A szovjet vezetés birodalmi gondolkodásában a magyar forradalom problémája 1956 októberének végén harmadlagos helyet foglalt el. A világ ekkor elsősorban a szuezi válsággal volt elfoglalva, ahol a Szovjetunió Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia ellenében Egyiptom mellé állt, és a helyzetet csak még feszültebbé tette a hidegháborús állapot. A szovjetek számára a másik „válsággóc” Lengyelország volt, ahol a magyarországihoz hasonló reformtörekvések kezdtek kibontakozni, megkérdőjelezve a sztálini típusú kommunista berendezkedés alapjait – mondja az fn.hu-nak Takács Róbert történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán, 1956 februárjában meghirdetett desztalinizációs politikát, azaz a Szovjetunió irányváltásának problémáját Hruscsovék olyan belső ügynek tekintették, amelyről a szovjet elit előbb-utóbb kompromisszumra jut. Nem így történt: a szatelitállamokban a kérdés gellert kapott, a szovjet minta követése helyett nemzeti karakterek bontakoztak ki.
Borisz Jelcin 1992-ben a magyar Országgyűlésben megkövette a magyarokat 1956 vérbe fojtásáért. Érdekességekről, történelemről és bulvárról olvashat az 1992-es évből a Best Of 1990-2009. emlékköny-sorozat aktuális számában. A Sanoma Budapest kiadó emlékkönyvét keresse az újságárusoknál. A sorozat egy-egy évet feldolgozó számai kéthetente, az adott év legnagyobb slágereit tartalmazó CD-melléklettel jelennek meg.
Lengyelországban a június végén kitört poznani felkelést leverték, majd társadalmi forrongástól kísért utódlási harc folyt a kommunista párton belül. A sztálinisták és a reformpártiak közt létrejött kompromisszum értelmében a sztálini időkben a börtönöket megjárt kommunistát, Wladyslaw Gomulkát választották a párt vezetőjévé, ami egyenesen szovjet katonai beavatkozással fenyegetett.
Támadás a szovjetek ellen
Épphogy Lengyelországban lecsendesedni látszottak az események, vagyis Hruscsov és a szovjet pártvezetés megbékélt Gomulkával, kitört a magyar forradalom. Szűk két hét alatt Moszkva egyeztetett és döntött: november 4-én szovjet tankok taposták el a forradalmat, nyomukban Kádár Jánossal. A szovjet lakosság is értesült a magyarországi eseményekről, persze kizárólag a cenzúrázott hivatalos csatornákon keresztül: ezek a motivációkat eltorzították, nyugati uszítást és feléledő fasizmust emlegettek – jegyzi meg a történész.
A lövések elől menekülő emberek a Köztársaság téren. Fotó: Jármai Béla / MTI
Két markáns vélemény alakult ki. A többség természetesen – a propaganda céljainak megfelelően – elítélte a magyar „felkelést”. ’56 szellemi és társadalmi háttereként a II. világháborút, a náci-hungarista uralmat tekintették, amely ismét támadást indított „Hitler utolsó csatlósállamában”. Értetlenül álltak azelőtt, hogy az annyi véráldozat árán felszabadított nép most a szovjetekre támadt. Sztereotípiákban gondolkodtak: hálátlanok a magyarok, nem vetkőzték le a fasizmust. A jóval kisebb „másik tábor” azonban szimpatizált a forradalmunkkal: „Magyar példára nálunk is sztrájkot kell hirdetni”, „A magyarok helyesen teszik, hogy sztrájkolnak” – idézi a munkásosztály besúgók által feljegyzett elejtett mondatait Takács Róbert. Persze a valódi események helyett hozzájuk csak sztrájkról szóló hírek jutottak el…
Bocsánatkérés háromszor
A rendszerváltás után felszabadított dokumentumokból kiderül az is, hogy egy szűk értelmiségi réteg mégis megértette, megérezte, mi folyik Magyarországon. Leningrádi egyetemistákat állítottak bíróság elé, mert szimpatizáltak a magyar „ellenforradalommal”, Ukrajnában röpcédulák jelentek meg, egy moszkvai újságíró-hallgató a forradalmat dicsőítő verset írt – sorolja a történész. A magyar helyzet konszolidálása után azonban a keleti blokkban kizárólag mélységesen elítélő módon volt szabad említeni a történteket, de tanácsosabb volt inkább mélyen hallgatni, miként tette azt a hatalom is.
Több történész szerint ugyanakkor az ’56-os magyar forradalom alapvetően befolyásolta a kommunista világ jövőjét. Világossá vált, hogy a Nyugat tiszteletben tartja a szovjet érdekszférát, és bár törést jelentett az SZKP és a nyugati kommunista pártok kapcsolatában, a szocialista blokkon belül valamivel egyenrangúbb viszony alakult ki, és nagyobb teret engedett a nemzeti érdekeknek.
