Délidő

Hamarosan családonként akár több millió forintnyi dinár hullhat Apatin lakosainak az ölébe. Hogy hogyan? A húszezres vajdasági városban szinte mindenki kapcsolatban áll Szerbia egyik legnagyobb sörgyárával. Milosevics idején ugyanis a gyárat “privatizálták”, ami annyit tesz, hogy a részvények 86 százalékát az akkori idők gyakorlata szerint szétosztották a vezetők és a munkások között. Mintegy 7 ezer embert tettek tulajdonossá. Nem csoda, hogy míg Szerbiában 150 euró körül mozog az átlagfizetés, az apatini járásban ez az összeg 500 euró. Az igazi aranyélet azonban még csak most következik, mivel a Milosevics-rezsim bukása után az apatini sörgyárra szemet vetett a belga Interbrew konszern. Tavaly májusban – a Heinekennel folytatott öldöklő csatában – a könyv szerinti érték mintegy ötszöröséért meg is szerezte a gyár mindaddig állami kézben maradó 9,37 százalékát, majd 2003 októberének elejére a belgák tulajdonrésze már meghaladta az 50 százalékot. Ezt részint a 229 millió eurós tőkeemeléssel, részint a menedzsment birtokában lévő részvények felvásárlásával érték el. Ám az Interbrew nem elégedett meg ennyivel: páratlan ajánlattal lepte meg a kisrészvényeseket is, midőn 167,6 eurót kínált minden egyes részvényért. Ezen az árfolyamon a több ezer tulajdonos fejenként átlagosan 2-3 millió forintnyi dinárt kasszírozhat.

SIKERSZTORI. Közép- és Kelet-Európa befektetési sikertörténeteit az idén Szerbiában írták. Gazdára talált például az ország két dohánygyára, valamint a Beopetrol benzinkúthálózat. Az óriáscégek mellett persze viszik az “apraját” is: naponta több tucat kisebb társaság kerül magántulajdonba. Ám miközben a nagyvállalatokért jónevű nemzetközi cégek harcolnak, a kicsiket többnyire helyi befektetők vásárolják meg. “Utóbbiak megszerzéséért a külföldiek nem indulnak egyenlő eséllyel” – véli Reményi Zoltán, a magyar befektetések támogatására létrehozott, állami tulajdonú Corvinus Rt. vezérigazgatója. A kisebb vállalatok privatizációjára kiírt aukciók határideje igen rövid, gyakran csak 15 nap, márpedig Reményi szerint ennyi idő alatt egyszerűen nem lehet felelős befektetési döntést hozni.

