Visszatért jó öreg hajós metaforáihoz a miniszterelnök. Kormányzása kezdetén, 2010-2011-ben hemzsegtek a szövegei a jéghegyről, a viharról és a viharkabátról, meg a gyorsnaszádról szóló képektől. Öt évét értékelve itathatatlan stílusérzékkel idézte fel az akkori hangulatot, hogy aztán arra a következtetésre jusson: a “magyar fregatt” most már biztonságban halad és stabil “tartós vezérlés” alatt áll. Orbán maga is beszélt arról, hogy valamennyi kormányzati periódusát figyelembe véve immár tizedik évét kezdte meg miniszterelnökként. Amit tesz, az tehát biztosan rajta hagyja a nyomát Magyarországon, és mindenkinek az életén, aki itt él, vagy aki innen megy el.
Nyilván nincs abban semmi meglepő, hogy az önmagát értékelő kormányfő konklúziója a siker. Nem csak hogy “oszlopokról” beszélt, amelyeken nyugszik a boldog magyar jövő, hanem felrajzolta az átalakulás egyenes ívét. A 2010-es katasztrofális helyzettől egészen az új kor hajnalát jelentő éllovas növekedésig, zéró inflációig terjed a horizont. Egyébként is, Orbán az utóbbi hetekben több helyzet- és korszakértelmező beszédet tartott, amelyekben nem mellékesen igyekezett önmagát is elhelyezni a történelemben. Bár Orbán az 1990-2010 közötti időszakot “húsz zavaros évként” emlegeti, szándéka szerint feloldja az abból adódó ellentmondást, hogy e húsz évnek ő maga is egyik főszereplője volt. Saját magát úgy láttatja, mint aki mindig is a rendszerváltás befejezéséért küzdött, s e törekvése 2010-ben jutott el a győzelemig. Országátszervező tetteit pedig a 2014-es újabb sikersorozat igazolta. Bár azóta történt egy komoly megingás, és talán hibák is voltak (az önkritikus hangulatban lévő Orbán egyetlen kudarcot, az internetadó bevezetésének kísérletét ismerte el), a lényeg a nagy kép. A nagy kép pedig a rendszerváltás dinamizmusa, majd húsz éven át a fáklya őrzése, utána a szavazófülkék forradalma, aztán az új rendszer és a nemzeti sikerek előszobája.
Bizony ám, ilyen jó nekünk.
A miniszterelnök arról is világosan beszélt, szintén nem először, hogy az ő ambíciója az ország gondolkodásának átformálása. Az állam elfoglalásán, és annak az új arisztokrácia szolgálatába állításán túl Orbán erősen törekszik egy szegmentált társadalom létrehozására. Kötött pályák, kijelölt helyek, előre porciózott esélyek. “Munkaalapú” állam, ahol azt is az állam irányítja, kinek milyen munkája lehet. Emellett, ez az állam azt hiszi, hatalmi szóval lehet eldönteni történelmi vitákat – lásd az alaptörvényt -, és meghatározni az életmódmintákat. Egyáltalán, néhány évtized szünet után ismét van államilag nyíltan preferált életvezetési minta. Orbán rendszere egyre inkább szeretné majd megmondani, ki kivel éljen, ki hány gyereket vállaljon és hova menjen vasárnap. Orbán tudja, milyen élet kell a “magyar fajtának”, ahogy mostanában fogalmaz. S mivel “szenvedélye Magyarország”, számíthatunk rá, hogy ránk szánja majd további aktív éveit, amelyeket miniszterelnökként kíván eltölteni.
Ez a nagy kép csak úgy alakulhat ki, ha Orbán figyelmen kívül hagy néhány apróságot. Most azokba a történelmi kérdésekbe bele se menjünk, hogy a rendszerváltásnak Orbán fontos, de távolról sem egyedüli szereplője volt. Vagy hogy az átalakulás válságán és a Bokros-csomagon áteső országban sokkal jelentősebb gazdasági növekedés volt az 1990-es évek közepétől, mint ami most van és amire Orbán hivatkozik. Meg azt is hagyjuk, hogy az uniós és NATO-csatlakozást valóban széles körű pozitív várakozás övezte, a történelmi célba érés tudata.
Orbán nem a “zavaros éveket” meghaladó “forradalmat” nyert meg öt évvel ezelőtt. Jelentős politikai teljesítménnyel összerakott egy politikai oldalt, amely már 2002-ben és 2006-ban is 2,3 millió ember támogatását élvezte, de ezzel alulmaradt. 2010-ben aztán 2,7 millióra nőtt a támogatók száma (2014-re ebből 2,1 millió maradt), miközben az ellenoldal összeomlott. Összeomlott saját kormányzási hibái, az átmenet egyre halmozódó társadalmi feszültségei, a globális válság, valamint a rendszerváltás és az európai integráció ígéreteinek kifutása és e történelmi projektek szellemi újratöltésének hiánya miatt.
