Rólunk, Zoltánokról ma szó se essék. Túl sok betűt nem szánnék a celebekre sem, akik szabva-varrva-plasztikázva érzik jól magukat a saját (biztosan saját…?) bőrükben, műanyag a mosolyuk, talán még az álmuk is. És csak akkor hiszik teljes értékű nőnek maguknak, ha újság címlapján domborítva mesélhetnek életükről, ami éppen olyan tartalmas és izgalmas, mint egy brazil szappanopera 358. része.
Inkább azokhoz a nőkhöz szólnék, akik egy hét robot után március második szombatjára ébredve azon törik a fejüket, vajon mit is főzzenek ebédre, miután sorban álltak piacon, boltban, kiválogatták a mosni, és kiválogatták a vasalni való ruhákat. Akik náthától szipogó gyereküket vigasztalják, és már rohannak is a gyógyszertárba a legeslegjobb csodaszerért, pedig tudják, a csodát őt kínálják, amikor ölükben ringatják álomra a láztól hevült apróságot.
Igen, a nőkről szeretnék írni, akikre nem rivalda fénye záporozik, csupán egy energiatakarékos villanykörte, amikor a szobában nyújtózkodó – jaj de elfáradtam! – férjüknek rakják össze a tálcára a vacsorát, és még aggódnak is, vajon hites uruk nem fog-e megsértődni, ha véletlenül nem azt kapják, amit megkívántak. A nőkről, akiknek nincs munka törvénykönyvében szabályozott munkaidejük, mert nekik a munka akkor kezdődik, amikor az anyjuktól, pici lányként selypítve, tágra nyíló szemmel megkérdik: mi is az a fakanál. Majd akkor ér véget, amikor a doktor feláll az ágyuk mellől, és csak annyit mond a gyereküknek: őszinte részvétem, a nénit már nem lehetett megmenteni.
A nőkről, aki a selypítés és a szemüket lezáró orvos között átélnek szerelmeket, ezernyi örömet, és eggyel mindig több csalódás. A nőkről, akik megtervezik életüket, csak ahogy múlnak az évek, szép lassan rájönnek, mit ér a terv, ha síró gyerek kér segítséget, beteg anyjukhoz kell rohanni, ügyetlen férjük “Hova a fenébe tettem?” kulcscsomóját muszáj megtalálni a lakás rejtett zugában. Pedig ők, ha már nem lehettek szépséges, irigyelt színésznők, ünnepelt sztárok, legalább egy filmet szeretnének végignézni az elejétől a végéig anélkül, hogy valaki rájuk szólna, mit, miért, de azonnal tegyenek meg nekik.
A nőkről írnék, akik emiatt persze nem panaszkodnak, legföljebb kivonulnak csöndes nyári estén az erkélyre, belenéznek a csillagokba, szippantanak egyet a cigarettából, nem kis bűntudattal, mert ugye arról is le kellene szokni már. És tervezik a holnapjukat, amikor újra és újra be kell szállni a körhintába, ami munkahelyük, családjuk, harmadik műszakjuk körül forog, és amiből nem lehet kiszállni. Talán nem is akarnak, mert nők, akik ki nem mondanák a szót, önfeláldozás, mert nekik ez nem szó, hanem életforma, ki nem mondanák, hogy fáradtság, mert ez meg úgy összenőtt életükkel, mint csiga a házával.
Mi, férfiak, meg csak nézzük őket, és kérdezzük, ugyan mitől rejtezik a női testben több energia, mint az atomerőmű legszorgosabban dolgozó blokkjában? Mitől virágzik még akkor is mosoly az arcukon, amikor kézfejükkel törlik homlokukról az izzadtság cseppjeit.
Uraim, ezen ne gondolkozzanak. Mert ezt titkot úgysem lehet megfejteni. Inkább mondjanak ma olyan egyszerű szavakból összerakott mondatot, hogy ma nem főzöl, mert vendéglőbe megyünk, majd utána cukrászdába, kacsintva mutassák meg a hetekkel korábban megvett színházjegyet, kérdezzék, nincs-e kedved Tisza partján sétálni, és bámulni az ölelkező felhőket.
Aztán húzzák elő a hátuk mögül a virágot, suttogják asszonyuk fülébe, boldog nőnapot. És amikor az a válasz érkezik (mert az érkezik, biztosra vehetik…), “Nem kellett volna…”, mondják csak bátran: de igen, nagyon is kellett, és szégyellem magam, hogy tegnap, tegnap előtt, az év minden napján ez nem jut eszembe. Hogy aztán ezt a csokrot a szeretlek vagy a mindent köszönök szavakkal kötik csokorba?
Nehogy még ezt is én mondjam meg…
