A jelenlegi kormányzati periódusnak, illetve a Fidesz-kormányzásnak lassan védjegyévé válik, hogy fajsúlyos gazdaságpolitikai döntéseket – mint korábban például az adórendszer átalakítása, az egykulcsos adó bevezetése vagy akár a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások államosítása – részletesen kidolgozott koncepció és érdemi hatásvizsgálat nélkül, lényegében csak a politikai szempontokat követõ ötletelés alapján hoz meg. Ennek következtében viszont akár az is elõfordulhat, amit az egykulcsos adó kapcsán már megfigyelhettünk, hogy az érdemi hatások megismerése nélkül hozott döntés nemcsak gazdasági értelemben bizonyul eredménytelennek vagy akár károsnak is, hanem végsõ soron politikai következményei is kétségesek lesznek.
A bankrendszer nem független az ország sorsától
A pénteken bejelentett, kedvezõ árfolyamon biztosítani tervezett devizahitel-elõtörlesztés, illetve forinthitelbõl történõ devizahitel-kiváltás persze elsõ látásra politikailag vitathatatlanul népszerûnek tûnik. A vesztese – az egykulcsos adóval szemben – még csak nem is a költségvetés, hanem az a bankrendszer, amellyel manapság meglehetõsen kevesen mutatnak bármiféle együttérzést, nemcsak Magyarországon, hanem általában a világban sem. Csakhogy már a különadóztatás gazdasági következményei is megmutatták: a bankrendszer nem tekinthetõ az országtól és annak sorsától független, politikusok kedvére sarcolható pénzhalmaznak.
Épp ellenkezõleg, a bankrendszer a gazdaság szervezetrendszerébe integrált, a beruházásokat, a növekedést és a gazdasági felzárkózást, illetve általában az egész ország hitelességét és hitelképességét érdemben meghatározó pénzügyi infrastruktúra, s amikor bármely intézkedésnek ez a bankrendszer a kárvallottja, akkor az ország lényegében saját infrastruktúráját rongálja.
Amikor tehát felvetõdött az ötlet, hogy a kormány minden eddigi megnyilatkozásával és ígéretével szemben úgy próbálná megúszni a devizahitelesek társadalmi méretûvé vált problémáinak kezelését, hogy annak teljes költségét és veszteségét a bankrendszerre hárítja, akkor gyorsan érdemes tisztázni annak mindenkire ható lehetséges következményeit. Nem kizárt ugyanis, hogy egy ilyen folyamatnak rövid távon is 1000 milliárdos nagyságrendû veszteség lehet az eredménye, melyet tehát teljes egészében a bankszektornak kellene elszenvednie.
Nehezen lenne elképzelhetõ, hogy ilyen mértékû veszteség ne viselné meg a hazai pénzügyi infrastruktúrát olyan mértékben, hogy az nemcsak saját hitelképességét és hitelminõsítését, hanem az egész országét ne érintené. Egy ilyen folyamatnak szinte elkerülhetetlen következménye a bankrendszer leminõsítése, az országkockázat és így a kamatfelárak jelentõs megemelkedése. Márpedig ennek hatására akár oly mértékben is emelkedhetnek a forintkamatok, hogy a devizaadósságukat forintra konvertáló háztartások meglepve tapasztalhatják majd, amint törlesztõrészleteik újra meredek növekedésnek indulnak.
Ráadásul az országkockázat emelkedése és a kamatfelárak növekedése magát az államháztartást is jelentõsen megterhelheti, akár az is elõfordulhat, hogy hiába csökken a GDP-arányos államadósság, egy várható leminõsítést követõen egy alacsonyabb adósságállományra is magasabb vagy legalábbis arányaiban változatlan mértékû kamatszolgálatot kell majd teljesíteni. Nem beszélve arról, hogy 1000 milliárd forintnyi forráskivonás a bankrendszerbõl és ezáltal a gazdaságból a hitelezést és a beruházásokat a jelenlegi lefagyott állapotba hibernálhatja hosszú évekre.
Kockázat, hitelesség
Mindezek tükrében a kormány államadósság ellen vívott jelképes háborúja is céltalannak és hatástalannak bizonyulhat. Az eleve nyilvánvaló, hogy a Fidesz új keletû, korábbi politikájával tökéletesen ellentétes irányú harca az államadósság ellen leginkább politikai célokat szolgál, hiszen ezzel párhuzamosan az államadóssággal magyarázhat minden népszerûtlen, megszorító jellegû intézkedést, még akkor is, ha az sokkal inkább például a hibás adópolitika miatt felborult költségvetési pálya következménye.
