Fotó: Kummer János
Hiába áll tekintélyt parancsolóan az ókori romok között, már rogyadozik a XIX. században felhúzott régi, oszlopos épület az Aquincumi Múzeum központjában; nem látogatható, nincsen pénz a felújítására. Áll már viszont az új kiállítócsarnok és uniós forrásból épülnek a turistacsalogató részlegek: egy római ház rekonstrukciója és az úgynevezett római játszótér. Nemrég még ásatások voltak a területen, mert még manapság is rengeteg lelet kerül elő az egykori polgárváros környezetéből.
Itt találkoztunk Dr. Lassányi Gábor régésszel, a Sírásók naplója régészblog szerkesztőjével, aki szerint a kulturális örökségvédelmi törvény októberi módosítása miatt óriási veszély fenyegeti a földben nyugvó kincseket. Interjúnk első részében a jogszabályváltozásról és annak hatásairól folyt beszélgetésünket olvashatják.
Hogyan folytak az ásatások a törvénymódosításig?
Magyarországon a régészeti örökség megmentésének alapelve arról szólt, hogy ahol nagyberuházás miatt régészeti lelőhelyek, kulturális kincsek veszélybe kerülnek, ott csak akkor lehet végrehajtani a munkálatokat, ha tudományos feltárás keretében eltávolítják az emlékeket. Az is alapelv volt, hogy lehetőleg el kellett kerülni a legjelentősebb lelőhelyeket, de ez egy autópályánál vagy egy hatalmas beruházást érintő területnél kivitelezhetetlen volt. Ilyenkor fel kellett mérni, mi található a földben, és az eredeti törvény szerint, minimum a beruházás értékének 9 ezrelékét kellett elkülöníteni; legalább ezt az összeget régészeti munkákra kellett fordítani. Ez volt idáig a helyzet.
Kinek kellett ezt a pénzt kifizetnie?
Mindenképpen a beruházónak, ebben az esetben az államnak. Ez minimalizált összeg, amellyel az ilyen nagyságrendű projekteknél – autópálya-építéseknél, a nagy árvízvédelmi rendszerek kiépítésénél vagy egyéb nagy fejlesztéseknél – számolni lehetett.
A valós kép nyilván más volt. Magyarországon nagyon hiányos volt eddig is a régészeti örökség előzetes felmérése, ez sokszor nem volt előkészítve, nem voltak kellőképpen megvizsgálva a területek. A nagyon jelentős, nagy feladatigényű, nagy költségű feltárást igénylő földeket sokszor nem kerülték el a projektekkel.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az utolsó pillanatokban tűztek ki nyomvonalakat. Az épülő autópálya nagyon intenzív lelőhelyet is érinthetett, erre volt példa az elmúlt években. Többi közt ennek is volt köszönhető, hogy magas összegeket költöttek régészeti munka címén. Ha 200 méterrel odébb rakták volna az utat, és nem egy középkori falu templomán és a több ezer síros temetőjén keresztül ment volna a nyomvonal, akkor kisebb összegből és kevesebb munkával lehetett volna elvégezni a feltárásokat.
A nagyberuházások esetében, úgynevezett megelőző feltárásokkal, csak azt hozzuk a felszínre, ami pusztulásra ítélt. A régészeti munkák másik típusa, a tervásatás, amikor egy tudományos problémára keresünk válaszokat általában kisméretű feltárásokkal, a lehető legnagyobb precizitással. Az ásatások 95 százaléka az elmúlt években megelőző feltárás, leletmentés volt. Ilyenkor mentettük, ami menthető.
Átlagot számolva egy-egy ilyen óriási munkánál általában a teljes beruházási érték 3-4 százalékát kellett örökségvédelemre fordítani. De sokszor ebben az is benne volt, hogy rosszul voltak előkészítve a projektek. Ezt az összeget jóval lejjebb lehetett volna szorítani. Ehhez képest ütött be a mennykő ezzel az új törvénymódosítással.
Milyen változások lesznek, és miért „ütött be a mennykő”?
