Az infláció letörését

első számú feladatának tartja a kormány, a jegybank és természetesen a szocialisták kormányfőjelöltje is. Lám, nagy célok érdekében minden ünnepélyes külsőség nélkül is létrejöhet nemzeti konszenzus! #<#A baj csak az vele, hogy az inflációcsökkentés túlságosan is evidens célkitűzés, mikéntje azonban már korántsem olyan egyértelmű. A gyakorlatban ugyanis együtt létezhetnek legitim gazdaságpolitikai célok, amelyek többé-kevésbé ellentmondanak a fő prioritásoknak. Ezeknek a céloknak egyszerre nem lehet érvényt szerezni. Először is nem lehet a gazdaság jelenlegi növekedési ütemét fenntartani, amennyiben a jegybank az árszínvonalat mesterségesen leszorítja. Az infláció gyors letörésének ára a tervezettnél mérsékeltebb gazdasági növekedés. Nem lehetséges továbbá az árszínvonalat leszorítani, amennyiben – különösen a közszférában – drasztikus béremelést lát indokoltnak a kormány. Nem lehet ezenkívül számottevően csökkenteni az inflációt, amennyiben a költségvetés laza – igaz persze az is, hogy szigorú költségvetéssel nem lehet választást nyerni. Mindemellett nem lehet még az exportra termelő kis- és középvállalkozások felvirágzását óhajtani, miközben az erős forinttal jó néhány cég versenyképességét és létalapját számolják fel. A Fidesz-MPP által magyar modellnek kikiáltott gazdaságpolitika inkonzisztens, mert egyszerre több olyan célkitűzést próbál elérni, amelyek önmagukban véve is ellentmondanak egymásnak. A magyar gyakorlatban inflációgerjesztő például a nyugdíjemelés rendszere, amely alapján a nyugdíjakat az előző évi bérekhez és inflációhoz igazítják – ez a visszatekintő (svájci) indexálás a dezinfláció ellenében hat és csak fokozza a növekedési áldozatot. Ráadásul a magyar kormány kifejezett célja a közszféra béreinek európai szintűre történő felzárkóztatása. Ez az egyébként támogatandó cél keresleti oldalról a dezinfláció aláaknázását jelenti, csakúgy, mint a költségvetési túlköltekezés. Annál is inkább, mivel még szigorú költségvetési politika mellett is vannak olyan tényezők, amelyek objektíve lassítják a dezinflációs folyamatot: így például a hazai fogyasztói árszerkezet jelentős mértékben eltér az Európai Uniót jellemzőtől. A legnagyobb elmaradás (helyenként ötszörös-tízszeres) a közszolgáltatói szektornál van, de a legjelentősebb hatást az élelmiszer- és a háztartási energia áraiban felgyülemlő feszültség fejtheti ki. A jelenleg fennálló különbség 70-80 százaléka jó esetben egy évtized alatt szűnhet meg. Ez azzal a következménnyel jár, hogy az árak felzárkózása az európai szinthez évi 3-4 százalékponttal növeli meg a belföldi fogyasztói árindexet. Minél gyorsabb a hazai gazdaság növekedési üteme, annál gyorsabban megy végbe ez a felzárkózás is. Az infláció letörésének egyik leglátványosabb európai példája az olasz, ahol egyebek mellett éppen a mozgó bérskála felszámolásával és a nyugdíjemelés rendszerének megváltoztatásával – valamint a közkiadások lefaragásával és a jegybanki függetlenség növelésével – értek el jelentős haladást a dezinflációban. A tapasztalatok persze azt is mutatják, hogy a dezinflációs folyamatok – Olaszország és Görögország kivételével – Európa-szerte a növekedési ráta visszaesésével mentek végbe. A kilencvenes évek elején Spanyolországban ez a folyamat különlegesen fájdalmas volt, hiszen a dezinfláció miatt a nemzeti jövedelem növekedési üteme 3,5 százalékkal esett vissza. A sikeres dezinflációs programok nagy részénél árfolyamhorgonyt alkalmaztak, és a stabilizációs folyamat egyik legfontosabb tényezője az erős költségvetési pozíció, magyarán megszorítás volt. Más kérdés, hogy ezért a megoldásért az Európai Unió nem lelkesedik, mivel szeretné elkerülni, hogy a gyengébb közép- és kelet-európai valuták az uniós belépés, illetve a legkorábban két évre rá esedékes monetáris uniós tagság előtt fix árfolyammal kötődjenek az euróhoz. A stabilizációs program sikeressége azonban nem az árfolyam-politika célkitűzésén, annak nominális horgony szerepén múlik. Sokkal inkább azon, hogy a kormányzat visszafogott költségvetési politikát folytat-e; felszámolja-e a visszatekintő indexáláson alapuló bérmegállapodási és nyugdíjemelési mechanizmusokat; kellően liberalizálja-e a tőkefolyamatokat és a jegybank képes-e árnyaltan használni a monetáris politika egész eszköztárát. Sokat nyom persze a latba a Magyar Nemzeti Bank, jelesül a jegybankelnök szava – ám ezen a téren Járai Zsigmondnak még van mit bizonyítania. Mindazonáltal egy ennyire szerteágazó és öszszehangolatlan célrendszerben kevés esélyt látunk arra, hogy az egyébként joggal abszolút prioritást élvező dezinflációs folyamat eredményeképpen – a jegybanki célnak megfelelően – már 2004-re 2 százalékra lehessen levinni az inflációt, anélkül, hogy a gazdasági növekedés lassulása miatt ne szakadnánk le végzetesen a fejlett világtól.