A rendszerváltás után a magyar-szovjet, majd orosz kapcsolatokat új alapokra helyezték, eljött az ideje a bocsánatkérésnek is. Ezt először Gorbacsov tette meg szóban, a Szovjetunió nevében, a két állam viszonyát az új feltételek mellett rendező alapszerződés aláírására Moszkvába érkező, Antall József vezette magyar delegáció előtt. Említett dokumentum függelékében pedig az orosz tagköztársaságot képviselő Borisz Jelcin írásban is megkövette a magyarokat.
Fotó: Mónos Gábor / MTI
Az igazi nagy „katarzisra” azonban 1992-ben, Budapesten került sor. A hivatalos látogatásra hazánkban tartózkodó Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció elnöke a Parlamentben kijelentette: 1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja.
Visszafogottabban, mondhatni hidegen és távolságtartóan fogalmazott viszont Vlagyimir Putyin elnök, aki 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján látogatott Magyarországra, valamint az oroszországi Szövetségi Tanács az évforduló alkalmából elfogadott nyilatkozata. Bár elismerték az oroszok valamiféle lelki-morális felelősségét, de Putyin emlékeztetett: a történtekért Borisz Jelcin egykori államelnök révén a kilencvenes évek első felében már megtörtént a hivatalos bocsánatkérés.
A nyilatkozat pedig hangsúlyozta: „a világ politikai térképén nincs már az az állam, amelynek köze volna a magyar tragédiához, és az Orosz Föderáció nem felelős a szovjet vezetés tetteiért”. Az persze más kérdés, hogy a szovjet vezetés által elért nagyhatalmi státuszból fakadó előnyökre jogutódként azért igényt tartanak…
Kisebb vihart kavart Mihail Gorbacsov azon kijelentése is 2007-ben, a Horn Gyula 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen, miszerint az 1956-os szovjet bevonulás elkerülhetetlen volt. Bár ha ezt a birodalmi logika és nem a magyarországi belső helyzet felől értelmezzük, aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a szovjet vezetés így látta.
Revansvágy „Adolf Hitlerükért”
Putyin nyilatkozata azonban tükrözi a mai orosz történészszakma és társadalom többségének gondolkodását. Takács Róbert szerint ez egyfajta „sérelmi emlékezés”, amely az ’56-os forradalmat máig a szovjet hatalom és az országban tartózkodó szovjet állampolgárok elleni nyílt agresszióként értelmezi, és amely 1956 októberét rendre a magyar hadsereg második világháborús szerepvállalásával, a keleti fronton elkövetett tetteivel állítja párba. Az ötvenedik évfordulón megjelent például egy nagy horderejű cikk a Lityeraturnaja Gazetában.
Ez a szovjet-orosz sérelmeket „vérbe fojtott Budapest” és a „hősies szabadságharcosok” képével ellenpontozta. A forradalom napjaiban valóban megmutatkozó szovjetellenességet a „véres bacchanália” tombolásaként írta le, ártatlan szovjet emberek, nők és gyermekek megölését, megkínzását rótta fel. A forradalom tömegtámogatottságát hamisan, mint reakciós és fasiszta bandák bosszúját mutatta be: „a fegyveres lázadás élharcosai között a hitleri hadsereg katonáinak és tisztviselőinek gyermekei és közeli hozzátartozói” is ott voltak, akiket második világháborús revansvágy fűtött „Adolf Hitlerükért”.
Birodalmi szellem
Nagy Imre megítélése is negatív, ő a moszkvai kommunista, aki áruló lett. Különösen erősen él vele szemben az a szándék, hogy 1956-os szerepvállalását egy lapon említsék az 1930-as évekbeli NKVD-hez fűződő kapcsolataival. A rendszerváltás idején például Vlagyimir Krjucskov, a KGB akkori vezetője kifejezetten lejárató céllal adott át a magyar hatóságoknak ilyen jellegű titkosszolgálati dokumentumokat. Tegyük azért hozzá, hogy Oroszország a II. világháborút a nagy honvédő háborúként élte meg, ahol 20 millió áldozat árán szabadította meg Európát Hitlertől.
Ők ebben a kontextusban értelmezik Magyarország szerepét, és a történészek számára is csak annyiban érdekes az ’56-os forradalmunk, amennyiben az befolyásolta a két nagyhatalom hidegháborús szembenállását, valamint kihatással volt az SZKP politikai vonalára. Moszkvából nézve Budapest nem volt más, mint egy válsággóc a tucatnyiból. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy az orosz tudományos akadémiának nincs hazánkkal foglalkozó szekciója, a magyar történelmet a tucatnyi szláv néppel közösen „kutatják”.
