Fentük a tollunkat egy olyan rendezvényre, aminek egy volt miniszterelnök, egy ex-belügyminiszter, rádiós műsorvezető és egy európai értelemben vett közíró a szervezőbrigádja, ám a Göncz Árpád 90. születésnapja alkalmából szervezett köszöntés mégis úgy sült el, hogy iróniával töltött irónunk szinte elapadni látszik. Bár ebben a fent említetteknek legfeljebb annyi szerep jutott, hogy kellőképpen láthatatlanok voltak messziről a tömegben.
Göncz Árpád a 90-es évek elején cseperedő generációja számára többé-kevésbé az ország nagypapáját mintázta. Mi nem láttuk a taxisblokád politikai részét, csak annyit, hogy később jöttek értünk a napközibe. Nem tudtunk az Antall-Tölgyessy paktumról, Göncz Árpád miatt nem szakadt meg az akkoriban egyeduralkodó gyerekműsor, a Disney délután, és nem kaptunk fejmosást sem helyesírásról, jellemről és tartásról olyan emberektől, akik számára ezek a fogalmak legalább olyan talányosak, mint nekünk voltak az általános iskola kezdetén.
Volt viszont egy őszes, kopaszodó öregúr, aki 10 éven át időről-időre megjelent a tévében, kezet fogott az angol királynővel, átvágta a nemzetiszín szalagokat, és akárhol voltunk vendégségben, az ő nevének említésekor senki nem kezdett el abcúgozni, de még a fejek sem vörösödtek el a fullasztó dühtől, ami politikusok említésekor azért a mai napig ritka. Göncz Árpád körülbelül az volt gyerekfejjel, távolról, összetett politikai világkép híján, aminek a megboldogult alkotmány a köztársasági elnököt nevezte: kifejezte a nemzet egységét – nem a 10 millió magyar minden gondolatát, de azok egyenlő voltát – és őrködött a demokrácia felett, amíg tehette.
Úgy látszik, mostanra már Bródy János is ráunt a Sárga rózsára, így távollétében Cipő adta meg az esemény kezdőakkordját a dallal. Az erkély ajtai hamarosan kinyíltak és kisétált rajta ugyanaz az őszes, kopaszodó öregúr, akire mindig is emlékeztem. Integetett, örült, láthatólag meghatódott a tömeget látván. Szemügyre vette a teret, kezeit összefogva emelte a magasba, ahogyan az a rendszerváltás idején divat volt. A többségében a rendszerváltó, ötvenes korosztályból álló tömeg hosszú ideig kitartóan tapsolt, majd skandálni kezdett: „Vissza-vissza!” Hideg volt, a -15 fok huszonévesen sem egészséges, így a kilencedik x-et pipáló volt köztársasági elnök, miután kifejezte örömét, elhagyta a Vérhalom téren fekvő gyönyörű villa teraszát és visszament a szobájába. Ennyi volt, nem több 10 percnél.
Hogy kik szervezték ezt a rövid köszöntést, hirtelen súlytalanná vált. Feloldódott abban a pozitív kisugárzásban, ami Dr. (!) Göncz Árpádból a mai napig árad.
