Tizenhárom évesen, amikor szakmát választott, Baumgartner Antal még a csillagkulcsot sem tudta megkülönböztetni a villáskulcstól, ami csak azért tűnt kezdetben fájdalmas hiányosságnak a kiskamasz számára, mert autószerelő lett.
A technikumot nem győzte pénzzel
Miután nagybátyja az akkori 4. számú Autójavító Vállalat vezetője, a sógora a próbamester, a nővére pedig a raktárvezető volt. Kínálta magát, hogy ő is az autósszakmát tanulja ki. Jelentkezett is a Rippl-Rónai utcai autótechnikumba, ám csak egyetlen évig győzte pénzzel a tanulást, hiszen otthonról nem támogatták. Beiratkozott hát a Huba utcai autószerelő-szakmunkásképzőbe. Nyomós érv volt, hogy a tanulás mellett tudott egy kicsit dolgozni, ösztöndíjat is kapott. Kitűnővel végezte az iskolát, s utóbb azért estin kijárta a technikumot is.
A katonaságnál jött a foci
Elvitték katonának. Az angyalbőrben olyasmire is maradt ideje, amire korábban, a munka és a maszekolás közben sohasem: a focira. Valaki helyett beállították a helyőrségi bajnokság egyik edzőmeccsén, amelyen négy gólt rúgott, s azonnal leigazolták. Két év intenzív futball után egy tragikus élmény alakította a sorsát: az egyik sporttársát úgy lerúgták a meccsen, hogy ki kellett venni a fél veséjét. Akkor fogadta meg, hogy csak úgy fog hivatásszerűen sportolni, ha mellette a szakmájában is dolgozhat. Ám akkoriban a sportállásokban egyáltalán nem tartottak igényt arra, hogy a játékos valóban dolgozzon. Hosszú keresés után bukkant az ÉPFU-ra, ahol a focizás mellett napi négy órát a szakmájában is dolgozhatott.
Baumgartner Antal
Az üzletember 57 éves, a Vas megyei Eger-völgyben született. 1962-ben szerezte meg az autószerelői szakmunkás-bizonyítványt, majd estin fejezte be a budapesti autóipari technikumot. 1963-ban a Tétényi úti kórház karbantartási vezetője lett. A katonaság alatt kezdett versenyszerűen futballozni. Utolsó sportállásában, az ÉPFU-nál napi négy órában a szakmájában dolgozott. 1969-ben került át a Bicskei úti Renault (később AFIT) szervizbe mint szerelő. 1970-ben szakmai gyakorlatot szerzett a Renault franciaországi üzemei-ben. 1976-tól 1992-ig kisiparos-ként működött. Balatoni szomszédjával, Koller Györggyel 1989-ben megalakította cégét, a Baumgartner Autó-centrum Kft.-t.
Az egyik alkalommal az ÉPFU – az akkor rettegett Mészöllyel, Fischerrel, Vargával, Korsóssal, Molnárral fémjelzett – Vasassal játszott “edzőmeccset”, és a mérkőzésen ismét négy góllal Baumgartner Öcsi volt a legeredményesebb. “Fiam, a jövő héttől a Vasasban játszol” – közölte azonnal az ÉPFU párttitkára. Egy napra rá egy Kossuth téri presszóban egy szelet Sarokház tortával akart erőt gyűjteni, hogy a leigazoláshoz bemenjen a sportorvoshoz, amikor betoppant az unokatestvére, aki a legelegánsabb Renault és Fiat szervizben, a Bicskei utcai Ktsz-nél dolgozott. Megörült Öcsinek, mert éppen segítséget keresett egy 407-es Moszkvics sebességváltójának megjavításához. A sportorvosi vizsgálat elmaradt, de cserébe 2000 forintot kapott ezért a munkáért, miközben az ÉPFU-nál akkor 2600 forint volt a havi fizetése. Ez volt a fő érv, hogy nem a Vasashoz, inkább a Bicskei utcába “igazolt át”. Öt évig labdába sem rúgott.
Betegre kereste magát a jattból
Új munkahelyén ugyan mindössze 1800 forint volt a havi fixe, de mellé jattot is kapott. Ebből fél év alatt megvehette élete első autóját, egy Renault 4-est, rá egy évre pedig egy vadonatúj, mustársárga Fiat Sport Coupét magnóval és ostorantennával. Ügyes kezűnek, tehetségesnek bizonyult, elnyerte a “Szakma ifjú mestere” címet, így 60 frankos napidíjjal őt meg egy másik ifjú kollégáját küldték ki 1970-ben Párizsba, a Renault gyárba, hogy legyen valaki, aki megtanulja a javítási technológiát. A román-magyar barátság jegyében megkezdődött ugyanis a Dacia-import. Akinek volt, tudja, hogy ez a típus igen gyakran igényelte, igényli a gondoskodást. Nyolc év után a szerviz egyik vezetőjének feltűnt, hogy az ügyes kezű Baumgartner Antal szinte betegre keresi magát a jattból, ezért áthelyezték a motorfelújító és sebességváltó részlegbe.
A maszekolás azonban már olyan méreteket öltött, amit nem lehetett feladni: kisiparos akart lenni, de ez – mint kiderült, a Bicskei utcai szerviz pártvezetői miatt – sokáig nem sikerült. Végül aztán 1975-ben elég protekciót szerzett, s 48 óra alatt megkapta az engedélyt. A rákövetkező 16 esztendő boldog és termékeny volt, amelyet a közgazdászok az eredeti tőkefelhalmozás időszakának neveznének. Az élet fintora, hogy mindehhez Ceaucescu hanyagul összerakott “szekere” teremtette meg az anyagi alapot. A Dacia-tulajdonosok ugyanis mint valami búcsújáró helyre, a XI. kerületi családi ház alatti műhelybe vitték a frissen vásárolt autójukat, hogy a mester újra összerakja azokat.
Ő a Baumgartner édesapja
Az élet azonban nem hagyja nyugodni az üzletembert, aki most elsősorban fia Forma-1-es karrierjéért aggódik. Élete legnagyobb elégtételének tartja, hogy a mogyoródi futam után nem azt mondták Zsoltra, hogy ni csak, a “Baumgartner fia”, hanem őt mutattak be úgy, hogy “Zsolt édesapja”.
A rendszerváltás szelével azonban ismét megérkezett a Renault, amely hídfőállást akart létesíteni a magyar piacon. Baumgartner Antal így azután 1989. február 24-én átballagott balatoni üdülőszomszédjához, Koller Györgyhöz, a Koller Galéria tulajdonosához, hogy csináljanak egy autókereskedelmi kft.-t. Ügyvezető igazgatóként az akkori franciaországi magyar nagykövet segítségét felhasználva bejelentkezett Párizsba, hogy ellátná a Renault képviseletét Magyarországon. Amikor kiderült, hogy ez a Baumgartner azonos “Öcsivel”, egy ellenőrző látogatás után alá is írták a szerződést a márkaképviseleti jogok átadásáról. Így lett a hajdani autószerelő mester cége a Renault első, azóta is egyetlen családi tulajdonú európai importőre.
