vállalják fel tetteiket ezek az emberek, hiszen ebben a korban már nincs igazán mit veszíteniük?
Szögezzük le: mindeddig csak gyanúokok vannak, s a hivatalos eljárásban mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. A nap mint nap felszínre kerülő dokumentumok alapján pedig mindenki maga eldöntheti, hogy mit gondol. Nagyon fontos azonban, hogy az információk elérjék a közvéleményt, ezért is tartottuk a Holokauszt Emlékközpontban azt a nemzetközi sajtótájékoztatót, ahol részletesen bemutattam a kassai gettózás és deportálások körülményeit. E nélkül ugyanis légüres térben mozog mindenki, nem lehet 2012-es fejjel megítélni az 1944-es időszakot.
Az áldozatok, a tanúk legnagyobb része már nem él. Ilyen ügyekben teljesen érthető, hogy a gyanúsítottak mindent tagadnak. Nem is várom el sem Biszku Bélától, sem Csatáry Lászlótól, hogy beismerjenek bármit, a bizonyítás a vádhatóság dolga. Elképesztő ugyanakkor, hogy a kilencvenes évek elején hasonló bűnök elkövetői Magyarországon éltek és virultak. A legtöbbjük azóta békében, nyugalomban meghalt, semmivel nem kellett elszámolniuk, még a vagyonukkal, nyugdíjukkal sem, senki nem zargatta őket. Mindenki levonhatja ebből a megfelelő következtetéseket arról, hogyan működnek nálunk a dolgok.
A történészeknek lenne egyébként a feladatuk, hogy könyvek formájában megírják és érthetően elmagyarázzák ezeket az ügyeket. Ehhez külföldi levéltárakban is kutatni kell. Nem akarom összeakasztani a bajszomat a történészszakmával, de tény, hogy nincs szervezett holokausztkutatás Magyarországon. Nincs modern összefoglaló mű a délvidéki razziáról, az 1941-es kitoloncolásokról (ezt a monográfiát jelenleg a Holokauszt Emlékközpont, Kőrösmező 1941 kutatócsoport vezetőjeként írom), de hiányzik egy modern holokausztmonográfia is.
Remek lehetőség a fiatal kutatóknak, hogy hírnévre tegyenek szert.
Azt szokták nekem mondani, hogy azért nem foglalkoznak ezzel a témával, mert senki nem finanszírozza ezeket a kutatásokat. Lehet egy PhD keretében ilyenen dolgozni, és születnek is munkák, ezek azonban nem lépik át egy szűk körű nyilvánosság kereteit, nem adják ki őket. Ráadásul a jól sikerült monográfiákból nem lesznek bestsellerek, ezeket közérthető módon is fel kell dolgozni. Biszku Béláról sem jelent meg egyetlen tanulmány sem, pedig a neve már második éve forog a médiában, és egy volt belügyminiszterről van szó.
Elképesztő lemaradás van tehát. Ennek az oka többek között az, hogy nincsenek szervezett keretek, és különben sincs miből finanszírozni az alapkutatásokat. A Holokauszt Emlékközpont ügyvezető igazgatója, Szita Szabolcs nemrég nyilatkozta, hogy köztartozások miatt nem tudnak pályázni, 50-55 milliós tartozásuk van, és egyik évről a másikra felére csökkentették a költségvetésüket. Ezért megmosolyogtató olyan fejtegetéseket olvasni, hogy micsoda pénzek mennek el itt kutatásokra, amiből állandóan csak a holokauszttal foglalkoznak. Az ’56-os Intézet egyébként még ennél is sanyarúbb sorsra jutott. Németországban kis túlzással évente jelennek meg olyan alapos művek, amikből Magyarországon egy sem az elmúlt 20 évben.
Jelzi, hogy nem lehet megúszni
Felteszem a kérdést, ami a magyar közvélemény egy részében visszhangzik: érdemes-e 90 éves aggastyánokat bíróságra citálni, és miért?
Elsősorban azért, mert így a magyar állam tettekkel is demonstrálhatja, hogy az ilyen súlyos bűncselekmények nem maradhatnak büntetlenül és feltáratlanul. Ezek mind olyan rendkívüli, az állam teljes apparátusát felhasználó bűncselekmény-sorozatok voltak, amelyek jellegüknél fogva nem évülnek el. Szimbolikus jelentőségűek, az állam ezeken az ügyeken keresztül jelzi mindenki számára, hogy nem lehet megúszni egy korábbi rezsimben, akár állami támogatással elkövetett bűncselekményeket sem.
