Görögország érdekessége, hogy szinte mindvégig az uniós tagság hátrányainak kísérleti lovaként működött, csak keveseknek volt szeme hozzá. Mindenki az ír Kelta Tigris kiugrását figyelte, a sikerpéldákra fókuszált, nem akart a kudarctörténetekből tanulni. Az Európai Bizottság propagandaanyagaiban rendszeresen pozitív példaként hozta fel Írországot, mint minta országot, amely a legtöbbet profitált az európai integrációból. Csöndben hallgatott azonban Görögországról, amely nemcsak hogy nem volt képes ilyen mértékű fejlődésre, hanem ráadásul tagságának első időszakában még vissza is esett az unió átlagos fejlettségi szintjéhez képest. A görög egy főre jutó GDP 1980-ban az akkori közösségi átlag 58%-án állt, 1992-ben pedig csupán csak 52%-án. Sajnos Magyarország az utóbbi időszakban legalább annyira hasonlít erre a görög pályára, mint az írre, ezért érdemes ezt az ellenpéldát is szemügyre vennünk.
A görögök 1981-ben lettek az akkor Európai Közösségeknek nevezett integráció teljes jogú tagjai, azaz mindössze pár évvel az után, hogy a demokráciát sikerült 1975-ben visszaállítani a tábornok által irányított katonai junta éveit követően. A gyors felvételnek alapvetően geopolitikai oka volt. Az akkor még bőven bipoláris logikájú világban a Nyugat joggal tarthatott attól, hogy a komoly baloldali hagyományokkal rendelkező Görögországot felszippantja a szocialista blokk, hacsak gyorsan nem válik a nyugati integrációs szervezet részévé. A gyors integrációval kapcsolatban sokan óvatosságra intettek. Így tett az Európai Bizottság is, amely az országot állásfoglalásaiban nem tartotta az integrációra felkészültnek, a görög gazdaságot pedig törékenynek érezte ahhoz, hogy az európai verseny körülményei közt megállja helyét.
Görögország azonban 1981-ben mégis tag lett. Októberben, nem sokkal a belépés után nagy többséggel hatalomra került a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PaSzoK). Ők még ellenzéki korukban kinyilvánították, hogy nem támogatják az ország belépést. Nem sokára egy memorandumot intéztek a Bizottsághoz, ami alapján képesek voltak némileg újratárgyalni a belépés feltételeit. (Ilyesmi azóta sem történt. 2007-ben a csatlakozási szerződés újratárgyalását felvető lengyelek például azonnal hangos ellenkezésekbe ütköztek).
A tagság és a növekedés lelassulása
Görögország azért érdekes példa, mert a tagság idején jelentősen lelassult a gazdasági növekedése. A hatvanas években még bezárkózó, autarch politikát folytató állam az OECD egyik legmagasabb növekedését produkálta, átlag 7,6%-al. A nyolcvanas évekre ez átlag évi 1.6%-ra lassult le.
Mindez azt sejteti, hogy egy szegényebb gazdaságnak jobb fejlődési kontextus a védővámok és a leértékelések lehetősége, mint a szabadkereskedelem és kötött árfolyamrendszer. Valójában egyetlen példát nem találunk arra, hogy egy ország de jure vagy legalább de facto (Ázsiai Tigrisek) protekcionizmus nélkül zárkózott volna fel.
A belépés után, a nyolcvanas években már csökkentek az olajárak, ami elvileg kedvezően kellett volna hasson. De még ennél is fontosabb, hogy a kilencvenes évek második felében Jacques Delors elnöksége alatt ismét erőre kapott az egységes belső piac versenyének kiépítése. Azaz a görögök, szemben az előző bővítésekkel, a legszegényebb országként léptek be, ráadásul olyan időszakban, amikor éppen intenzívvé vált a közös piaci verseny.
Mindezek ellenére a fő tanulság mégis az, hogy egy gyenge gazdaság veszíteni is tud az európai mezőnyben. A görögök hatalmas államháztartási hiányokat produkáltak az időszak alatt mindvégig. Az 1980-as GDP 39,5% arányos államadósság 1992-re 118,2%-ra emelkedett, és ez Belgium és Olaszország mellett a legmagasabb volt az akkori EK12-ben. Ez nagyjából a mostani krízisszintnek felel meg! Maga az adósságtörlesztés hatalmas tétel lett a költségvetésben. Nőttek ugyan az egyéb állami kiadások is, kb. a GDP 25%-áról 40%-ra a nyolcvanas években, de ez azért volt, mert a görögök társadalombiztosítást, kiterjedt egészségügyi rendszert és nyugdíjrendszert kaptak. Ezzel gyakorlatilag az európai átlagnak megfelelővé vált a kiadási oldal, ahol azonban két furcsaság mégis megtalálható. A görögök a török mizéria miatt többet költenek hadseregükre, mint az uniós átlag, oktatásra viszont kevesebbet, mint az uniós átlag. A bevételi oldalon pedig egyszerűen nem sikerült beszedni az adókat. A közvetlen adók csak a bevételi oldal egy harmadát teszik ki. Ezen belül a tőzsdén nem jegyzett a GDP 1%-nál kevesebb adót fizetnek be!