Orbán kivárta, amíg ismét eljön az ő ideje és kihasználta a helyzetet. A kétharmados többséggel élve megtartotta ugyan a parlamentáris kormányformát, de a centrális erőtér centralizált kormánypártjának vezetőjeként maga alá gyűrte az egész államot. Kiürítette a kormányzatot kontrolláló intézményeket. Létrehozta azt a feudális jellegű rendszert, amelyben a miniszterelnök kezéből vett hatalommal uralkodnak miniszterek, államtitkárok, kormánymegbízottak, sportvezetők és úgynevezett vállalkozók a nekik adományozott terület felett. Olyan emberek, akiket Orbán nyilvánosan megvéd, még akkor is, ha üzleti összefonódásaikat, törvénytelenül szerzett előnyeiket széltében-hosszában tárgyalja a nem kormányzati irányítás alatt álló nyilvánosság. Mi több, a korrupciós gyakorlatok törvényesítése zajlik a parlamentben évek óta: jogszabályok biztosítják a hűbéresek pozícióit.
A miniszterelnök a sikerek között nem tett említést arról, hogy 2012-ben saját gyártású recessziót hozott össze a kormány, s hogy a mostani sikeres negyedévek azt jelzik: az elnyúló válságidőszak korrekciója kezdődött végre el. Magyarország ma azért küzd, hogy legalább Közép-Európától ne maradjon le végképp. Az infláció minimális, ahogyan a szegénység mértéke is csökkent 2012-2014 között a statisztikák szerint. Csakhogy ez a változás a korábbi rettenetes szegénységnövekedésből vett vissza, a tartós és mély szegénységben élőket pedig szinte egyáltalán nem érte el. A rezsicsökkentés közepette az áram- és gázellátáson kívül élő, mert ezekből jóval korábban kihullott és a mindenféle “kimentésből” kimaradó emberek helyzete tovább romlott. Orbán még mindig adócsökkentésről és az adózók számának növeléséről beszél, holott 2011-ben valójában az történt, hogy az alacsony keresetűek adója nőtt, a magasabb keresetűeké csökkent. Az újonnan bevezetett adókedvezmények az utóbbiaknak kedveznek, miközben a családi pótlékot hét éve nem emelték, és nem is fogják. Közben emelkedett és be is ragadt a szupermagas áfa. A különadók rendszere nem volna ördögtől való, de villámháborús bevezetésük, a visszavonásukra tett többszöri taktikai ígéret felrúgása, valamint annak cinikus tagadása, hogy nagy részüket végső soron a fogyasztók fizetik meg, szintén a kormányzati politika jellegzetessége. A közmunka tényleg javítja a foglalkoztatási statisztikákat, és több pénzt hoz a háztartásoknak, mint a segély. Csakhogy még a kormány szerint sem képes a közmunka a közmunkások ötödét sem a munkaerőpiacra segíteni. Ellenkezőleg, minél tovább tart, annál inkább bezár, miközben kiszolgáltatottá tesz és szétveri a helyi vállalkozásokat. Viszont elmegy rá több százmilliárd forint, miközben leépül a többi foglalkoztatási szolgáltatás.
Az új államrezon minden korábbinál kevesebbet költ egészségügyre, szociális szolgáltatásokra és oktatásra. Az időről időre bejelentett pénzosztások afféle “ajándékszemléletet” tükröznek: oda megy a pénz, ahol jól viselkednek, vagy oda, ahol már elkezdenének rosszul viselkedni, lázadozni. A cél nem az élethelyzetek tényleges rendezése, hanem az igazodási irány megadása. Ha pedig mégis jönnek a tüntetések, akkor számítani lehet arra, hogy a szervezkedési kedv és tudás alacsony szintű, az erő kevés, ezért a tiltakozók hamar kifulladnak majd. S ha nincsenek önjáró, tartósan fennálló tiltakozó mozgalmak, a demokratikus pártok meg népszerűtlenek, s ezért aztán minden tüntetés párt-, sőt politikamentes lesz továbbra is, akkor minden tüntető csoport magára marad végül.
Orbán nem megoldja azokat a társadalmi problémákat, amelyeket meglovagolva hatalomra került, hanem felhasználja a problémákat a hatalmon maradáshoz. Az állampolgári aktivitás gyengesége, az egzisztenciális kiszolgáltatottság Orbán ereje. A társadalmi csoportok frusztrációja az indulatkeltés gyúanyaga. A nemzeti együttműködés rendszere mindent megtesz, hogy véletlenül se jöjjön létre olyan politikai közösség, amelynek mindannyian azonos jogokkal rendelkező tagjai lehetnénk.
A magyar politikai élet kérdése jelen pillanatban sajnos nem az, hogy mindez így megy-e tovább, hanem hogy ki viszi tovább ezt a politikát. Orbán talán mostanra megfékezte a népszerűségvesztést, pártja továbbra is vezet a Jobbik előtt. Mára az a látszat alakult ki, hogy kizárólag a Fidesz és a Jobbik útját követve lehet Magyarországon politikai sikert elérni. Holott, a bezáruló és szétroncsolt Magyarország újragondolása csakis Orbán rendszerén és az azt átvenni, belakni akaró Jobbikon kívül lehetséges. Ha lehetséges. Ez az öt év mindannyiunk életéből telt el. Ami hátravan az Orbán-rendszerből, az is abból fog. Mindenki eldöntheti, hogy ez a tény elkeseríti, vagy inkább cselekvésre motiválja.
