A világháborút gyermekként átélt nemzedék tagjai szakítani akartak szüleik és nagyszüleik világával, csalódtak a kommunistaellenes harcot hirdető kormányok retorikájában, az 1960-as években a fiatalok „új utakat” kerestek: Nyugat-Európában újjászületett a balodali radikalizmus.
Az NSZK-ban mindezt egészen más dimenziókba helyezte a náci múlttal való szembenézés, a gazdasági konjunktúra utáni visszaesés. 1966-ban az új koalíciós kormány felállításával gyakorlatilag megszűnt a parlamenti ellenzék, Willy Brandt, a spanyol polgárháború veteránja náci múltjuk miatt joggal támadott személyekkel összefogva kormányzott. Ehhez társult a vietnami háborút támogató külpolitika, amely a kommunizmus elleni összefogás jegyében világszerte jobboldali diktatúrákat támogatott – mondta el a FigyelőNetnek Konok Péter történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa.
Andreas Baader és Gudrun Ensslin
Városi gerillák
A nyugatnémet baloldali radikalizmus fellendülése egyetlen naphoz, 1967. június 2-ához köthető, amikor a rendőrök agyonlőttek egy diákot az iráni sah látogatása elleni demonstráción. A rendőrt felmentették, mire zavargások törtek ki, a radikális diákok az imperializmus elleni harc eszközeit és lehetőségeit keresték. Illegális csoportok jöttek létre, amelyek megkezdték az úgynevezett városi gerillaharcot, és kisebb robbantásokat, merényleteket hajtottak végre.
interjú egy terroristával
“Így kissé morbid módon jobb híján a zsebünkben talált gyorséttermi számlánkra firkáltuk az exterrorista szavait, érezve, hogy van abban valami perverz, hogy a fogyasztói társadalom egykori ellenségét a fogyasztói társadalom egyik jelképének számító gyorséttermi lánc papírosa örökíti meg. A konzumkapitalizmussal egyébként olyannyira megbarátkozott, hogy a hajdanában fotósnak készült Proll a német Spiegelnél és az angol Time-nál szorgoskodott képszerkesztőként, illetve fotóalbumot jelentetett meg a RAF-ról.”
Ezekben az egységekben szereztek tapasztalatot a későbbi terrorszervezet, a Roten Armee Fraktion (RAF), vagyis a Vörös Hadsereg Frakció későbbi tagjai. A RAF születése egy fogolyszabadítási akcióval kezdődött, amikor 1970. május 14-én egy csoport „kiszabadította” a rendőrségi őrizet mellett könyvtárban kutatómunkát végző Andreas Baadert. Baadert barátnőjével, Gudrun Ensslinnel együtt egy áruház felgyújtása miatt tartóztatták le – a könyvtárban külön engedéllyel szociológiai kutatásokat folytatott.
Baader és társai ezután egy palesztin kiképzőtáborban „fejlesztették tudásukat”, de nem bírták sokáig a nomád körülményeket és az arab fundamentalisták társaságát. Hazatérve bankokat raboltak, ahol a pénzen kívül az illegális mozgalom számára fontos útleveleket, pecséteket, igazolványokat is zsákmányoltak.
Utcai tűzharcok
A szervezet rövid időn belül Németország legismertebb és legrettegettebb csoportjává nőtte ki magát. Eközben a rendőrség egyre szigorúbb fellépésre kapott jogosítványt, míg a RAF szimpatizánsrétege is egyre radikálisabb lett. A szervezet élén ekkor a „gyakorlati vezető” Baader és Ensslin mellett „ideológusként” Ulrike Meinhof állt. 1971-ben szinte mindennapossá váltak a több halálos áldozatot követelő tűzharcok a RAF és a rendőrség között.
A bűnügyi hivatal létrehozott egy különleges, „RAF-ellenes” osztagot, és a következő évben megszületett az antiradikális törvény is, amely kitiltott a köz szolgálatából mindenkit, akinek „balos” múltja volt. Rendőrségi épületek és amerikai katonai támaszpontok elleni merényletekkel telt a frakció 1972-es éve, a baloldal ellen cikkező Springer kiadó elleni támadásban például 17 ártatlan ember sérült meg.
