Sokak szerint lehetetlen találóan előrelátni. A tapasztalat azonban mást mond: még a miénkhez hasonló kis országok is képesek előre befolyásolni a jövőjük jelentős részét. Számukra, így számunkra is ez azért különösen fontos, mert jobban érzik, érezzük azokat a meghatározottságokat, amelyek a globalizálódó nemzetközi környezetből adódnak.
Mégis, akkor mi a magyarázata annak, hogy nincs kellően kimunkált távlatos gazdasági stratégiánk? Az egyik ok az a szemléleti-politikai zárlat, amely szerint a piacgazdaságban eltévelyedés, ha gondolatban fölkészülünk a jövőre, mert “csak a folyamatos jelennek” van realitása. Az ember és a világ alapvető természetes adottsága azonban, hogy előbb “információ-reprezentációban” jelenik meg az, ami majdan “anyag-reprezentációban” is megtestesül. Ez az információ-reprezentáció analóg a programmal, a tervvel. Minél komplexebb egy dolog, annál kevésbé valószínű, hogy valamilyen előzetes terv nélkül olyanná alakul – csak úgy, véletlenül -, amilyenné kívánatos. Így azt is mondhatjuk, hogy a stratégia terv a sikeres cselekvésre. Nem véletlen, hogy ez a fajta gondolkodás a multinacionális vállalatokban tettenérhetően jelen van. Ezek az óriáscégek a tervezés fogalmait, technikáit szabatosan használják, mert azok rendező ereje és haszna sokszorosan beigazolódott.
A magyar stratégiai klubok hiányának másik oka, hogy a kormányzati munkában túlzott mértékben előtérbe került a makroökonómiai szemlélet és gondolkodás, s nincs kellő érzékenység a mikrogazdaság világa iránt. Az ezzel kapcsolatos kérdések az államapparátusban gyakran olyan zavaróak, mint a kórházban a beteg. Nyilvánvaló, hogy a két szemlélet egyidejű érvényesülése nélkül nehéz viszonylag tiszta képet alkotni a mindenkori helyzetről, így arról is, mit kívánatos változtatni, s mi hagyható a régiben. A módosítást rendszerint többféle stratégia szerint lehet megvalósítani, amelyekhez konkrét cselekvések, reális időzítések – forgatókönyvek, alternatívák – is tartoznak. Ezek társadalmi összefüggésekre is figyelő kidolgozása kétségkívül sokoldalú, elmélyült szakmai munkát igényel. Ennek feltételei ma még részben hiányoznak, ám azokat – a rendelkezésre álló szellemi erőforrások hatékonyabb felhasználásával, az állami intézmények összehangoltabb munkájával és az információellátó rendszerek korszerűsítésével – belátható időn belül meg lehetne teremteni.
Az alacsony fokú stratégiai kultúra harmadik oka a szakmai és politikai retorikába bújtatott egyéni kiscsoport-érdekek elburjánzása, az érdekek koordinációjának, viszonylag nyílt ütköztetésének elmaradása: ez az, ami máig meggátolta a pártok szükséges megegyezését a kibontandó nemzeti stratégiai irányok kívánatos minimum-csomagjáról. E makacsnak látszó ok ellen határozott politikai fellépésre van szükség, de itt segíthet a privatizációval járó érdekütközések mérséklődése is.
A stratégia gondolkodás megerősödése legalább három előnnyel járna. A legfontosabb, hogy oldódna a mindent homályba burkoló – jórészt a piacgazdasági átmenettel járó – értékválság bénító hatása. Egy ilyen kedvező változás a gazdaság-menedzselésben mérsékelné az állandó találgató-rögtönző esetlegességet, s a jövőről rendezettebben, előrelátóbban tudnánk gondolkodni – nemcsak az Európai Uniót illetően, de globálisan is. Ezzel – a cikk-cakkok kiegyenlítődésével, az egymást kioltó eszközök alkalmazásának kiküszöbölésével, azaz végső soron a gazdasági hatékonyság javításával – az unió is nyerne, hiszen az ország felzárkózása közös érdek.
A távlati jövőképek és stratégiák kidolgozása a kormányzati irányítás számára lehetővé tenné, hogy a csatlakozási tárgyalások – például az elnyerhető támogatásokról – szilárd bázison, szakmai érvekkel folyjanak. Megkönnyítené azt is, hogy kielégíthető legyen a magyar és külföldi vállalatok erősödő tájékozódási igénye, továbbá segítene abban, hogy hazánk magasabb szintre emelje párbeszédét a távlati forgatókönyveket készítő és azokat folyamatosan karbantartó olyan fontos nemzetközi szervezetekkel, mint az OECD és a Világbank.
Az idő sürget, a stratégiai visszaszámlálást tehát ideje megkezdeni. Máskülönben aligha leszünk képesek arra, hogy ezúttal ne csak a politikát adjuk el, mint az elmúlt években annyiszor, hanem magunkat is. A jövőnek.
(A szerző a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője)