Az adóelkerülés a görög gazdaság permanens része. A politikusok nyers klientalizmusból a különböző gazdasági ágazatok számára rendkívüli kedvezményeket biztosítottak, amelyek lassan a gazdaság egészére kiterjedtek, és megkérdőjelezhetetlenek. A görög elit ezen adórendszerbéli töredezettség miatt gyakorlatilag alig fizet adót, tannak ellenére, hogy hivatalosan progresszív adórendszer van, és a felső kulcs 40%-nál van. A hivatalosan turisztikai célokra bejegyzett ám gyakorlatilag magánhasználatú villák és yachtok után sem kell adót fizetni. a görög gazdasági elit igen nagy része offshore tartja a pénzét.
Mindeközben az uniós támogatások igen bőkezűen elkezdtek érkezni, a nettó transzferek a GDP 3-7%-át is elérték. (Ilyen magas mértékű támogatásokban manapság már nem részesülnek uniós tagállamok, azok maximuma mostanság a GDP 4%-ában van meghatározva, de a valóságban alig haladja meg az egy százalékot.) Sajnos a görögöknek juttatott támogatások szerkezete tragikusan rossz volt. A mezőgazdasági típusú támogatások tették ki annak túlnyomó többségét, és ez később is csak kisebb mértékben változott.
Magának a tagság által sugallt stabilitásnak is pozitívan kellett volna hatnia a befektetők szemszögéből. Portugáliával és Spanyolországgal szemben Görögország képtelen volt a tagságból adódó előnyöket kihasználni. A másik két mediterrán ország ugyanis szerkezeti reformokat vezetett be. A görög gazdaság versenyképessége azt jelentette, hogy a görög tulajdonú cégek kénytelenek voltak ellenállni a közösségi versenynek, és nem hogy új piacokat nem szereztek, de saját hazai piacaikat is elveszítették. A hatalmas volumenű uniós támogatások sem voltak képesek ellensúlyozni azt a veszteséget, amelyet Görögország az egységes belső piacon belül elszenvedett. A görög gazdaság még túl gyenge volt, nem volt érett egy ilyen gyors piacliberalizációra. A GDP 30%-át kitevő görög export harmada a turizmus, harmada a tengeri szállítás (a kínai termékek 80%-a görög hajókon éri el Európát!), és a fennmaradó harmad minden más együtt (ipari és mezőgazdasági termékek).
A görög konvergenciaprogram kudarca
A görögök szinte minden más tagállamnál rosszabb makrogazdasági feltételekkel érkeztek el az 1992-es Maastrichti Szerződéshez, amely az euró bevezetését is célul tűzte ki. A kormány ambiciózus konvergencia programot hirdetett meg, ezt azonban nem sikerült végigvinnie, ezért Görögország lett az egyetlen uniós ország, amelynek sem sikerült 1998-ban bevezetnie az eurót. Ekkor kineveztek egy „euró ügyi minisztert”, akinek konkrétan az volt a feladata, hogy kollégáival betartassa a maastrichti konvergencia kritériumokat. Munkája sikeres volt, hiszen Görögország 2001-től az eurozóna 12. tagjává vált. Később azonban attól volt hangos a nemzetközi sajtó, hogy (sok más országhoz hasonlóan) komoly könyvelési turpisságokkal sikerült csak a költségvetési kritérium betartása. Senki ne gondolja azonban, hogy az övezetbe való belépéskor a csalásokat csak a görögök nyakába lehet varrni. A költségvetési elszámolás szabályait maga az Eurostat hozta létre. Ha nem vették észre a görögök manipulációit, akkor az az ő felelősségük. Ha észrevették, és együttműködtek, az is. Az utóbbit valószínűsíti, hogy ismert módon már a kilencvenes években is együttműködtek egyes alapító tagállamok (Olaszország, Portugália, Belgium) eurozónába „tuszkolásában”. Az euró politikai projektként túl fontos volt ahhoz, hogy a gazdasági racionalitás prudens keretek közé szorítsa.
Az EU déli perifériája mióta a nyolcvanas években belépett, egyfolytában versenyképességi problémákkal küzd az egységes piacon belül. A kétezres években, az eurozóna tagjaként ez a periféria minden addig látottnál alacsonyabb kamatszinteken jutott tőkéhez, amely egyfajta befektetési boomot okozott a térségben. Görögországban mindezt megfejelte még egy olimpia is, amely extra lökést adott a gazdaságnak. A konjunktúra és a kedvező világgazdasági környezet minden eddiginél nagyobb, 40-60%-os reálbér növekedést eredményezett a déli periférián. A bérek növekedése a fogyasztás megugrásával és a háztartások eladósodásával járt együtt. Ezt a hatalmas bérkiáramlást pedig nem követte a termelékenység növekedése, amely ugyan magas volt, a németet például jóval meghaladó! Azonban a mediterrán országok jelentős versenyképességi hátrányba kerültek Németországgal szemben. A német exportgépezet óriási többletet halmozott fel az egységes belső piacon belül. Ennek az egyik oka az volt, hogy a németek öndiagnózisa a túl magas bér volt, amelyet a nagyon lassú termelékenységi növekményüknél nem gyorsabb, visszafogott bérkiáramlással orvosoltak. Azaz amíg a déliek egy egységnyi termékre jutó bérköltsége meredeken emelkedett, a németeké stagnált. Ráadásul a német cégek bérköltségei még avval is csökkentek, hogy az alacsony bérszintű kelet-európai új tagállamokat belefoglalták nemzetközi termelési láncaikba. Az így megtermelt tőkét pedig Németország visszaforgatta közvetlen működő tőke és banki hitelek formájában délre, különösen azután, hogy a kelet-európai hitelezés a válság kirobbanta után bedőlt. (Amikor tehát a németek, franciák és mások Görögországot mentik, tulajdonképpen a saját bankjaikat is mentik.) A dolog érdekessége, hogy Görögország tulajdonképpen sikeres felzárkózásban is lehetett volna a 2000-es években. A termelékenység emelkedése például magasabb volt, mint Németországban, azaz ha türelmesebb módon egy lassabb bérnövekménnyel is megelégednek a görögök, akkor szép nyugodt és fenntartható felzárkózásban lettek volna.
Mindez tehát megmutatja, hogy maga Görögország is minden kétséget kizárólag felelős a saját sorsáért. Ha egy országban a termelékenységet messze meghaladóan nőnek a bérek és a fogyasztás, és közben a háztartások eladósodnak, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy versenyképességi hátrányuk lesz, kereskedelmi deficitjük, felülértékelődnek.
NEM CSAK A GÖRÖG ÁLLAM TEHET RÓLA
De nem igaz, hogy csakis a görög állam tehetne a krízisről. A görög állam akkor sem nagy, ha minden negyedik görög az államnak dolgozik. Az állam kiadásai ugyanis a 2000-es években mindvégig a GDP 45%-a körül voltak, a német kiadási méret alatt. Az állam bruttó adóssága 2000 után folyamatosan csökkenőben volt a nemzetközi gazdasági válság kirobbanásáig, csakis azután nőtt meg a hirtelen hatalmasra ugró költségvetési hiány következtében, illetve amikor a négy legnagyobb görög bank állami segítséget kért. A megugró bérkiáramlásra a magánszektorban, illetve a háztartások hitelfelvételi boomjára a görög államnak csak igen korlátozottan lett volna ráhatása.
Az sem teljesen igaz, hogy a görög válság a gyarló, dőzsölő és korrupt görög kultúra eredménye. Itt érdemes tenni egy összehasonlítást Ciprussal, amely gyakorlatilag egy másik görög köztársaság. Míg a görögök régóta ismert módon problémásak, Ciprus érdekes módon az az ország volt, amely EU-n kívüli országként is mindvégig megfelelt volna az eurót meghatározó, 1992-ben meghatározott maastrichti kritériumok mindegyikének. Erre az unión belül egyetlen ország sem volt képes. Azaz a kulturális meghatározottság mítosz. A két ország között jelentős különbség, hogy míg Ciprus sokak szerint adóparadicsomként működik az EU-n belül is, addig Görögországban a gazdasági elit legjava, a nagyvállalkozók igen gyakran nem adóznak, az országon kívüli, jóval kedvezőbb adóztatású országokban – többek között Cipruson – tartják pénzüket.
A hazai és nemzetközi mainstream média előszeretettel használja a görög államcsődközeli helyzettel kapcsolatban azt a klisét, hogy a görög egy rosszul működő állam, amely túlköltekező és ráadásul csaló is, ideje tehát leépíteni.
