Az SZDSZ elutasító szavazata “semmiképpen nem jelent közösségvállalást azokkal a politikai erőkkel, amelyek minden társadalmi igénynek megfelelően szinte számolatlanul osztogatnák a pénzeket, de ugyanakkor nem gondolnak arra, hogy ígéreteik betartásához jelentős mértékű adóbevételekre is szükségük van, másik oldalon pedig az adótörvények ellen szavaznak. (…) Mégis miért nem támogatjuk? Azért nem támogatjuk, mert a kormánynak ez az első és remélhetőleg egyetlen adópolitikai lépése, amely nincs összhangban a kormányprogrammal”.
A kis magyar adótörténelem ismétli önmagát. A fenti szavak 1995 decemberében hangzottak el a parlamentben, Gaál Gyula SZDSZ-es képviselő megfogalmazásában, amikor a liberálisok saját kormányuk személyi jövedelemadó (szja) törvényjavaslatával szemben foglaltak állást. Akkor éppen a felső adókulcsot 44-ről 48 százalékra srófolták fel, hogy a büdzsé behajthassa a stabilizáláshoz szükséges bevételt, mégpedig lehetőleg a nagyobb jövedelműektől.
Tartják magukat
Most a tavaly már megszavazott adótáblához ragaszkodik a kisebbik koalíciós párt, miközben a nagyobbik a maga “felségterületéhez” tartozó ígéreteket – így például az 53. heti nyugdíj idei kifizetését, a lakáshitel-törlesztési adókedvezmény legalább egy részét, a közszférában kifizetett bérek reálértékét – félti a kilátásba helyezett megszorító intézkedésektől. A következő hetekben várható tárgyalások előtt nem tudhatjuk, mennyit sikerül “visszaszorítaniuk” a kormányzó pártoknak a tervezett 550-555 milliárdos adószigorításokból. Mindenesetre július 16-án rögzített “sarokszámaival” a kormány kész helyzetet próbált teremteni, amelyben a pártok egy-egy engedményt csak a költségvetés pozícióját érintetlenül hagyó szigorítás fölajánlásával “sajtolhatnak ki”.
Ebben az új helyzetben az SZDSZ adócsökkentési javaslata – még ha látszólag egybe is hangolja a kellemest a liberális filozófiával, amely szerint a forintoknak a jövedelem megtermelőjénél van a legjobb helyük – óhatatlanul is egy kalap alá kerül a pénz-, illetve engedményosztogató javaslatokkal. Kétségtelen persze, hogy a 2004. évre szánt új adótáblát tavaly ősszel már törvénybe foglalták, s a kormány most azt vissza kívánja vonni. Így az adócsökkentésért folytatott harc egyúttal a szerzett – becikkelyezett – jogok védelmét is bízvást a zászlajára tűzheti. Alkalmilag e zászló alá állva, a fideszes Mádi László a Vasárnapi Újságban odáig az állításig is elmegy, hogy még nem volt példa ilyen, törvénybe foglalt vívmányok visszavonására, bár itt, a Figyelőnél rögtön eszünkbe jut két ilyen eset: a költségvetést 1998 végén igencsak terhelni látszó nyugdíjemelési szabályok megváltoztatása és a magán-nyugdíjpénztári járulék – a büdzsét rövid távon ugyancsak terhelő – emelésének elhalasztása.
A két példa is mutatja: a kiadások nominális megnyirbálására ritka és emlékezetes esetekben szokott sor kerülni. A kiadások, vagy legalábbis a lényeges tételek mögött elkötelezettségek vannak, amelyeket nem lehet
megszegni. Nem véletlen, hogy ha válsághelyzetek adódnak, a kormány inkább a bevételek növelése irányában keresi a kiutat. Amikor a kormány szigorított – az 1995-1996-os stabilizáció éveiben, az orosz válság utáni, 1999-es megtorpanás idején és most, 2003-2004-ben – az államháztartás rendre nagyobb ütemben növelte bevételeit a kiadásoknál, míg a “lazább” éveket a kiadások szaporább emelkedése jellemezte (lásd a grafikont).
Eszme és valóság
Az SZDSZ ugyanakkor szimbolikusan sem szívesen mondana le a már becikkelyezett 2004-es adótábláról: a tét szerinte az olcsó állam eszméje, amelyet a 2002-es választás előtt, a Korszakváltás programjában az egykulcsos szja (illetve 2004-től átmenetileg a 2 millió forintnál belépő magasabb adókulcs) követelésében fogalmazott meg.
Ám kérdés, valójában a kormány (amelyben az SZDSZ koalíciós partner) megfelel-e az olcsóság liberális követelményének. Most az idei adótábla fenntartása mintegy 150 milliárdot hozhat a büdzsének, ez pedig alig több, mint negyedét adja a teljes kormányzati adócsomagnak. Tehát indokolt-e az adószigorítás? És ha indokolt, milyen adó terén, milyen eszközökkel célszerű meglépni?
A többletbevételekre nyilvánvalóan szüksége van a költségvetésnek. Két okból. Először is a 2001-2002-ben, a politikai versengés miatt földuzzadt kiadások okán, azok miatt ugyanis megugrott a hiány, amelynek állami finanszírozása akadályozza az üzleti befektetéseket, elveszi a mostanság egyébként is gyér fejlesztési forrásokat a vállalkozásoktól. Az uniós csatlakozás, illetve az euró bevezetésének magyar menetrendje pedig az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított mértékének 1 százalékpontnyi – mintegy 200 milliárd forintnyi – mérséklését kívánja meg 2004-ben.