Interjú a szerb privatizációs miniszterrel   TORZ ÖRÖKSÉG Szerbiában későn indult a magánosítás, így viszont már hasznosítani lehetett a régiós tapaszta-latokat – állítja Alekszandar Vlahovics. -A Milosevics-rezsim bukását követően és a Szerb Demokratikus Ellenzék (DOS) által alakított kormány három évvel ezelőtti indulásával a Deloitte & Touche (D&T) tanácsadó cég belgrádi irodája, úgy tűnik, egy az egyben átalakult privatizációs minisztériummá. Mi erről a véleménye? – Sajnos, nem egy az egyben! Jó, ez csak vicc volt. Abban igaza van, hogy a D&T számos volt munkatársa ma a kormány munkáját segíti. A privatizáció területén pedig különösen sokan dolgozunk. Jómagam a D&T senior partnere voltam Belgrádban, és szinte végig privatizációs ügyekkel foglalkoztam. Soha eszem ágában sem volt az állami adminisztrációban dolgozni, de Zoran Gyingyics, a márciusban meggyilkolt miniszterelnök közeli jó barátom volt, és személyesen hívott a kormányba. Nem tudtam nemet mondani. – Mindazonáltal nem tartozik a népszerű kormánytagok közé… – A szerbiai privatizációt sok támadás éri. Beszélnek korrupcióról, az átláthatatóság hiányáról. Nem kezdem el most arról győzködni, hogy ez nincs így. Egyetlen tényt közölnék: a befejezett ügyletek közül alig egyet-egyet támadnak meg a vesztesek, pedig csaknem 900 lezárt vállalateladás van a hátunk mögött. – Hogyan fogtak neki a munkának? – Szerbiának volt egy nagy hátránya, amelyből, úgy érzem, sikerült erényt kovácsolnunk. Nevezetesen az, hogy az igazi privatizáció nálunk tíz évvel később kezdődött, mint a térség más országaiban. Nekünk a stratégiánk kialakításakor már rendelkezésünkre álltak a régiós tapasztalatok, és igyekeztünk a legjobb megoldásokat átvenni. A kuponos privatizációt például eszünkbe sem jutott alkalmazni. Az a lusta kormányok eszköze. Gyors, kevés erőfeszítést igényel, és ha csődbe jut egy vállalat, a kormány egyszerűen elháríthatja magától a felelősséget. A mi stratégiánk inkább a magyarra hasonlít. – Azzal a különbséggel, hogy Magyarországon a legtöbb vállalatot külföldiek szerezték meg, Szerbiában viszont az aukciók túlnyomó többségén nincs is külföldi érdeklődő. Ez miként lehetséges? – A különbség oka, hogy a kilencvenes évek elején a közép- és kelet-európai országokban egyszerűen nem volt olyan réteg, amely privatizálni tudott volna. Nálunk viszont van. Ne felejtse el, hogy amíg önöknél dúlt a szocializmus, Jugoszláviában kvázi piacgazdaság volt. Mi több, a gazdaság, ha torzan is, Milosevics alatt szintén működött. Így a kisebb vállalatok magánosításánál kezdettől fogva a hazai befektetőkre számítottunk. – Az idei nagy privatizációs ügyleteknél felmerült a vád, hogy az érdekeltek összejátszottak. A Philip Morris és a British American Tobacco között például feltűnően nem volt verseny: az előbbi nem is pályázott a vranjei dohányvállalatra, míg az utóbbi a nisi gyárra adott be a versenytársénál jóval szerényebb árajánlatot. Ugyanez felmerül az olajiparban is. A Beopetrolt az orosz Lukoil vitte el, ezek után lehet, hogy a Naftna Industrija Srbije finomítóit és kúthálózatát a magyar Mol és az osztrák OMV kapja? – Nézze, a szerb privatizációs minisztériumnak nincs beleszólása abba, ha a piaci versenytársak egymással egyeztetnek, amíg az ajánlott vételár megfelel a várakozásainknak. Fogalmam sincs, egyeztetett-e a két dohánymulti, vagy sem, de az biztos, hogy mindkét dohánygyárunkat a vártnál lényegesen magasabb áron értékesítettük, úgyhogy a kérdés nem is nagyon érdekel. Ugyanez vonatkozik az olajiparra is: a Lukoil ajánlata maximálisan korrekt volt, az előzetes várakozásoknál ők is jóval többet fizettek. SZEKERES W. ISTVÁN, BELGRÁD

Akad persze más gond is. Egy, a térségben működő tanácsadó cég vezetője szerint a külföldiek helyzetét tovább nehezíti, hogy a magánkézbe adandó vállalatokról kiadott információs csomag mindig tartalmazza a következő megjegyzést: a privatizációs ügynökség nem garantálja az adatok valódiságát. A kiszemelt céget viszont csak e dokumentum hivatalos megvásárlása után lehet személyesen is felkeresni, így ez a gyakorlat a bennfentes információval rendelkező “kedvezményezetteket” segíti. Jellemző, hogy a 10 milliárd forintos törzstőkével rendelkező Corvinus Rt. mindeddig egyetlen szerbiai privatizációs ügyletben sem jutott szerephez. A magánkézbe került kisebb vállalkozások “kilométeres” listáján mindössze egy tételnél árválkodik “Madarska” felirat: egy 56 főt foglalkoztató vajdasági nyomda került egy saját néven szereplő magyar befektető tulajdonába, 68 ezer eurós vételáron.

“Számos szerb befektető azonban hamarosan továbbadja a megszerzett tulajdonát” – vetíti előre Reményi. Nincs ugyanis elég tőkéjük a fejlesztésekhez, mások pedig – miként az az E-hitelek idején Magyarországon is előfordult – eleve úgy kalkuláltak, hogy a megszerzett társaságok mielőbbi eladásából tesznek szert gyors nyereségre. A Corvinus Rt. máris négy-öt ilyen céget vizsgál, jobbára a mezőgazdaság és a textilipar területén.

