– Az erősödő európai konjunktúra ellenére tovább tart az euró árfolyamának mélyrepülése. Ön szerint mi ennek az oka?
– Számomra is meglepő, hogy miközben az európai gazdaság növekedési pályára állt, ez nem tükröződik a közös valuta árfolyamában. A jelenség alapvetően két okkal magyarázható. Először is azzal, hogy a gazdasági szereplők még mindig bizonytalanok: megvan-e a kellő elkötelezettség az európai politikusokban ahhoz, hogy átalakítsák a megkövesedett struktúrákat. Másfelől, változatlan az amerikai gazdaság szárnyalása; úgy is lehet fogalmazni, hogy nem az euró értékelődik le, hanem a dollár fel. Mindenesetre, az euróból egyelőre nem vált meghatározó nemzetközi tartalékvaluta.
– Gyakorol-e ez érdemi hatást a magyar gazdaságra?
– Az euró-zóna államaiba a magyar export kétharmada irányul, erre nincs hatással a közös valuta árfolyam-csökkenése. A dollárban lebonyolított forgalomnál ugyanakkor ez versenyelőnyt jelent a hazai exportőrök számára. Az euróban kifejezett államadósság nő, míg dollárban és svájci frankban csökken. Mindez azonban lényegesen nem befolyásolja a gazdasági növekedés peremfeltételeit.
– Korábban az Integrációs Stratégiai Munkacsoport (ISM) vezetőjeként számos szakértői anyag készítésénél bábáskodott. A háttértanulmányok gyártásának lendülete alábbhagyott. Mi vette át a helyét?
– Én 1998 szeptemberében hagytam ott az ISM-et, amely formailag és részben gyakorlatilag is tovább működik. Nagyon sajnálom, hogy éppen most, amikor az integrációs felkészülés újabb kritikus szakaszába lép, a csatlakozásból származó előnyöket és hátrányokat mérlegelő szellemi háttér szervezetileg kevéssé adott.
– Vannak, akik szerint a költség-haszon elemzések eleve gyengítik az integrációs elkötelezettséget.
– Ezzel nem értek egyet. Azt gondolom, hogy a társadalommal meg kell beszélni minden lényegi kérdést. Információk hiányában a gazdaságot és a lakosságot is felkészületlenül érhetik az integráció következményei, ami pszichológiai sokkot és bizalmatlansági válságot idézhet elő. A problémák megoldásának elodázása engem az államszocializmus évtizedeire emlékeztet, amikor mindenki beszélt a szerkezetváltásról, de senkinek nem volt bátorsága a véghezviteléhez. Kicsit ez a helyzet a derogációs igényekkel: sokan úgy gondolják, ha ötéves átmeneti felmentést kérünk egy-egy területen, azzal megoldjuk a problémát. Holott csak késleltetjük az alkalmazkodás több-kevesebb gondját.
– A magyar kormány eddig közel félszáz derogációs igényt jelentett be. Jóllehet a szám nem sokat mond – vannak közöttük merőben technikai kérelmek is -, az jó eséllyel megjósolható, hogy ennyit nem lehet majd érvényesíteni. Mikorra kell kikristályosodnia annak a néhány területnek, amely valóban lényeges a fejlődés szempontjából?
– Ezzel kapcsolatban kétféle tárgyalási taktika létezik. Az egyik szerint az utolsó pillanatig minél több derogációt kell fenntartani, növelve így az ország alkuerejét. Ennek az a kockázata, hogy amikor kiderül, mégsem lehet érvényre juttatni az eredeti elképzeléseket, már kevés idő marad az alkalmazkodásra. Ezért én a másik lehetőségre voksolok, miszerint még az utolsó tárgyalási szakasz előtt visszavonulót kell fújni, és meg kell rostálni az igényeket. Ehhez állandó párbeszédre van szükség az üzleti szférával. Az elmúlt néhány évben már elindult egy általános felvilágosító kampány, így aki ezekről a kérdésekről többet akar tudni, tájékozódhat. Persze csodák nincsenek: a legjobb oxfordi professzor sem tudja megtanítani angolul azt, aki ezt nem akarja. Most már ezen a fázison túl vagyunk; mélyebbre kell menni. 2000 közepére az összes fejezetet megnyitják a tárgyalásokon, talán egy tucatnyit ebből le is lehet majd zárni. Jövő ősztől kemény tárgyalások kezdődnek. A külföldiek földhöz jutása, schengeni egyezmény, a közlekedés, a mezőgazdaság, a versenypolitika és a regionális politika területén várhatók a legnagyobb alkalmazkodási nehézségek, viták. Ehhez aprómunkára van szükség, megnézni, hol van mozgástér. Meggyőződésem, hogy ezt a kárt, ami akkor éri Magyarországot, ha kimarad az unióból, a gyors tagság eredményei – akár jelentős részérdek-torzulás árán is – ellensúlyozzák.
