A Floridai Nemzetközi Egyetem (Florida International University) kutatója, Bradford Clement szerint a mágneses É-D-i irányváltás előtt több kisebb mágneses pólus, úgynevezett „minipólusok” alakulnak ki, s csak ezután jönnek létre az új főpólusok északon és délen. A váltás időtartama kétezer és 11 ezer esztendő között mozog, méghozzá az északi, illetve déli szélességtől függően: az Egyenlítő környékén relatíve gyors (2000 éves) a váltás, a sarkvidékeken hosszabb, ott fordul elő a 11 ezer éves felső határ. A váltás átlagos időtartama egyébként 7000 év, s mindezt harminc különböző helyszínről származó óceáni rétegmintából állapította meg a floridai kutató.
A Föld mágneses tere 
A Föld mágneses tere egy egyszerű mágnesrúdéhoz hasonlóan viselkedik: kétpólusú, a tájolótűje pedig az északi és déli mágneses pólusokat összekötő erővonalak mentén áll be. A mágneses tér iránya idővel változik, jelenleg az északi mágneses pólus (amit azért nevezünk északi pólusnak, mert az iránytű mágnesének északi pólusa erre mutat, tehát az valójában a Föld déli pólusa mágneses értelemben) az északi szélesség 78,5 fokán, Északnyugat-Grönlandon található.
A jelenleg érvényes tudományos elméletek szerint a bolygók mágneses terét az úgynevezett dinamóhatás kelti. A dinamóelv lényege földi kísérletekben az, hogy ha egy fémkorong mágneses mezőben pörög, akkor az így keletkezett erő az elektronokat a korong középpontja felé taszítja. Amíg a korong forgásban van, addig az elektronok mozgása – az elektromos áram(lás) – viszont továbbra is mágneses mezőt indukál, vagyis a mágneses és az elektromos jelenségek egymást gerjesztik, erősítik.
Egy más modell
Az Uránusz és a Neptunusz bolygók esetében ettől kissé eltérő modelleket is felvázoltak nemrégiben a tudósok. Erről a National Geographic Online korábbi cikkében mi is beszámoltunk.
Hasznos képződmény
A Föld mágneses mezeje igen „hasznos” képződmény: távol tartja tőlünk a napviharok káros hatásait (a mágneses mező zavarát észlelhettük éppen tavaly, amikor a legintenzívebb napviharok dúltak a napkitörések mérésének történetében). Ugyancsak hasznos a mágneses mező a költöző madarak tájékozódásában.
A Föld mágneses mezeje létfontosságú a bolygónk körül keringő műholdak navigációja szempontjából is, ezért az űrmérnökök is odafigyelnek a mező változásaira. (Nem véletlen, hogy a napviharok a szatelliteknek okozzák a legtöbb problémát.)
Clement felfedezése azért számít újdonságnak, mert a tudósok eddig sokkal tágabb határokat szabtak egy-egy pólusváltásnak. Az eddigi teóriák és feltételezések szerint egy ilyen váltás ezer év alatt is lejátszódhatott, de a maximális időtartamot harmincezer évre becsülték mindmáig – írja a Spiegel.
Átlagosan 250 ezer évente történik pólusváltás
A floridai tudós új megállapításai az óceánok rétegződésére alapozódnak. Mint ismeretes, egyes kőzetek a keletkezésük időpontjában lévő mágneses teret rögzítik, mintegy „örökmágnesként” megőrzik azt az „állást”, ahogyan a Föld pólusai mágneses anyagukat (szemcséiket) beállította. Ezekből a keletkezéskor még alighanem cseppfolyós vagy képlékeny állapotban lévő, de mára megszilárdult kőzetekből számos információt lehet levonni a mágneses tér alakulására, történetére vonatkozóan.
Így például kiderült már jóval régebben, hogy átlagosan 250 ezer évenként vált a Föld északi mágneses pólusa a délire, de ez korántsem „előírás”, hiszen az utolsó pólusváltás 780 ezer évvel ezelőtt történt. A pólusváltást mindig a mágneses mező csökkenése jelezte előre, ám nem minden gyengülés vezet feltétlenül pólusváltáshoz. A jelenlegi gyengülés kétezer éve tapasztalható, és az utolsó 150 évben 10 százalékos volt a „mágneses térerő” vesztesége. A mostani fogyatkozási ütemben 1500-2000 évig tarthat a mágneses mező teljes eltűnése.