Mindazonáltal még a privatizáció is kínál lehetőségeket, nem utolsósorban a Balkánon már egyaránt jelen lévő OTP-nek és a Molnak (lásd külön írásainkat a 19. és a 20. oldalon), illetve a Matávnak. Utóbbi a macedóniai MakTel megvásárlása után például a szerb piacon próbálhatna szerencsét, ahol az egyelőre kusza tulajdonviszonyok tisztázása után a Mobtel mobilszolgáltató, illetve a vezetékes szolgáltatást nyújtó Telekom Srbija állami tulajdonrésze is hamarosan felkerül a privatizációs listára. (Interjúnkat a szerb privatizációs miniszterrel lásd a 16. oldalon)

VILLÁMCSAPÁS. Hogy miért ez a nagy érdeklődés Szerbia és általában a Balkán iránt? Szinte minden elemző egyetért abban, hogy a következő években ez a régió produkálja Európában a legdinamikusabb növekedést, amiből nyilván sokan ki akarják venni a részüket. Ráadásul miközben Kelet-Európa többi országában mára túlnyomórészt lezajlott a privatizáció, a Balkánon a délszláv háború, illetve az egyes kormányok reformkéslekedése miatt még csak most bontakozik ki a folyamat. Itt még érdemi javak várnak arra, hogy magánkézbe kerüljenek. A földrajzi közelség és a történelmi hagyományok révén pedig nyilván a szomszédos országok – Ausztria, Olaszország, Görögország vagy Törökország – vannak előnyben ezen a máig bizonytalannak számító befektetői terepen. De a piacgazdasági építkezés több mint egy évtizede után most már Magyarország is felsorakozott melléjük. Az osztrák vagy a görög befektetők az OMV-től az Erste Bankon át a Hellenic Petroleumig persze váltig tagadják, hogy bármiféle ádáz rivalizálás zajlana a Balkánon. A Figyelőnek nyilatkozó elemzők szerint viszont az osztrákokat derült égből villámcsapásként érte, hogy egy magyar bank elnyer egy bulgáriai tendert egy osztrák induló előtt, vagy hogy az OMV-t Horvátországban a Mol megverheti.

Pedig a régióban a magyar cégek is “otthon” vannak. “Csak egy példát hadd említsek – mondja Major István, a Külügyminisztérium külgazdasági kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára -, a második világháború előtt a Balkán súlya a tőkekivitelt is magában foglaló magyar össz-külkereskedelemben 15 százalék volt. E pillanatban, habár a régió szinte valamennyi országával nagyon dinamikusan nő a forgalmunk, a Balkán súlya mindössze 5 százalék körüli.” Ezen a helyzeten elsősorban az uniós csatlakozás változtathat, hiszen Magyarország az Európai Unió utolsó határvidékévé válik a Balkán felé, mely szerepből ugyanúgy profitálhat, mint azt egykor az osztrákok tették. “Mielőtt Ausztria az unió tagjává vált, Burgenland egy kifejezetten lemaradó tartomány volt az országon belül, de az uniós közvetítői szerep egyszerűen csodákat művelt vele” – emlékeztet Major, aki hazánk déli határvidékének is hasonló jövőt jósol. Annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy a déli szomszédaink EU-tagságára még jó néhány évet kell várni.

ÁTMENETI ESÉLY. Amint azonban a gazdasági átmenet lezajlik, a Balkán országainak bizonyára azon nyomban rendkívül intenzívekké válnak a kapcsolatai Európával. Magyarországnak ebben az átmeneti szakaszban kell az érintett országokban a lehető legjobb pozíciókat megszereznie. Ismét csak az osztrák példa a kilencvenes évek első feléből: itt voltak a szomszédban, ismerték a magyar terepet, és tudták, mi az, amit a privatizáció során fel kell vásárolni. Az osztrák befektetők ezt követően sikeresen és a kockázatoktól sem visszariadva léptek tovább a Balkán felé: a stabilnak egyelőre korántsem nevezhető Bosznia-Hercegovinában ma 450 millió euróval Ausztria az első számú külföldi befektető.

Ahhoz persze, hogy az osztrák mintát magyar részről meg lehessen ismételni, Major szerint kormányzati közreműködésre is szükség van. Feltőkésítéssel, esetleg más mentőövek nyújtásával kell hozzásegíteni a kevéssé tőkeerős cégeket ahhoz, hogy regionális szinten is kinőhessék magukat. A kormányzati befektetés minden bizonnyal busásan meg is térülne, hiszen a Balkán gazdára váró vállalatai – a stratégiai ágazatokat nem számítva – fölöttébb olcsók. “A privatizáció általában áron aluli vételt jelent, ráadásul minél kockázatosabb egy adott piac megítélése, annál nyomottabbak az árak. Ahogy stabilizálódik a piac, úgy lesz minden egyre drágább” – érvel a gyors döntés mellett Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.