A dolgok közelebbi vizsgálata azonban meglepő eredményre vezet. A görög állam kiadási oldala az elmúlt évtizedben a nemzeti össztermék (GDP) 44%-a körül mozgott, ami alacsonynak mondható, jóval a német kiadási szint alatt van, körülbelül ott, ahova a magyar újraelosztását kívánják egyesek visszavágni. A krízist kiváltó fő makrogazdasági indikátor, a nemzeti össztermékhez mért állami eladósodottság szintje ugyanis az évtized eleje, azaz az euró bevezetése óta nem nőtt, ahogy azt gondolnánk, hanem fokozatosan csökkent! Annak megugrása csak a nemzetközi gazdasági válság beálltával tapasztalható, azaz csak 2008-tól találunk jelentős emelkedést az adósságállományban. Mi történt ekkor pontosan? Amit nagyon kevesen tudnak, hogy a görög államnak ez idő tájt négy meghatározó hazai bankot kellett kistafíroznia. Olyan ismert nevekről van szó, mint a Piraeus Bank, a Görög Nemzeti Bank (ez neve ellenére egy kereskedelmi bank), az Eurobank és az Alphabank. Ezek a pénzintézetek az évtized optimistább első felében komoly terjeszkedést hajtottak végre a balkáni és kelet-mediterrán térségben, követve az ide szintén befektető görög cégeket. A nemzetközi krízis beütésével azonban ez az újkori hellén expanzió negatív fordulatot vett, magával rántva a pénzintézeteket.
Ami tehát államválságnak tűnik a nem tájékoztatott médiafogyasztó számára, az legalábbis részben piaci válság. Természetesen vannak problematikus elemei a görög állami működésnek. Ám mindebből igen téves azt a következtetést levonni, hogy a problémamentes piac állna szemben a felelőtlen állammal, azaz hogy újabb okot látnánk arra, hogy a minél kisebb állam fog hosszabb távon biztonságot teremteni, nem pedig a szabályozott piac.
Ráadásul Görögország nincs egyedül. Hasonló fejlemények más dél-európai országokban is voltak, még Írországban is, ahol nemrégiben az Anglo Irish Bank megsegítése után ugrott meg ismét az ír államháztartási hiány a radikális megszorítások ellenére, mindez ráadásul Írország leminősítéséhez vezetett, tovább súlyosbítva a helyzetet. Ahogy az Egyesült Államokban, így Európában is igen sokszor a magánszektor és ezen belül a pénzügyi szektor problémái okozták az állam válságát.
A NÉMETEK FELELŐSSÉGE
De nem varrjuk teljes egészében a görögök nyakába sem a válságot. Tagadhatatlan ugyanis, hogy miközben a német bérek prudens módon lépést tartottak a termelékenység növekedésével, maguknak a béreknek a részesedése a gazdasági kibocsátásból csökkent. Azaz minden valószínűség szerint a német versenyképességet az is erősítette, hogy erősen visszafogták a béreket a Schröder időszaktól kezdődően. Márpedig az nem szerencsés, nem esik egybe az európai szociális modell képével, ha egy gazdaság azzal válik versenyképesebbé egy másiknál, hogy a béreken spórol a profit javára. Mindez persze nem teszi semmissé a görög bérek túl gyors felfutását, csak relativizálja annak súlyát.
A MEGOLDÁSRÓL
Mi lesz a görög válság kimenetele? Nos, ennek egyik oldala a mentőcsomag, másik pedig a görög kormány tettei. Ismert módon az eurozóna tagjai az eredeti szerződések explicit tiltásai ellenére is áthidaló segítséget nyújtottak Görögországnak, sőt, tudjuk, hogy már egyfajta európai monetáris alap kezdeményre utaló háttércsomagot is összeállítottak (hitelgarancia, EKB állampapír és kötvényvásárlási joga). Természetesen a segítség jelentős része a Görögországban kitett, főleg német és francia bankok megsegítését célozta, illetve annak elkerülését, hogy a többi dél-európai ország, és ezen keresztül az eurozóna is bedőljön. Mindez azonban csak rövid távon bizonyult elégségesnek, ám nem oldotta meg az alapproblémát. Az 5%-on felvett államadóságot újrafinanszírozó hitel ugyanis kedvezőbb volt természetesen a vállalhatatlan piaci alternatívánál, de a lefaragott államháztartási hiány és az emiatt romló GDP csökkenés mellett azt is jelentette, hogy Görögország GDP-hez mért államadóssága 1505 közelére ért. Kevesen tudják, hogy a külső adósság újrafinanszírozása szempontjából 2010 kevésbé veszélyes év volt, mint 2011.