Visszavonhatatlanul
Nem csak a tavaly év végi, 544 milliárdos úgynevezett egyszeri kormányzati kiadásokról van szó, amelyek a GDP 9,3 százalékára srófolták föl a deficitet. Lényegesebb, hogy e kiadások nélkül is 7,1 százalékos mínusz terhelte a választások évének büdzséjét, azaz a “nem egyszeri”, “nem rendkívüli” kiadások is hihetetlen mértékben földuzzadtak. Megnőtt a visszavonhatatlan elkötelezettséget jelentő bér- és szociális tételek súlya a költségvetésben.
Előre nem látott teherként jelennek meg ezen felül a kamatkiadások: a Pénzügyminisztérium (PM) legújabb becslése szerint ezek az idén várhatóan 725 milliárd forintra rúgnak, 50 milliárddal meghaladva a költségvetésben tervezett összegeket. Ennek oka jórészben a forintpiacon kényszerűen magasan tartott kamatszint, de információink szerint az is közrejátszik, hogy a költségvetés által, a múlt év végén átvállalt, több mint 210 milliárd forintnyi állami vállalati adósságok az idén fizetendő kamatára nem különítettek el forrást.
A PM továbbra is úgy látja: a 4,8 százalékos hiányt már tartani tudják, ám eredetileg 4,5-öt céloztak meg, és az 53. heti nyugdíj és a közszférában dolgozók járandósága (33, illetve 15-20 milliárd forint) kifizetését a jövő év elejére halasztanák. A korábbi éveknél kisebb mértékben ugyan, de azért az idén is találtak némi alátervezési tartalékot az adó- és járulékbevételekben (a közterhekből a várható bevételek 85 milliárddal meg fogják haladni a tervezettet), így az idén – az egy évvel ezelőtt meghirdetett céllal ellentétben – nem, vagy csak alig mérséklődik a jövedelemcentralizáció. A kiadások növelését 2003-ban már visszafogják, de itt is, ott is látszanak a büdzsében a betömhető lyukak. Ugyancsak kötöttségekkel terhesek a jövő évi kiadási célok, amire a szigorításoktól remélt 550-555 milliárdos többlet adóbevétel kellene. A közszféra béremelésére szánt 175 milliárdos növekedésből például 70 milliárdos többletet az idei évközi köztisztviselői, illetve bírósági, ügyészségi béremelések miatt kell “áthúzódó hatásként” jövőre is fizetni, és az adóterhek növekedése következtében a közszféra egészében valószínűleg a jelenleg még 20 százaléknál nagyobb mértékben duzzadó nominális bérek vásárlóértékét már nem lehet tartani. De nem sikerül ez az infláció miatt sem, amelynek jövő évi ütemét a kormány 4,5-5,0 százalékra becsüli, ám az elemzők máris inkább 6 százalékról beszélnek. Az eddig közölt tervekből kivehetően jószerével csak az autópálya-építésre szánt 120 milliárdos többlet az, amely szabad elhatározású költségvetési döntésnek tekinthető.
Eltökéltség kell
A büdzsé feszült állapota összefügg a forint immár tartósnak mondható gyengélkedésével. A további leértékelődés megakadályozására megemelt kamatok csak úgy-ahogy alkalmasak a bizalom esélyének visszanyerésére. Ráadásul fennáll a veszély, hogy a fizetési mérleg rekordot rekordra döntő – és külső eladósodásból finanszírozott – hiánya ismét inflációs feszültségekben csapódik le. A fizetési mérleg romlásában persze megint az egyik legfontosabb tényező a költekező költségvetés, s az adószigorításokat önmagában is indokolhatja a bizalomerősítés igénye. A kormánynak tanúbizonyságot kell tennie arról, hogy eltökélt a költségvetési célok megvalósításában. Ez Bokros Lajosnál például alapvető szempont volt, amikor pénzügyminiszterként a stabilizációt vezényelte: a hitelesség elsőként a kormány háza táján, a költségvetési célok elérésével biztosítható.
A kormány a kilátásba helyezett adóteher-növelés felét a személyi jövedelemadózásban hajtaná végre. A két kormányzó párt igénybejelentései azt mutatják, hogy a vita még nyitott abban a kérdésben, vajon a szigorítás az általános, mindenkit érintő szabályokat érintse-e, vagy a kedvezményeket. Utóbbi esetben a szigorítás kevesebb embert nagyobb mértékben sújt, bár talán megteremtheti egy későbbi, általános adószint-mérséklés feltételét. A 4,5 millió adózó közül 380 ezer veszi igénybe a lakáshitel-kedvezményt, és 27 ezren az ugyancsak megszüntetni tervezett adóhitelt. A békesség jegyében érintetlenül hagyott családi adókedvezmény formájában 1,1 millió adózó zsebében hagynak összesen 70 milliárd forint jövedelmet.
Tessék választani! Filozófiai különbségek persze vannak, lehetnek. Az SZDSZ az általános adóterhelés ellen érvel, az ellenzék elsősorban a lakáshitel-kedvezmények tervezett eltörlését (vagy ami inkább Csabai Lászlóné lakásügyi kormánybiztos és az MSZP-sek közbelépése nyomán várható: a kedvezmény első lakáshoz jutó fiatalokra korlátozását) kritizálja. Az adóteher-növelés a nagyobb jövedelműeket sújtja inkább, a kedvezménymegvonás pedig azokat, akik úgy számoltak, hogy lakáskölcsönük terhei évi 240 ezer forinttal csökkennek. Ez is sérelem, és persze az az adótörvényben “garantált” adótábla visszavétele is. Persze az sem jó, ha azért adózunk sokat, hogy legyen miből kedvezményt húzni…