Vannak persze olyan magyar cégek is, amelyek nem privatizáció, hanem önálló beruházás révén próbálnak megjelenni a Balkánon. A friss péksüteményeiről híres Fornetti például másfél éve hozta létre szerbiai vállalatát, és a dinamikusan fejlődő sütőipari cég azóta a Vajdaságban és Belgrádban már több mint félszáz franchise-partnerrel rendelkezik. Persze nem kevés akadályt le kellett küzdeni, amíg idáig eljutottak. “Adminisztratív korlátokkal találtuk szembe magunkat. Piaci megjelenésünkkor például érvényben volt egy rendelet, amelynek értelmében nem lehetett élesztős leveles tésztát importálni. Végül kormányzati segítséggel, miniszterhelyettesi szinten oldódott meg a probléma” – mesél a kezdetekről Kovács Zoltán, a cég első embere. Amikor pedig nem a hatóságokkal kell hadakozni, akkor a magas költségszint miatt fájhat a Fornetti vezetőjének feje: az áru egészségügyi bevizsgálása vagy például a speditőr is drágább, mint Magyarországon. Kovács mindazonáltal nem feledkezik meg Szerbia előnyeiről sem. Mindenekelőtt arról, hogy ott nem kell a semmiből kialakítani a fogyasztói kultúrát. Milosevics előtt ugyanis Jugoszlávia működő piacgazdaság volt, ahol az emberek elsajátították a fogyasztói viselkedés alapjait, és “most csak vissza kell őket szoktatni”.

Nyilván még inkább ez a helyzet Horvátországban, amely Lednitzky Péter, az ITD Hungary vezérigazgatója szerint mindinkább a magyar befektetők egyik “főcsapásirányává válik”. Megbízható statisztika ugyan nincs, de becslések szerint Magyarország a Mol 505 millió dollár értékű idei invesztícióját is beleszámítva 630 millió dollárnyi tőkével a 4. helyre lépett előre a horvátországi befektetői országrangsorban. A zöldmezős beruházások közül a Dunapack Rt. Zágráb mellett 23 millió eurós beruházással épülő hullámpapírgyártó üzeme a legjelentősebb. A Zalakerámia tulajdonában van a jól működő Inker szanitergyártó üzem, és a Fornetti is jelen van a piacon, országszerte közel 200 látványpékséget üzemeltet.

TENGERPARTI TERVEK. Horvátországba készül a TriGránit Rt. is, amelynek befektetői között a nemrég megerősödött Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) Bartha Ferenc elnök elmondása szerint erőteljesen szorgalmazza is, hogy nyissanak a régió kevésbé fejlett országai felé. “Befektetőként a magyarországi projektjeinkhez hasonló nagy zöldmezős beruházásokban, multifunkcionális komplexumokban gondolkozunk, már meg is találtunk néhány helyszínt. Van továbbá egy új nagy célpontunk: a horvát tengerpart, mindenekelőtt Dalmácia. Úgy látjuk, hogy a következő öt-tíz évben itt hatalmas idegenforgalmi robbanás várható, és ez a térség egy jó befektetés” – enged betekintést cége terveibe Bartha. A társaság helyi építőipari kapacitások felvásárlására is gondol. Egy újvidéki útépítő vállalatot már meg is környékeztek, de nem sikerült megszereznünk.

Horvátország mellett hazánk mára Bulgáriában is igen előkelő befektetői pozícióba került: miután az OTP 311 millió euróért megvásárolta a DSK Bankot, jelenleg az 5. hely a magyaroké. Az éllovas OTP mellett olyan cégeknek köszönhető még ez az eredmény, mint a “második helyezett” Videoton, amely 1999 nyarán vásárolta meg a Sztara Zagora-i DZU elektronikai vállalat 48 százalékát. A sorban a harmadik a plovdivi Rodina papírgyár 93 százalékát tavaly megszerző Dunapack Rt., de feltétlenül szólni kell a CBA élelmiszer-kereskedelemi lánc piacra lépéséről is, mely cég ez év májusában indította offenzíváját, és mára több mint 200 bolt viseli a CBA-logót Bulgária-szerte.