A Papandreou kormány által kényszerűen vállalt megszorítások nem hogy nem fognak a gazdasági növekedés újraéledéséhez vezetni. Természetesen helyes dolog az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok mindenfajta 13. és 14. havi juttatását megszüntetni, ám a köztisztviselők bérbefagyasztása maximum a munkamorál csökkenését eredményezheti (gyenge kényszerlépés, hiszen a magánszektor bérkiáramlására a kormánynak nem lehet ráhatása). AZ ÁFA és a jövedéki adók emelése hozzájárulhat az egyensúly visszaállításához, de a gazdasági növekedést visszafoghatja. És mindezzel együtt is csak -9% körül tartunk, honnan lesz itt egyensúly közeli állapot? És akkor még nem beszéltünk sztrájkokról, demonstrációkról, a leblokkolt államról… Az utóbbi évek összes megszorító csomagja a kibocsátás jelentős visszaesésével járt együtt az uniós tagállamokban. Az erősen visszaeső GDP pedig az államadósság/GDP mutató nevezőjeként tovább ronthatja a görögök hitelképességét.
Görögország a stabilizáció világrekordere. Az első stabilizáció 83-85 -ben volt a Paszok kormány alatt, aztán 1993-ban a jobboldal, majd Szimitisz az eurókonvergencia időszakában, majd most az IMF-EU csomag részeként. Minden stabilizáció után magasabb lett az államadósság aránya a nemzeti össztermékhez képest
Most azonban az egy évvel ezelőtti bailout bailoutjára lesz majd szükség, azaz valamifajta átütemezésre, mert Görögország ismét bajban van. Tulajdonképpen nincs meglepetés, előre lehetett látni, az Economist például az előző bailout környékén kiszámította, hogy mostanra körülbelül a GDP 150%-ára fog növekedni a görög államadósság, mert fenntarthatatlan pályán haladnak. Pontosan így lett.
Az igazi tragédia, hogy az előző bailout most következő bailoutja sem jelent majd mást, mint a problémák elodázását. Egyik eleme további megszorítás. A megszorításoknak soha sehol semmilyen körülmények között nincs semmi értelme. Csakis újabb és újabb “stabilizációhoz” vezetnek. Ráadásul mindegyik görög ellenzéki párt ellenzi, és a Jorgosz Papendreu eddig nem tudta meggyőzni őket.
Még problémásabb a hatalmas arányú priavatizáció, amelyet PASZOK kormány bejelentett. Hellenic Postbank, thessaloniki és pireuszi kikötő. Jorgosz papája, a Titóval szimpatizáló Andreasz Papandreu egykori erősen balos miniszterelnök (1981-89 és 1993-96) forog a sírjában. Mi értelme lenne ugyanis az egyszeri hatású privatizációval betömni a folyamatosan újra és újra keletkező lukakat? Ha a magánosítandó vagyont a görög elit veszi meg, akkor csak súlyosbodik a görög válság első számú alapoka: ahogy azt már említettük, görög elit nem fizet adót. Most majd még több jövedelem után nem fog. Ha viszont a kínaiak (oroszok, németek…) veszik meg az állami vagyont, mint ahogy már a piraeusi kikötő felét megvették, akkor az aranytojást tojó tyúkot adják el. A görög gazdaságnak ugyanis a turizmuson és a tengeri szállítmányozáson kívül alig akad még versenyképes exportterméke.
Egy rövid gondolat a görögök állítólagos „lustaságáról”: az OECD adatai alapján 2008-ban az átlaggörög 2120 órát dolgozott. Ez pont 690 órával több, mint az átlagnémet, 467 órával több mint az átlagbrit, és 356-al több mint az OECD átlag. Az éves fizetett szabadság Görögországban 23 nap, míg az Egyesült Királyságban minimum 28, Németországban 30. Az átlaggörög 61,7 évesen megy nyugdíjba, ami magasabb mint a német, az olasz, a brit, az EU 27 átlaga, és messze magasabb mint a magyar 59,8 év. Az adatok ne igazolják vissza a sztereotípiákat.”
Az igazán szomorú a dologban, hogy a görög válság megoldásához magának az uniónak kellene radikálisan megváltoznia, nem annyira a görögöknek. Fenntarthatatlan ugyanis az unión belüli offshore hálózat, amely miatt az átlagos kiadási oldalú görög államháztartás messze átlag alatti bevételeket tud csak produkálni. De fenntarthatatlan a magas növekedésű perifériának alacsony kamatokat rendelő eurózóna rendszere is. Azaz még csak nem is igazán Görögországban van a megoldás kulcsa…
(a szerző közgazdász, a Nyugat-Magyarországi Egyetem docense)
