Az OECD-országok közül mi vagyunk a legboldogtalanabbak, pedig jobban teljesítünk, csökken a rezsi és végre minden rendben. Miért elégedetlen a magyar?
A kormánypártiak boldogtalanok, mert üldözik őket, az ellenzékiek boldogtalanok, mert alaptalanul gondolják róluk, hogy képesek üldözni a kormánypártiakat. A focisták boldogtalanok, mert egymással kell játszaniuk. A sajtó boldogtalan, mert amelyik része prosperál, az nem szabad, amelyik pedig szabad, az nem prosperál. Emiatt előbb-utóbb szabad sem lesz. A pedagógusok boldogtalanok, mert központosították őket, a központosítók boldogtalanok, mert pedagógusokkal kell dolgozniuk. A pedagógusok boldogtalanok, mert az életpálya nem élet, és egy olyan karnak a tagjai, amelyiknek nincs feje. A betegek félnek az egészségügytől, az egészségügy fél a betegektől, a betegek és az egészségügy félnek az államtól, az állam kétharmad. Jobb félni, mint kétharmadni. Kétharmadni annyi, mint félelemből végrehajtani, lojalitással leplezve inkompetenciánkat.
A sógorkomák sajnálják, hogy eddig nem voltak azok, a korábbiak pedig azt, hogy most nem azok. Az átlagemberek sztárok szeretnének lenni, a sztárok pedig átlagemberek. Általában mégis átlag alatti emberek lesznek celebek, ami sztárság teljesítmény nélkül, megfelelő intelligencia hiánnyal ahhoz, hogy szerepeljenek a hazai bulvársajtóban. Aki valódi sztár lesz, azt lejáratja a bulvársajtó, mert nem működött vele együtt. Aki tévét néz, olyan embereket lát, akiket nem érdemes, aki nem néz tévét, ahhoz senki sem akar szólni. A közszereplők nem szeretnék, ha bármi rosszat mondanának róluk, az emberek pedig mégis szeretnének valamit hallani. Ha mégis megnézik a híreket, rájöhetnek, hogy többen halnak meg az utakon, mint amennyi panda születik. Ez se túl biztató adat.
Aki jól él, az azért szomorú, mert régen minden jobb volt, aki rosszul él, amiatt szomorú, hogy most is van, akinek jobb, és régen még jobb volt neki. Aki régen élt, azért szomorú, mert igazából akkor is szar volt. Be kell látni, Bors Máté nem veri a 24-et, a tejkaramella sem Mozart kugli és a mesesajtból is hiányzott mindkét összetevő. A többség szerint, ami jó volt, tulajdonképpen rossz volt. Csak régen. Olyan ez, mint az első szerelem, az sem volt jobb a jelenlegi házasságnál, de legalább véget ért. Aki házas, el akar válni, aki nem házas, nem talál normális párt. Aki meleg, hiába van párja, nem lehet házas. Ráadásul LMBTQ-embernek kell hívni politikailag korrekten. Aki jár bulizni, másnapos, aki nem jár, az nem tud aludni a bulizóktól vagy irigyli őket. Akinek megérné gyereket vállalni, dolgozik, akinek nem éri meg gyereket vállalni, gyereket vállal. Aki egyetemre szeretne menni, nem lehet egyszerre középszerű és szegény, így esélye sincs arra, hogy bármelyikből is kiemelkedjék.
A multicégek nem elég nemzetiek, a nemzeti cégek nem elég multik. A devizahitelesek nem hagyják magukat megmenteni, de kapálóznak annyira, hogy magukkal rántsák a bankokat, a bankok pedig vízbe löktek egy csomó embert úgy, hogy a tárcájukban volt a pénzük. Az oligarchák szégyellik, hogy oligarchák, akik pedig vállalják, nem azok. Akik elhagyják az országot, azoknak honvágya van, aki itt marad, el akar menni, aki mégsem akar elmenni, azok szerint is régen minden jobb volt. Aki képes legalább gyenge színvonalon kormányzati feladatokat ellátni, az még több feladatot kap, így még ez a színvonal is csökken. Emiatt érzi rosszul magát. Ráadásul még rosszat is írnak róla. Aki boldog és házasságra készül, azon egy ország röhög. Aki nem esküszik éppen össze, az összeesküvést gyanít, és mindenki ellenség, aki nem barát, sőt az is ellenség, aki a barátnak nem barátja vagy az ellenségnek nem ellensége. A fiatalok frusztráltak az öregek miatt, az öregek frusztráltak a fiatalok miatt. A középkorúak nagy része öreg, kisebbik része fiatalnak gondolja magát, ezért bulizik, nem házas, ezért magányos és másnapos. De még mindig kicsit jobban van, mint az öregek. Bár a boldogságnál nem jön számításba, de a középkorúak nem elhanyagolható része halott. A sikeresek elégedetlenek a sikereikkel, mert itt sikeresek, az irigyek gyűlölik a sikereseket, mert még itt is sikeresek tudnak lenni. Az őszinték szomorúak, mert senki sem kíváncsi rájuk, a hazugokat pedig nyomasztja a konkurencia. A választók bizonytalanok, a biztosak pedig kevesen vannak ahhoz, hogy jól tudják érezni magukat egy olyan országban, ahol számos másként gondolkodóval és elégedetlenkedővel kell együtt élni. Az írók politizálnak, a politikusok írnak, a színészek számára a színpad határai elmosódtak, játszaniuk kell folyamatosan, hogy jelezzék hova tartoznak. A politikusok buliznak, ezért másnaposak, az írók isznak, mert véget ért a buli. A filmek egy része fikció, beleértve magát a gyártási eljárást is, a sikereknek örülni nem ildomos. A kultúra harc, a hadsereg kultusz, homokzsák- és koszorúpakolásra optimalizálva.
És ennél az elmúlt nyolc év még rosszabb volt. Sőt igazán minden nagyon rossz volt régen is. Más és más okból. Más és más retorika szerint. Borzasztó. Szörnyű. Rettenetes. De az is lehet, hogy csak rossz alanyokat kérdeztek meg az OECD munkatársai a mintában. A fent felsoroltak közül valakiket.