Mindenféle előkészítés, szakmai egyeztetés nélkül kezdődött a folyamat. Kifejezetten alattomos módon folyt a törvénymódosítás előkészítése. Úgy nyúltak hozzá a kulturális örökség védelméről szóló törvényhez, hogy egy teljesen más tematikával indult a dolog. Nyár elején elkészült a nemzeti emlékhelyekkel kapcsolatos, egyébként teljes mértékben támogatható javaslat, amelynek semmi köze nem volt a régészethez. De ugyanebben a törvényben volt a régészettel kapcsolatos szabályozás is. Szeptember elején, amikor hónapok óta ment a módosítás előkészítése, amely a nemzeti emlékhelyekre vonatkozik, egy-egy sorokat kezdtek el módosítgatni a régészethez kapcsolódó részekben. Olyan sorokat, amelyek alapvetően rúgták fel a meglévő szabályozást. Nemzetgazdasági és egyéb érvekkel, teljesen szakmaiatlan alapon, mindenféle egyeztetés nélkül kitalálták azt, hogy a nagyberuházásokkal kapcsolatos régészeti feltárásokat, alapjáraton harminc munkanapban limitálják.
Fotók: sirasok.blog.hu
Ez előzetes próbafeltárást jelent?
Így van. Ismerünk egy területet, amelyről különböző régészeti módszerekkel tudjuk, hogy lelőhely. Ennek az intenzitását csak akkor tudjuk lemérni, ha ásunk is. Ez azt jelenti, hogyha van tízezer négyzetméterünk, akkor egy ötszáz négyzetméteres területet megnyitunk, és abból következtetni tudunk arra, mennyi pénzre, időre, személyi állományra lenne szükség a teljes feltáráshoz. Ezután, a maximálisan harmincnapos próbafeltárás után, legfeljebb harminc nap alatt kell elvégezni a fennmaradó munkákat. Ráadásul a törvényben szerepel az, hogy a teljes beruházás értékének maximum egy százaléka lehet a feltárás költsége, de még ez is maximalizálva van 200 millió forintban. Hogy a helyzet még abszurdabb legyen, a törvény beruházásokról, nem lelőhelyekről beszél, ami elméletben azt jelenthetné, hogy akár például egy több tíz kilométeres útszakasz valamennyi lelőhelyét kellene egyszerre feltárni ennyi idő alatt, párhuzamosan, ami több mint életszerűtlen. Ez olyan, mintha megmondanánk, hogy a műtétek maximum egy óráig tarthatnak és maximum félmillió forintba kerülhetnek. Teljesen mindegy, hogy ez egy szemölcseltávolítás vagy egy szívműtét.
Elfogadható egyébként, hogy a régészeti feltárások idejét és pénzügyi kereteit egységesíteni akarja a törvényalkotó, de itt egy olyan vonalat húzott, és olyan dilettáns módon nyúlt hozzá, amiből rengeteg probléma fog származni.
Mik ezek a problémák?
Teljes mértékben végiggondolatlan a törvény szövege, ráadásul a végén még egy utolsó csapdát is beleépítettek. Az állami nagyberuházásokon kívül ugyanis a kisajátításról szóló törvény szerinti közérdekű cél megvalósítása is bekerült. Ebből komoly jogi viták fognak születni.
Ha például valaki azt mondja, hogy egy ötven főt foglalkoztató kisüzemet épít, akkor nem lehet majd tudni, hogy ez vonatkozik-e rá vagy sem. A kisajátítási törvényben ugyanis egy csomó jogcím szerepel.
A másik, ami teljes mértékben végiggondolatlan, hogy a meghatározott összeg, a hatóság javaslatára, a kultúráért felelős miniszter előterjesztésére, a kormány döntése szerint magasabb értékben is megállapítható, ha az előzetes régészeti dokumentáció szerint, a lelőhely hazánk múltjának kiemelkedő jelentőségű, egyedi vagy pótolhatatlan forrása.
Vagyis ez azt jelenti, hogy 200 millió forint fölött csak kormánydöntés alapján lehet majd költekezni?
Egyrészt értelmezhetetlen, hogy mi lehet „hazánk múltjának kiemelkedő jelentőségű, egyedi vagy pótolhatatlan forrása”, ugyanis ez minden régészeti lelőhelyre vonatkozik, főleg „a pótolhatatlan és az egyedi”. Vitatkozhatunk arról, hogy a huszonötödik Árpád-kori templomot feltárjuk-e vagy sem, de a feltárás előtt nem mondhatjuk meg, hogy ez pórtolhatatlan vagy nem pótolhatatlan. Egyébként mindegyik az.