A bolgár privatizáció mindazonáltal lelassult, és a befektetőket elbizonytalanító kudarcok és megtorpanások miatt mára a külföldi érdeklődők is megfogyatkoztak. Horvátországban ezzel szemben a magyar cégek vetélytársai is egyre aktívabbak. Az olasz és az osztrák befektetők az Isztrián, Dalmáciában és végig az egész tengerparton jelen vannak. Ami a versengést illeti, a Mol és az osztrák OMV az INA olajtársaságért megvívott ugyan egymással, de az együttműködésre is van példa. A magyar Dalmácia Marina Kft. tulajdonába került primosteni szállodakomplexumban, a Hvar-szigeti Jelsa Hotelben, illetve tribunji jachtkikötőben osztrák idegenforgalmi cégek is érdekeltek, és hoznak is vendégeket.

VESZTESÉG. Pedig Zágráb korántsem tesz meg mindent, hogy a külföldi tőkét az országba csábítsa. A horvát törvények a külföldi befektetőknek gyakorlatilag semmilyen előnyt nem biztosítanak, a helyi gazdasági és politikai erők pedig sokszor egyenesen igyekeznek útját állni a külföldi invesztícióknak, gyakran még a média is támadja a befektetőket. “Ők úgy élik meg az egész gazdasági átalakulást, hogy jönnek az idegenek, és fölvásárolják az országuk gyöngyszemeit. Ezt veszteségként fogják föl. Ez valószínűleg az új állam első reakciója, amely mindezt a frissen elnyert függetlenség és szuverenitás csorbulásaként éli meg” – világítja meg Major István a horvátok érthető motivációit. Ráadásul Horvátországban a kormánykoalíció sem egységes: a szociáldemokraták gyorsítanák, míg a kisebbik partner Parasztpárt inkább lassítaná a privatizációt. A november 23-án esedékes választások előtt gyakorlatilag le is állt a folyamat, és azt sem lehet megjósolni, hogy mi lesz a leendő új kormány stratégiája.

Szerbiában sem egyszerű a helyzet, hiszen az országban éppen a hétvégén fulladt kudarcba az immár harmadik elnökválasztási próbálkozás, ráadásul december végére az előrehozott parlamenti választásokat is kiírták. Emellett egyelőre a Szerbia és Montengró alkotta államszövetség keretei sem kristályosodtak még ki. A politikai bizonytalanságot pedig egyetlen befektető sem szereti. A magyarok sem: bár ezren jóval felül van a Szerbiában befektető cégek száma, az odavitt tőke összértéke alig 1,5 millió dollár.

Ám ami a balkáni országokba irányuló magyar tőkeexportot illeti, a politika nem csak ilyen módon szól közbe. “Amikor egy stratégiai jelentőségű vállalatért valahol több versenyző indul, a magyar befektető futja a múlt terheit is” – ismeri el Major István. Szerbiában például az újvidéki Novosadska Banka a hírek szerint azután került az OTP Bank célkeresztjébe, hogy Budapesten belátták: a 8 millió lakosú országban 1,5 millió lakossági ügyfelet kiszolgáló Vojvodjanska Banka aligha juthat egy magyar pályázónak. Miként azt egyes, a szerb kormányhoz közeli források a Figyelőnek elmondták, a kérdésben érdekelt kormánytagok – köztük a márciusban merénylet áldozatául esett Zoran Gyingyics miniszterelnök – nem szívesen látták volna a legtőkeerősebb szerb bankot magyar befektetők kezében.

FAKULÓ HÁTRÁNY. A nemzeti hovatartozásból fakadó üzleti hátrányt az idő múlása, az európai integráció előrehaladása és a fokozatosan kiépülő kapcsolatok előbb-utóbb vélhetőleg eltüntetik. Amikor már sok pénzről, és egy sor jelentős cég érdekeiről van szó, akkor a politikusok is hajlamosabbak arra, hogy ne dramatizálják túl a dolgokat. Nem beszélve arról, hogy a magyar kormányzati körök megítélése szerint Budapest nagyon sokat tett az elmúlt években Horvátország nemzetközi elfogadottságáért, CEFTA-, WTO- és EU-integrációjáért. Erre a közvélemény még nem, de a nagypolitika már reagált is: az INA privatizációjakor Ivica Racan miniszterelnök percnyi kétséget nem hagyott afelől, hogy az egyébként eleve kedvezőbb magyar ajánlatot támogatja az osztrákkal szemben.