Ennek oka az volt, hogy a kiadó vezetése nem volt hajlandó tudomást venni a RAF előzetes figyelmeztetéseiről, és nem ürítette ki az épületet. Nem volt tétlen azonban a rendőrség sem, sorra tartóztatták le a mozgalom vezéregyéniségeit, júniusra a RAF-ot gyakorlatilag lefejezték – fogalmaz Konok Péter.
Náci módszerek?
Ezután kezdődött azonban a müncheni olimpia, ahol az izraeli sportolók lemészárlása sokkolta a közvéleményt: ennek fényében Baaderék cselekményei sokkal „enyhébbnek”, „szélmalomharcnak” tűntek. Mikor a RAF 14 tagja a börtönbéli rossz bánásmód ellen éhségsztrájkba kezdett, a nyugatnémet értelmiség nagy része kiállt mellettük.
A hatóságok azonban nem engedtek, sőt. Peter Zeis államügyész szerint a forradalmi tevékenység agyi elváltozás eredménye volt, és mivel Meinhofnak korábban agydaganata volt, akarata ellenére megröntgenezték, és idegsebészeti beavatkozást rendeltek el. Ezt végül a közfelháborodás miatt nem hajtották végre – az eljárás a náci időkre emlékeztette a német társadalmat. Közben világossá vált az is, hogy a RAF vezetőinek lefogása nem számolta fel sem a terrorizmust, sem társadalmi bázisát.
Ulrike Meinhof a börtönben
A különböző kisebb csoportok tovább folytatták a robbantásokat, túszejtéseket, és országos zavargások törtek ki, amikor 1974-ben az egyik fogva tartott RAF-tag belehalt az éhségsztrájkba.
A RAF áll az Olof Palme-gyilkosság mögött?
A „mozgalom” még vérszemet is kapott, amikor a kormány egy nyugat-berlini CDU-elnök szabadon bocsátása fejében szabadon engedett hat terroristát 1975 februárjában. Áprilisban a RAF „második generációja” már az NSZK stockholmi nagykövetségét foglalta el, 26 társuk szabadon engedését követelték. Helmut Schmidt kancellár azonban – mint ettől kezdve a német vezetés soha – nem engedett: a svéd rendőrség túszmentő akciójában két terrorista meghalt és többen megsebesültek.
Később, 1986-ban Olof Palme svéd kormányfő meggyilkolását több terrorszervezet közül a RAF is magára vállalta: „Nézzétek meg a történelemkönyvekben, hogy miért tettük” – idézi a történész a RAF közleményét, de hozzáteszi: ennek ellenére semmi nem bizonyítja, hogy ők követték el a merényletet.
—-A terror éve—-
1975-ben május 21-én kezdődött a szervezet vezetőinek pere. A tárgyalást kísérő közhangulatot jól jellemzi, hogy a folyamatos razziákat és letartóztatásokat országos zavargások és tüntetések kísérték, az Európai Emberijogi Bizottság a bebörtönzött RAF-tagokat politikai foglyoknak nyilvánította. Nem „tétlenkedtek” a baloldali radikális csoportok sem, Nyugat-Németországban mindennapossá váltak a bankrablások és a bombamerényletek.
A leghevesebb reakciót az váltotta ki, amikor ’76 május 9-én Ulrike Meinhof, a RAF „ideológusa” máig tisztázatlan körülmények között öngyilkosságot követett el a cellájában. A per októberben, három életfogytiglani börtönbüntetéssel zárult. Konok Péter szerint 1977-tel a terror éve jött el Nyugat-Németországban: a RAF tagjai megtámadtak egy amerikai katonai bázist, megölték a főállamügyészt, és kivégezték a Dresden Bank elnökét – sorolja Konok Péter.