– A tárgyalásokon a két fél alkuereje nyilvánvalóan különbözik. Mégis, mely területeken érhető tetten az Ön által említett mozgástér?
– Elsősorban a magyar tárgyalási stratégián belül van mozgásterünk, az Európai Bizottsággal és az unióval szemben egyelőre nagyon kicsi. Ez majd akkor nő meg, ha bekerülünk. Kívülről nem érdemes bekiabálni. Ráadásul, ha véletlenül igazunk van, azt végképp nem szeretik.
– Felmérések szerint a multinacionális vállalatok – már csak lényegükből fakadóan is – integráció-érettek, a kisebb vállalkozásoknál azonban több a gond. Ezen kör esetében milyen integrációs hatásokkal kell számolni?
– Magyarország gazdaságilag tagnak tekinthető. Csak két olyan tagállam van – Portugália és Hollandia -, ahol a külkereskedelemben magasabb az uniós részarány, mint Magyarországon. Az iparágon belüli kereskedelem alapján is elmondható, hogy szerkezetileg beépültünk az unióba.
– Ez nem csak kereskedelemi szempontból igaz?
– Nem. Az itt lévő, jelentős tőkét hozó multik minden szempontból integrálták az országot. Más kérdés, hogy a kis- és középvállalkozások alkalmazkodása lassabb. Ezek egy részét, a legkisebbeket lényegében nem érinti az integráció. A középvállalatok körében pedig már lezajlott a nagy sokk; a piac még a tagság előtt kinyílt, kialakult a versenyképes cégek köre. A magán- vagy állami monopóliumokra épülő szektorok és néhány szolgáltatási ágazat esetében azonban a koncentrációs hullám még ellőttünk áll. Ez viszont feltétele a versenyképességnek. Bizonyára nem lesz 1 millió magánvállalkozó, kevesebb magánnyugdíjpénztár marad talpon és a kiskereskedelemben is szűkül a vállalatok köre. A magyar fejlődés sajátossága, hogy a növekedés motorját a multik jelentik, de mostanra kialakultak a kis- és középvállalati szektor is megerősödésének feltételei. A kritikus tömeg – jó értelemben – berobbanhat, és tartós, viszonylag nagy növekedést indíthat el. A fluktuáció a piacon ettől még erős lesz.
– Nálunk a gépipar, míg a fejlettebb országokban a szolgáltatások jelentik a gazdaság húzó ágazatát. Kezdhetjük elölről az alkalmazkodást?
– Szó sincs róla. Magyarországon óriási technológiai váltás ment végbe; a bérigényes, munkaintenzív termelési struktúráról a magyar ipar technológia-intenzív szakaszba jutott. Ennek tovagyűrűző és szemléletformáló hatása van. Az persze felmerül, hogy mi van, ha a multinacionális cégek odébb akarnak állni. Ennek azonban komoly korlátai vannak; a korszerű gépipar szerintem nem fog keletebbre menni, hiszen ott nincs megfelelő munkakultúra és infrastruktúra.
– Ezzel kapcsolatban váratlanul éles konfliktus bontakozott ki a Magyarországgal folyó csatlakozási tárgyalásokon. Mi a véleménye arról a brüsszeli igényről, hogy az unió versenyjogának néhány passzusát már a csatlakozás előtt átültessük a gyakorlatba, megszüntetve ezzel a külföldi cégeknek nyújtott adókedvezményeket?
– Ez egy komoly dilemma, sokkal nagyobb, mint több fontosnak kikiáltott probléma. Ez ugyanis a hazai versenyképesség alfája és ómegája. Az unió ebből a szempontból kétlelkű. Egyes vállalatok számára kedvező a könnyítések fenntartása, másoknak viszont – amelyek nem tudtak betörni a magyar piacra – elemi érdeke, hogy megszűnjenek ezek a kiváltságok. Alapvető fontosságú, hogy meg tudjuk különböztetni a lobbiérdeket az uniós katekizmustól. Az előbbire volt példa, amikor azt kifogásolták, hogy a Magyarországon előállított szeszes italok jövedéki adója alacsonyabb, mint az importált whiskyé.
– Az adókedvezmények kérdését melyik kategóriába sorolja?
– Ez egy is-is kérdés. Olyan keretfeltételeket kell teremteni, hogy a multik érdekei összehangolhatók legyenek a magyar igényekkel. Nem csak mi, a multik is tárgyalnak Brüsszellel; a csatlakozási szerződésen ez utóbbiak “keze nyoma” is rajta lesz.