Önök úgy érveltek eddig, hogy nem látnak a földbe.
Igen: nem látunk a földbe. Teljesen használhatatlan ez a rendszer, ugyanis pont ettől fognak csúszni a beruházások. Képzeljük el azt a szituációt, hogy egy előzetes felméréskor megállapítják, egy útnak a nyomvonala áthúzódik egy négyezer síros temetőn. Teljesen világos, hogy ennyi pénzből és időből megvalósíthatatlan, feltárhatatlan a terület. Ekkor elindul a folyamat: végigmegy a szakembereken és hónapokig eltarthat az engedélyezése. Pont azoknak a gazdasági érdekeknek fog az ügy elhúzódása ellentmondani, amelyeket ez a törvénymódosítás szolgálni hivatott. A rosszabbik eset, ha a feltárások során derül az ki, hogy mennyire intenzív a lelőhely. Ott van még ráadásul a büntető törvénykönyvnek a rongálás része, amely minősített esetként tartja nyilván egy kulturális örökség elpusztítását.
Tehát van egy másik törvényi garancia, amely védi a kulturális örökséget?
Hogyan lehet azt a helyzetet vállalni, hogy eltelik a harminc nap, a múzeum vagy a feltárást végző intézmény mindent megtesz: eljut 25-30, de mondjuk a 70 százalékig a feltárással. Ezek után a lelőhely nincsen feltárva, tehát elvben nem lehetne elpusztítani, mert nincs elvégezve a munka. Ekkor ellentétbe kerül a két törvény: finanszírozás nincs, idő sincs, elpusztítani nem lehet, mert ha elpusztítaná, akkor a Btk. szerint rongálás minősített esetét követi el. Óriási csúszások, ide-oda sakkozások alakulhatnak ki ez által.
Amíg eljut odáig a törvényalkotó, hogy felismerje: öngólt lőtt ezzel a módosítással, addig nagyon sok lelőhely fog sérülni, károsodni. Itt nem a régészszakma érdekeiről van szó, hanem mindannyiunk közös kulturális örökségéről.
Mit nevezünk károsodásnak?
Amikor elkezdődik egy feltárás, majd abbamarad és elfogynak a források, sajnos biztosak lehetünk abban, hogy bizonyosfokú rongálások bekövetkeznek. Nagyon durva helyzetek fognak előállni, amikor már tényleg ott áll a markoló, és a lelőhely még érintetlen részei is ott vannak, de elfogyott az idő.
Fotó: Kummer János
Ilyen esetben ki mondhatja azt, hogy indulhatnak a buldózerek?
Ilyenkor elviekben át kellene adni a területet, de ezt szakmai lelkiismerettel senki nem teszi meg. Ezt már a beruházónak is jelzem az elején. A kormányhivatalok kulturális örökségvédelmi irodáinak törvényi kötelezettségük lenne itt megállítani a rombolást: ezek kilencven napra is védetté nyilváníthatnák ideiglenesen a lelőhelyet. Mi viszont több hónapos, féléves, éves nagyságrendű adminisztrációs egymásra mutogatásról beszélünk.
Kellően kompromisszumkész beruházókkal együtt lehetne működni. Az a baj, hogy pont azért, mert uniós forrásokból, állami pénzből finanszírozzák ezeket a projekteket, kompromisszumnak még a lehetőségét sem lehet látni.
A magánépíttető, ahol látja, hogy kimutatható, mi mennyibe kerül, lehet, azt mondja, hogy „igen, finanszírozok még 3-4 hónap feltárást, de menjen a munka”. Ezt a döntést céges szinten meghozhatja. Egy nagyon szigorúan szabályozott útépítésnél vagy európai uniós fejlesztésnél nem lehet erre építeni. Borzasztó, átvághatatlan csomók fognak itt keletkezni.
Az interjú második részében a régészekre nehezedő nyomásról, a beruházói lobbi működéséről és politikai játszmákról olvashatnak, ha ide kattintanak!