Csakhogy az is világos, hogy az államadósságot eddig kizárólag a korábbi idõszakból megörökölt tartalékokból sikerült csökkenteni, ideértve a jegybanki betétben tartott, sok milliárd eurónyi devizatartalékokat éppen úgy, mint az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyont. Miután viszont az adósságcsökkentés ilyenformán nem a kormány saját teljesítményének és az általa kialakított költségvetési pályának az eredménye, sõt az aktuális költségvetési politika a tartalékok felélése nélkül valójában az államadósság további növekedésével járna, kérdés, hogy egy ilyesfajta mesterséges adósságcsökkentést a külvilág és a pénzpiacok úgy tekintenek-e majd, mint ami érdemben csökkenti az országkockázatot és javítja a hitelességünket.
Ha viszont ráadásul ezzel párhuzamosan a kormány egyéb intézkedéseivel oly mértékben rongálja az ország pénzügyi infrastruktúráját, hogy az sokkal inkább az ország hitelrontásához vezet, akkor mindez valójában azzal az eredménnyel járhat, hogy úgy éltünk fel jelképes és mesterséges politikai szempontok szerint alakított adósságcsökkentésre az ország tartalékaiból több ezer milliárd forintot, hogy eközben adósságállományunk finanszírozási feltételei semmit nem javulnak, sõt lehet, hogy még tovább romlanak is. Ha tehát a kormány ilyen erõs kényszert érez a pénzügyi tartalékok fokozott tempóban történõ felélésére, jogosan merül fel a kérdés, hogy annak legalább egy részét vajon nem a devizahitelesek problémáinak megoldására kellene fordítani, fedezetet biztosítva akár legalább csak részben is egy árfolyam-konverzió veszteségeire, mellyel vélhetõen lényegesen nagyobb arányban csökkentené az ország kiszolgáltatottságát, mint a jelenlegi, politikai szempontok szerint alakított adósságcsökkentési kampánnyal és a pénzügyi infrastruktúra ezzel egyidejû károsításával.
Csapda
Ráadásul, miután pénzügyi és gazdaságpolitikai kérdésekben a Fidesz láthatóan kínosan kerüli a hatásszámításokat és a várható következmények részletes értékelését, ehelyett rendre látszólagos, populista szempontokat követõ zsigeri döntést hoz, valójában a javasolt struktúrájú devizahitel-konverzióval is az egykulcsos adóhoz hasonló politikai csapdába sétál. Az állami beavatkozás és támogatás nélkül, kizárólag a bankszektorra terhelt hitelkonverzióval ugyanis nyilvánvalóan azok fognak tudni élni, akik vagy hozzáférnek az elõtörlesztéshez szükséges megtakarításokhoz, vagy eleve rendelkeznek olyan jövedelemmel és vagyonnal, ami hitelképessé teszi õket ahhoz, hogy forinthitelhez jussanak a devizatartozásuk rendezéséhez. Azaz a tervezett szabályozás eredményeként azok jutnak a bankszektor kárára jelentõs vagyontöbblethez, akiknek már amúgy is volt.
Eközben a nagyarányú forintkonverzió hatására még akkor is elkerülhetetlennek látszik a forintgyengülés, ha a az ország pénzügyi infrastruktúrájának várható veszteségeit és leminõsítését figyelmen kívül hagyjuk, hiszen a piacon megjelenõ forintkínálat és devizakereslet szükségszerûen a gyengülés irányába taszítja a hazai valutát. Így viszont éppen azok a devizaadósok, akik romló jövedelemviszonyuk mellett törlesztési nehézségekkel küzdenek, s így hitelképességük is kétséges, nem fognak tudni élni a konverzió lehetõségével, s a gyengülõ forintárfolyam mellett szenvedik majd el, hogy devizahitel-tartozásuk egyre csak tovább hízik. Ugyanazt a forgatókönyvet látjuk tehát lezajlani, mint amit az egykulcsos adó kapcsán figyelhettünk meg.
A kormány, illetve a frakció magabiztosan állítja, hogy populista szempontok szerint kialakított terveinek eredményeként mindenki jól jár majd, pusztán azért, mert ötleteinek nemcsak bejelentése, hanem megvalósítása elõtt is elmulasztja hatásainak felmérését. S így majd csak késõbb derülhet fény arra, hogy valójában az átgondolatlan ötletelés eredményeként jelentõs károkat szenved az ország gazdasága, maga a költségvetés is, miközben mindebbõl a lakosság kedvezõbb jövedelemviszonyok közt élõ rétege úgy jut jelentõs vagyontöbblethez, hogy annak hatására a kiszolgáltatottabbak sorsa csak kilátástalanabbá válik.