A „nagy dobás” azonban Hans-Martin Schleyer, a Német Munkaadók Szövetsége elnökének elrablása volt szeptember elején. Schleyer korábban SS-tisztként szolgált, a Hitler által kreált Cseh-Morva Protektorátus gazdasági ügyeit intézte – a háborús bűnösként letöltött három év börtön után karrierje magasra ívelt, a The New York Times szerint ő volt „az undorító kapitalista karikatúrája”.
Schleyer a RAF fogságában
Átléptek egy határvonalat
A volt náciért cserébe a RAF 11 tagja szabadon engedését, számukra 100 ezer márkát követelt és azt, hogy a kormány ne tegyen lépéseket későbbi kiadatásukra. A kabinet húzta az időt, és eközben újabb tragédia történt, amelynek következményei máig kérdéseket vetnek fel. Október 13-án palesztin terroristák eltérítették a Lufthansa Mallorca és Frankfurt közötti járatát, a fedélzetén 82 utassal.
Nincs arra vonatkozó adat, hogy a RAF-nak bármi köze lett volna a géprabláshoz, de a palesztinok többek között a 11 német terrorista szabadon engedését követelték, és ennek határidejét is ugyanarra a napra tűzték ki. Tettesként vagy ártatlanként, de a társadalom szemében a RAF itt átlépett egy határvonalat: az akcióban ártatlan emberek kerültek a célpontba.
A terrorellenes GSG-9 német kommandó végül túszáldozat nélkül végzett a géprablókkal, és órákkal később a DPA hírügynökség jelentete: a RAF három vezetője, Andreas Baader, Gudrun Esslin és Jan-Carl Raspe börtöncellájában öngyilkosságot követett el, Irmgard Möller pedig – bár megpróbálta megölni magát – életben maradt.
Baader tarkón lőtte magát?
Hogyan képes négy, egymástól börtönben elzárt ember egyazon időben öngyilkosságot elkövetni, és egyáltalán miként csempészték be a fegyvereket? Baaderrel ugyanis tarkólövés végzett, Raspe halálát is lövés okozta, Esslin felakasztotta magát, a túlélő Mölleren pedig vágott és szúrt sebeket talált a hivatalos vizsgálóbizottság – sorolja a bizonytalanságot okozó jeleket Konok Péter.
„Magyarázatként” a belügyminiszter kijelentette: „A galádságot odáig lehet fokozni, hogy az ember önmaga kivégzését gyilkosságnak állítja be.” Az elrabolt Schleyer holttestét ezek után Franciaországban, egy autó csomagtartójában találták meg. Az 1980-as években még színre lépett a RAF harmadik generációja, amely NATO-központok, amerikai katonai bázisok és gazdasági-katonai vezetők ellen intézett támadásokat, ám tevékenységük a társadalom érdektelenségébe fulladt.
A magyar akció
Igen kevés sikerrel próbálták megszervezni az európai baloldali radikális mozgalmak összefogását, míg végül a Szovjetunió felbomlásával elveszítették utolsó támogatói bázisukat is. A rendszerváltás után a RAF Magyarországon is végrehajtott egy támadást – emlékeztet a történész. 1991. december 23-án az Izraelbe kivándorló orosz zsidók egy csoportja ellen intéztek támadást a Ferihegyi repülőtérre vezető úton: merényletük azonban a távirányító hibája miatt kudarcot vallott. Bár a részletekről vannak feltételezések, ám bizonyítani csak ennyit lehet.
A Vörös Hadsereg Frakció utoljára 1998. április 20-án üzent a Reuters hírügynökségnek írt levélben: „Ma befejezzük ezt a projektet. A városi gerilla a RAF formájában immár történelem” – írták. A RAF tevékenységének mintegy három évtizede alatt 58 embert gyilkolt meg. Harminckét politikus, gazdasági vezető, jogász, rendőr, katona, és 26 „civil” esett áldozatul, miközben a rendőri akciók során 26 terrorista halt meg.
