Gazdaság

NEMZETKÖZI SZÓRAKOZTATÓIPAR – “Forrásban” a lemezcégek

1994-ben a világon 35,5 milliárd dollár értékben adtak el zenei felvételeket tartalmazó hagyományos és CD-lemezeket, valamint kazettákat. Az 1994. évi 16,5 százalékos forgalombővülés után 1995-ben sem lehetett ok a panaszra, az ágazat cégei ebben az évben az előzetes számítások szerint 41,5 milliárd dolláros forgalmat bonyolítanak le. A kétszámjegyű növekedés tehát továbbra is fennmaradt, ilyen mértékű forgalombővüléssel csak kevés iparág büszkélkedhet.

Jól jellemzi a lemezcégek kedvező üzletmenetét, hogy a Thorn EMI szabadidő-ipari világcég – amelynek hajtómotorja az EMI Music leányvállalat – az 1995-ös esztendőt várhatóan 297 millió dolláros adózás előtti nyereséggel zárja. A cég számára kiváló konjunktúrát jelent, hogy fő kiadója a Queen és a Beatles lemezeknek. Az üzleti sikerek ellenére nincsen nyugalom a vállalatnál. Szó van arról, hogy az EMI-t leválasztják az anyacégről, ezután pedig értékesítik. A Walt Disney, a News Corporation és a Viacom a lehetséges felvásárlók listáját gyarapítja, ezek a cégek ugyanis nemrégiben fejezték ki szándékukat, hogy szórakoztatóipari tevékenységüket a zeneiparra is ki kívánják terjeszteni. A Seagram ugyancsak jó esélyekkel szállhat ringbe, az EMI ugyanis tökéletesen kiegészíti a kanadai italgyártó vállalat tulajdonában lévő MCA Music profilját és kínálati palettáját.

Az 1994-95-ös évek megafúziói után a nemzetközi zeneipart hat nagy vállalat – a már említett Thorn EMI, valamint a Warner Music, az MCA Music, a PolyGram, a Sony és a BMG uralja. Ez a hat óriásvállalat értékesíti a világon évente eladott hanghordozók kétharmadát. Virágzik a piac, bővül a fizetőképes kereslet. Még a korábban gondokkal küszködő zeneműkiadás is fellendülőben van, hiszen egyre nagyobb a kereslet a rádió és televíziós állomások, a hirdetési- és a filmipar részéről a zenei anyagok és a szerzői jogok megszerzése iránt. A Sony például nemrégiben 500 millió dollárt kínált Michael Jackson zenei anyagainak kiadási jogaiért.

Az iparág viszonylag rózsás helyzete olyan cégek érdeklődését is felkeltette a zeneipar iránt, amelyek a szórakoztatóipar más műfajaiban érdekeltek. Az ágazat erőteljes pénzforgalma különösen a filmstúdiók számára vonzó, hiszen ezek bevételeinek alakulása meglehetősen ciklikus. Az erőteljes érdeklődés ellenére azonban nem várható jelentős, alapvető átrendeződés az iparágban, a jelek szerint a “nagy hat” biztosan őrzi pozícióit.

Nem lehetetlen azonban, hogy egy hetedik óriás születik belátható időn belül a zeneiparban. A multimilliárdos David Greffen – akit egyébként a zenebiznisz moguljaként emlegetnek – DreamWorks nevű cége hatalmas összegeket mozgósít annak érdekében, hogy a világsztárok egy részét átcsábítsa a versenytársaktól. (Ismeretes, hogy a zeneipar legnagyobb bevételt hozó hírességei általában csak egy-egy kiadó mellett kötelezik el magukat – csillagászati összegekért.)

A többi lehetséges beruházó a könnyebb (?) megoldást választotta: nem alapított új céget, hanem a meglévő zeneipari nagyvállalatok közül kebelezte be valamelyiket. Az új “szerzeményt” ezután integrálta más műfajokra kiterjedő szórakoztatóipari birodalmába. Ez a gyarapodás azonban általában gondokat okoz a korábbi menedzsment számára.

1995-ben a Seagram megvásárolta az MCA Music óriáscéget, amelynek az elnöki székében hét esztendeje ült Al Teller. A Seagram Ron Meyert nevezte ki az összes MCA-érdekeltség élére, s a két vezető igencsak összekülönbözött stratégiai kérdésekben. Ezek után Tellernek nem maradt más választása, mint a búcsú az elnöki széktől.

Michael Fuchs májusban vette át a vezérigazgatóságot a Warner Musicnál Romert Morgadótól. November közepén már meg is vált tisztétől. Mindkét vezető távozásának az volt a fő oka, hogy több alkalommal összekülönböztek a Warner Music anyacégének, a Time Warner nagyhatalmú elnökével, Gerald Levinnel. Érdemes megjegyezni, hogy Levin elnök jelenleg a Warner Music és a Warner Brothers filmüzletágának összeolvasztásán munkálkodik. Az MCA és a Warner élén nemrégiben történt változások természetesen nem hagyták érintetlenül a két vállalat egyéb vezetői szintjeit sem, ráadásul mindkét cégnél fokozódott a vezetők bizonytalanságérzése. David Geffen és a DreamWorks számára azonban kedvező a két cégnél uralkodó bizonytalanság, hiszen ezt az alkalmat akarja kihasználni a sztárok átcsábítására.

Az iparág szakértőinek véleménye szerint a nem a zeneiparból származó új tulajdonosok mind több zavart és bosszúságot okoznak az óriáscégek vezetőinek. Ezen felsővezetők többsége ugyanis vállalkozó szellemű, korábban igen nagy önállóságot élvezett és kiemelkedően magas fizetést kapott a zenei vállalat sikeres vezetéséért. Úgy tűnik, hogy az új tulajdonosok saját embereiket és elképzeléseiket részesítik előnyben. A saját emberek – noha nagy részük korábban is a szórakoztatóiparban tevékenykedett sikeresen – azonban az esetek többségében nem rendelkeznek elégséges tapasztalattal és ismerettel a zeneiparban. Ebben a helyzetben a korábbi vezetők valóban kénytelenek távozni.

Szakértők véleménye szerint az MCA és a Warner személyi gondjai eltörpülnek a Thorn EMI problémái mellett. 1995-ben a brit cég részvényeinek árfolyama jelentősen emelkedett, elsősorban annak következtében, hogy a szakma és a részvényesek a felforrósodott felvásárlási spekulációval számoltak. A Thorn EMI azonban figyelmen kívül hagyja az árfelhajtó spekulációt, s arra törekszik, hogy első lépésként 1996 őszén leválassza az EMI-t. Egyelőre nincs jele annak, hogy egy “éhes” befektető a Thorn EMI-ben szerezzen tulajdoni hányadot annak reményében, hogy “belülről” viszonylag olcsón megvásárolja az EMI-t még a leválasztás előtt. Az ágazat szakértői azonban nem zárják ki ezt a lehetőséget, szerintük hamarosan “belevásárol” valaki a virágzó zeneiparba.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik