 |
| CSABA LÁSZLÓ közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetem tanára |
Viszonylag kevés az egyértelmű hívószó a magyar közéletben. A hajdani szocialista pénzügyminiszter neve, az 1995. évi, puccsszerűen végrehajtott alkalmazkodási program atyjaként azonban ilyenné vált. Mint egykor Engels senki által sem olvasott ellenfelétől, Dühringtől, az elhatárolódás mindenki számára kvázi kötelező. No persze csak akkor, ha az illető politikai babérokra törekszik, bal- és jobboldalon egyaránt.
Pedig – Dühringtől eltérően – Bokros Lajos a magyar olvasók számára hozzáférhető. Igaz, írásai nem a napilapokban jelennek meg, és a közvélemény-formáló tévéadások sem keresik maguknak a bajt. Legutóbb 130 pontba foglalta a magyar gazdaságpolitika átszabásáról szóló gondolatait, amit – ismét – az Élet és Irodalom jelentetett meg, karácsonyi-újévi dupla számában.
Nos, az ünnep csöndje talán alkalmas volt az olvasásra, a közéletben az ilyenkor szokásos visszahúzódás honolt. Igaz, a pénzügyminisztertől a konzervatív napilapig senki sem hagyta ki, hogy legalább néhány szóval meg ne emlékezzék Bokros fölvetéseiről, és – természetesen ki-ki a saját stílusában – el ne határolódjon tőlük.
KÖNTÖRFALAZÁS NÉLKÜL. Mit is állít a volt pénzügyminiszter? Az elmélettörténet ismerői joggal vághatják rá: semmi olyat, amit korábban mások – többnyire szakkönyvekben, folyóiratokban, előterjesztésekben – ne mondtak volna. De a politikatörténet ismerői ehhez hozzátehetnék: ismét szokás szerint úgy mondja, ahogy mások nem szokták. Ha tetszik, köntörfalazás nélkül. Ha tetszik, brutális őszinteséggel, a közbeszéd immár kötelező ködösítése nélkül. Bokros nem mond mást, mint jó egy évvel ezelőtt e lap hasábjain Pesszimista röpiratában Antal László, nevezetesen azt, hogy a magyar gazdaságpolitika és nyomában a gazdaság fejlődése nem azon a pályán halad, mint ami a gazdaságról szóló beszéd alapján várható volna. Nem kis rés, hanem nagy szakadék tátong a nagy pártok képviselői által hangoztatott „jogos elvárások és társadalmi igények”, valamint a kis, nyitott gazdaság reál- és pénzfolyamatai között. Szó sincs tehát arról, hogy csak tartsuk a jó irányt, bár a mértékeket még jobban kellene beállítanunk – hogy a pénzügyminisztériumi fordulatot használjuk. A belső fogyasztás bővülésére építő növekedés fenntarthatóságával van a baj. Az állam túlterjeszkedésével és a teljesítményeket visszafogó adórendszerrel. Az áttekinthetetlen, céltalan kedvezmények erdejével. Azzal, hogy nagyot kaszálni az állammal folytatott alkuval lehet. Azzal, hogy a gazdaságban elégtelen a megtakarítás, hogy az állam kiszorítja a magánbefektetőket. Azzal, hogy a gazdasági szabályozás és nyomában a vállalkozások egész közege teljesítményellenes.
Bizonyára sokat fognak vitatkozni a Bokros Lajos pontjaiban foglaltakról, hisz’ azok a pénzpiactól az egészségügyig terjedő körben foglalnak állást. Jómagam kutatóként az általa fölvetett kérdések jó részéhez szakértelem híján nem mernék hozzászólni. Az azonban üdvös lenne, ha mind az egyes szakterületek műve-lői, mind a parlamentben képviselt erők ezúttal a nehezebb megoldást választanák. Vagyis az elhallgatás és a kézből kont-rázás szokásos gyakorlata helyett élnének az alkalommal, és érdemi vitát folytatnának a diagnózisról is, meg a terápiáról is.
DIAGNÓZIS NÉLKÜL NINCS TERÁPIA. Lehet, hogy a népszerűtlenség országos bajnoka sok mindenben téved, túloz, vagy sarkos álláspontot vall. Abban azonban biztosan igaza van, hogy amíg a gazdaság lassulásának, az elmúlt három évben erősödő teljesítménygyengülésnek a valós okait őszintén föl nem tárjuk, addig eredményes terápia aligha várható. Akkor marad a magyarázkodás, a bűnbakkeresés és a sárdobálás, és persze megmaradnak a növekvő gazdasági nehézségek, és a társadalmi kiábrándulás is állandósulhat.
Bokros Lajosnak biztos igaza van abban, hogy a valóságtól elszakadó, az álmok álmodói által gerjesztett közbeszéd hatása olyan, mint a török áfiumé (ez egyébként az ópium neve): rövid távon bódít, de másnap fájdalmas az ébredés. Nehezen lenne a tények alapján vitatható az, hogy növekvő állami újraelosztás mellett egyetlen nemzetgazdaság sem képes tartósan és főleg gyorsuló ütemben növekedni. A számok ismerői nem szokták vitatni azt sem, hogy a magyar államigazgatás túlterjeszkedett.
Mivel pedig a sokféle kiskapu, mentesség, 2004 paródiába illő újításai – amikor az egyik adót a másikból fizetjük – nyilván csak az érdek kijárói és a bürokraták érdekét szolgálja, nincs sok okunk a reménykedésre. Az idei évre a 870 ezer fős létszám 10 százalékos csökkentése terv szerint 8 ezer főt érint, és ez nem elírás. Amíg a politika a közügyek intézése helyett az állásteremtés és a különérdekek szolgálatában áll, mint Mikszáth és Móricz írásaiból ismeretes, addig a költészet és a valóság világa rendre egy irányba tér el.
