Nem könyv, inkább olvasmány, de annak igencsak tanulságos Majtényi László adatvédelmi biztos most kiadott beszámolója. S nemcsak annak, akit mondjuk az átlagnál jobban izgat a személyes adatok védelme és a közérdekű információk hozzáférésének lehetősége, hanem annak is, aki munkája során szükségképpen szembesül ezekkel a gondokkal.
Bár a beszámoló 1997-ről szól, a leírtak lényegében teljes képet festenek az adatvédelem és -nyilvánosság elmúlt évekre jellemző gondjairól, máig megoldatlan, újra és újra felbukkanó kérdéseiről. Az államapparátus és az adatvédelmi ombudsman közötti nagy töréspontot jelzi az a probléma, amelyet a beszámoló újcentralizmusként emleget. Ez lényegében arra a „harcra” utal, amelyet a biztos folytat az államigazgatási nyilvántartások újbóli összekapcsolását szorgalmazó elképzelésekkel. Évek óta napirenden vannak azok a javaslatok, amelyek szerint például a közterheket nyilvántartó és behajtó szervezetek adatbázisait össze kellene kötni. Ennek hiányában ugyanis – szól az érvelés – az információs lyukakon milliárdok csordogálnak el, vagy épp ömlenek ki. Azt ugyan az ombudsman is elismeri, hogy az állami és tb-nyilvántartások megbízhatóságát javítani kell, ez azonban szerinte nem vezethet az állam információs túlhatalmához.
A beszámoló vizsgálatait, állásfoglalásait szemlélve nem annyira új-, sokkal inkább régi centralizmusról beszélhetünk. Az adatvédelmi törvény elvárásai ugyanis messze vannak azoktól az elképzelésektől, beidegződésektől, amelyek az emberekben a saját adataik védhetőségéről, az államapparátusban pedig a közérdekű információk kiadásáról kialakultak. Az ombudsman elé kerülő ügyek jelentős része a demokratikus közgondolkodás gyengeségéről tanúskodik. A panaszokból általában is megfigyelhető, hogy az „állami rutint” nem tudta megszüntetni egy törvény; az ebbéli törekvések az apparátus védelmi mechanizmusába ütköznek. A beadványok tanúsága szerint a nyilvánvalóan jogos adatszolgáltatási kérést is legfeljebb kényszerből teljesítik, s ellencsapásként mindent megtesznek annak érdekében, hogy titkosítással állítsák meg az információáramlást.
Bár egy beszámoló többnyire száraz olvasmány, e jelentés akár szociológiai olvasókönyvként is ajánlható: kutatóknak kész aranybánya. Javallható annak is, aki muníciót akar gyűjteni mondjuk az este becsöngető kábeltévé-ügynök elleni harchoz (az orra alá dugott blankettaszerződésben szereplő adatkéréseket illetően); a mobiltelefon-társaságot akarja arra szorítani, hogy a megadott személyes információkat ne más cégen keresztül ellenőrizze; netalán a levélszekrényébe özönlő levelek folyamának akar gátat vetni.
Bár a küzdelem elég kilátástalan, talán egyre többek számára válhat egyértelművé, hogy az ember édesanyjának neve ugyanolyan bizalmas adat, mint mondjuk a HIV-szűrésének az eredménye. A beszámoló tanúsága szerint ma még az utóbbi sem mindenki számára nyilvánvaló.
(Az adatvédelmi biztos beszámolója 1997; Kiadja az Adatvédelmi Biztos Irodája, 451 oldal)
