Filmünk ehhez hasonló módszerrel mesél. Leonard Shelby (Guy Pearce) különös betegség rabja. Képtelen új emlékeket megtartani, nem tudja, mit tett vagy mit akart tenni tizenöt perccel azelőtt. Ami biztos: valaki megerőszakolta és megölte a feleségét. A férfi a gyilkos felkutatásának szenteli életét. Idegen arcok üdvözlik régi ismerősként, ismerősök kerülik idegenként. Polaroidképeket készít minden fontos — vagy általa fontosnak vélt — eseményről, hogy később ezek nyomán haladjon tovább. Így ismerkedik meg egy rejtélyes nővel (Carrie-Ann Moss), s lassan körvonalazódni kezd számára, mi is történt.
Christopher Nolan rendező filmnyelvi kísérlete szokatlan puzzle-játék. Egyrészt a krimielemek (ki a gyilkos?), másrészt a lélektani ambíciójú pszichodráma összeegyeztetésével próbálkozik. Mégpedig sikeresen. Sok filmben találkoztunk már a történet idősíkjainak felcserélésével, a különböző időpontok keverésével. Itt azonban valami egészen szokatlan dramaturgiai képlettel van dolgunk. A Memento a tényleges történet végével, vagyis a megoldással kezdődik, s innen halad visszafelé negyedórás epizódokban. A rendező minket, nézőket is Shelby valóságérzékelése szerint vezet, s ebben a világban tényleg minden perc újabb fordulat.
Guy Pearce ugyanolyan száraz távolságtartással alakítja a főhőst, mint ahogy a Szigorúan bizalmas pedáns rendőrét játszotta. Carrie-Ann Mosst legutóbb a Csokoládéban láttuk, itt is trinitys erotikát sugároz. A Memento a “végén jön a nagy csattanó” típusú filmek sorát gyarapítja, ami után öt órával még mindig a záró képsor ketyeg az ember fejében. Agymunkára késztető mozgóképi tetris, amely méltán válik majd kultmozivá.
Memento, 2000. Színes, amerikai film, 113 perc. Rendező: Christopher Nolan. Főszereplők: Guy Pearce, Carrie-Ann Moss, Joe Pantoliano. Forgalmazza a Kinowelt Hungary.
