A korábbi tudományos vélemények amellett törtek lándzsát, hogy segíti a jegybankok munkáját az, ha a gazdasági folyamatokról készített elemzésieket minél részletesebben megosztják a nyilvánossággal. Az elmúlt évek fejleménye az a megállapítás, hogy a túlzottan fecsegő jegybank magára is ártalmas módon ellustítja a magyarázatokat készen kapó piaci elemzők csoportját. Jeffrey Amato, Stephen Morris, Hyun Song Shin közgazdászok az elmúlt egy-két évben született tanulmányaikkal és megszólalásaikkal komoly kételyeket teremtettek azoknak a jegybankároknak a táborában, akik eddig szinte feltétel nélkül a minél teljesebb monetáris kommunikáció híveinek számítottak.
Az a szép …
A cikk három szerzője a Keynes-től származó „szépségverseny” analógiával magyarázza meglátását. Keynes korában az újságokban gyakorta előfordult egy olyan felhívás, amelyben arra kérték az olvasót, hogy 100 hölgy fényképe közül válassza ki a hat legcsinosabbat. A szavazatok beérkezése után az az olvasó nyert, akinek a választása legjobban megközelítette a közízlést. A neves közgazdász ehhez a versenyhez hasonlította a pénzügyi piacok működését. A befektető csak akkor nyerhet, ha képes előre kitalálni, melyik pénzügyi eszköz lesz népszerű. Akárcsak az 1930-as évek olvasója, a spekulánsok is minden szellemi energiájukat abba fektetik, hogy előre megbecsüljék, mit gondolnak a legtöbben arról, hogy milyen lesz az átlagos vélemény.
Mennyivel egyszerűbb lenne a verseny, ha egy autoritás, akinek a véleményére sokan hallgatnak, elmondaná az olvasóknak, hogy kiket gondol a fotók közül a legcsinosabbnak. Mivel többen odafigyelnének az ítéletére – illetve tudatában lennének annak, hogy sokan ezt tekintik mérvadónak -, az autoritás nyilvános megítélése felé tendálna az átlagvélemény is. Bátor olvasónak kell lennie annak, aki az autoritás közlése után másik hat hölgyre voksol, és butának lehet tekinteni azt, aki ezután erőt fektet a fotók alapos megnézegetésébe, és önálló nézet kialakításába.
Csordaszellem
Amato, Morris és Shin attól tart, hogy a manapság “túlságosan fecsegő” jegybankok az autoritáshoz hasonló szerepet játszanak a pénzügyi piacokon. A gazdaság helyzetéről publikált állásfoglalásaik, mint a mágnes, vonzzák magukhoz az egyébként fontos különinformációkat,
saját meglátásokat hordozó piaci vélekedéseket. Bár kétség sem fér ahhoz, hogy a többi elemzési kapacitáshoz képest nagy méretű jegybanki szakembergárda egyedülálló rálátást képes nyújtani, mégis a saját szája íze szerint elkészített kalauzt nyújt a többiek számára is fontos fundamentumok mellé. A szerzők azzal érvelnek, hogy a piaci elemzők és a kereskedők véleményébe a szükségesnél jóval nagyobb súlyt képviselnek a jegybankárok nézetei az önálló megítéléssel szemben.
A „csordamagatartás” kockázatát az adja, hogy a legjobb a központi banki elemzésben is előfordulhatnak hibák, amely pedig komoly cáfolat híján megsokszorozódva vált ki hatásokat a piacokon. A nyilvános állásfoglalások kiszorítják a magánvéleményeket, és ez a piac egyik eredeti funkcióját koptatja el, azt, hogy a változatos nézeteket képes összesíteni. A monetáris hatóságoknak ez ugyanúgy problémát okozhat, hiszen amikor a várakozások segítségével tartanának tükröt a gazdaság elé, csak a saját képük köszönne vissza.
|
Bár a magyarországi monetáris politika kommunikációs szükségletei az inflációs célkövetés rendszere miatt fokozottabbak, nálunk is megfigyelhető, hogy a jegybank jelentései és állásfoglalásai számottevő mértékben befolyásolják a piaci elemzők várakozásait – mondta el Neményi Judit, a Pénzügykutató Rt. főmunkatársa. A Magyar Nemzeti Bank inflációs jelentései nem véletlenül szolgálnak alapul a piaci vélekedéseknek, hiszen a komoly szakmai háttérrel születő elemzések rendszerezetten és komplexen vizsgálják a magyar gazdaság folyamatait.
Magyarországon a piaci szereplők viselkedéséből kitűnik, hogy ritkán alkotják meg saját elemzésükön alapuló képüket a gazdaság állapotáról, ehelyett sokszor a homályba vesző jegybanki reakciókat próbálják meg előre kitalálni. Persze volt már arra is példa, hogy a piac el tudott vonatkoztatni a központi bank ítéletétől, amikor a hivatalos inflációs előrejelzésnél jóval mérsékeltebb árszínvonal-növekedést várt, annak ellenére, hogy még kamatcsökkentésre is számított.
A jegybanki kommunikáció ugyanakkor nagyon egyoldalú – hívja fel a figyelmet Neményi -, hiszen csak a szakértői stáb értékítéletét jeleníti meg, miközben nemzetközi inflációs célkövetés gyakorlatában példátlan módon nem ad tájékoztatást arról, hogy a Monetáris Tanács miként viszonyul a stáb elemzéséhez. Az inflációs jelentésekben tavaly novembertől határolódik el a Monetáris Tanács a stáb elemzéseitől, így az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a piaci várakozásokra az MNB szakértői gárdájának nagyobb a befolyása, mint maguknak a döntéshozóknak. Miközben a jegybanki kommunikáció részletesen ismerteti a stáb magyarázatait, a Monetáris Tanács üléseiről – ahol kiderül, hogy a Tanács valójában milyen súllyal és hogyan veszi figyelembe döntéseinél saját elemzőinek munkáját – a publikum rendkívül kevéssé informált.
Az inflációs célkövetés rendszere ugyanakkor nagymértékben igényeli a monetáris politika kommunikációját. A szisztéma ugyanis azon alapul, hogy az inflációs előrejelzés eltérése a kitűzött céltól a monetáris hatóság lépéseit indukálja. A döntést a hitelesség elérése vagy megtartása érdekében célszerű részletesen megmagyarázni. Éppen ezért gond – véli a kutatónő –, hogy a Tanács kihátrált az előrejelzések mögül.
