Túlpörgetve

Kína jelenleg a világ legdinamikusabb gazdasága, s részben ennek az expanziónak a folytatódásán múlik, valóra válnak-e az elkövetkező évek élénk globális növekedéséhez fűzött remények. Kína azonban még mindig egy fejlődő ország, amely szociálisan roppant instabil, pénzügyi és ipari infrastruktúrája pedig a legnagyobb jóindulattal is csupán ingatagnak minősíthető. Képes lesz-e Kína megbirkózni a kihívásokkal? Nos, elemzők látnak okot a félelemre. A közelmúltbeli áramkimaradások például kérdéseket vetnek föl azt illetően, hogy a villamosenergia-szektor ki tudja-e elégíteni a feldolgozóipar hatalmas energia-szükségletét. A súlyosan eladósodott sencseni China Southern Securities brókercég „rajtaütésszerű” állami felvásárlása, vala-mint két állami banknak juttatott, január 6-án bejelentett 45 milliárd dollárnyi tőkeinjekció újfent rávilágít a pénzügyi ágazat törékenységére. A kormány a gazdasági reform szükségességét hajtogatja, ám a tényleges reformok – különösen a pénzügyi rendszeré – csak nagyon lassan öltenek testet.

Mennyire kell hát aggódniuk a nyugati kormányoknak és befektetőknek? Az első kérdés az, pontosan milyen gyorsan is növekszik a kínai gazdaság. Nagyon gyorsan – még annál is gyorsabban, mint a legtöbben gondolnák. Sok közgazdász meg van győződve ugyanis arról, hogy noha hivatalosan csak 8,5 százalékos GDP-bővülést mutattak ki 2003 első három negyedévére, a tempó valójában kétszámjegyű volt. A Morgan Stanley felhívja a figyelmet arra, hogy a GDP-vel általában szorosan korreláló villamosáram-fogyasztás az elmúlt két esztendőben évi 15 százalékkal ugrott meg, így a statisztikusok minden bizonnyal a ténylegesnél alacsonyabb számokat közöltek a gazdaság bővüléséről. Nem szükségképpen azért, mert el akarják titkolni a valódi ütemet, inkább azért, mert képtelenek azt hitelt érdemlően megállapítani. Peking ugyanis éves célokat szab meg az egyes tartományoknak és a nagyobb városoknak a GDP-re, valamint az adóbevételekre vonatkozóan. Ha ezeket sikerül már valamikor év közben teljesíteni, a helyi tisztviselők úgy dönthetnek, hogy már hozták az elvárást, és elraktároznak némi növekedést a következő évre. „A múlt év közepén a helyi önkormányzati tisztviselők elkezdték felszólítani a vállalatokat, hogy ne fizessenek több adót, mert már elérték a kitűzött célt” – mondja Andy Xie, a Morgan Stanley közgazdásza.

Csakhogy amennyiben még a hivatalos adatoknál is sebesebb a növekedés, kérdés, nem áll-e fenn a túlfűtöttség veszélye. Nos, nem igazán. Egy túlfűtött gazdaságra ugyanis rendszerint a magas infláció és a munkaerőpiac telítettsége a jellemző. Kína ezzel szemben csak nemrég lépett ki egy hat évig tartó deflációs periódusból, és bár novemberben a fogyasztói árak 3 százalékkal emelkedtek éves összehasonlításban, ez nagyrészt az energiaárak növekedése és a rossz nyári termés okozta élelmiszer-drágulás miatt történt. Ami pedig a foglalkoztatási helyzetet illeti, a gazdaság szerkezeti átalakulásával párhuzamosan a városokban éppen hogy nő a munkanélküliség: a hivatalos adat alig 4 százalék, de a valóságban a ráta akár 15 százalék is lehet.

FÉLÚTON. Kína igazi problémája az, hogy megrekedt félúton a tervutasításos rendszer és a piacgazdaság között. A tőkeallokáció legnagyobbrészt továbbra is állami ellenőrzés alatt áll. Így a tisztviselők gyakran gazdaságtalanul működő vállalatokba irányítják a pénzeket az állami bankokon keresztül. Jóllehet, a pekingi döntéshozók szeretnék megállítani a források ilyesfajta elherdálását, a helyi önkormányzatok sokszor nem törődnek a központi utasításokkal, és arra kényszerítik a bankokat, hogy barátaik és üzletfeleik ingatlan- vagy infrastrukturális projektjeihez nyújtsanak hiteleket. „A gond nem a túlfűtöttség, hanem a források rossz elosztása” – hangsúlyozza Andy Rothman, a CLSA Asia-Pacific Markets Sanghajban dolgozó Kína-stratégája.

Mindez túlzott expanzióhoz vezet, főként az acéliparban, az ingatlanépítésben és az autógyártásban. A múlt év első tizenegy hónapjában az állóeszköz-beruházások – az üzemekre és berendezésekre költött ráfordítások – 29,6 százalékkal nőttek, ezen belül az acélgyártó kapacitás több mint a kétszeresére bővült, az ingatlanfejlesztések értéke pedig 32,5 százalékkal emelkedett. „Az acélipari kapacitás növelése meghaladja a kereslet erősödését” – figyelmeztet Hszie Csi-hua, a Sanghai Baosteel Group elnökasszonya.

Mindazonáltal, ha a túlfűtöttség mégis reális veszéllyé válna, a külvilág joggal kezdene el aggódni. Amennyiben ugyanis Peking nem tudja elfogadható szintre lehűteni a gazdaságot, arra kényszerülhet, hogy megkurtítsa az infrastruktúrára fordítandó állami kiadásokat, és visszafogja a banki hiteleket. Ez minden bizonnyal drámai mértékben lefékezné a növekedést, aminek hatása világszerte érződne. Kína fokról-fokra átveszi Japántól a legfontosabb ázsiai gazdaság szerepét, és mára a világ minden szegletében vállalatok sora függ a távol-keleti ország állapotától. A német kereskedelmi és iparkamara szerint a Kínába irányuló – döntően beruházási javakból álló – német export az idén előreláthatólag 20 százalékkal, 24 milliárd dollárra nő, míg Japánba csak 14 milliárd dollár értékű német áru érkezik. A Motorolának már 2002-ben 3,7 milliárd dollár árbevétele származott Kínából, azaz teljes forgalmának 14 százaléka. A Volkswagen tavaly gyakorlatilag csak a kínai eladásoknak köszönhette árbevétel-növekedését. A Samsung Electronics 2004-ben várhatóan 8 milliárd dollár értékben ad el csipeket, folyadékkristályos monitorokat, mobiltelefonokat és szórakoztatóelektronikai termékeket a kínai piacon, ez teljes értékesítésének 12 százaléka lesz, s lassan összemérhetővé válik az amerikai piac 20 százalékos részesedésével.

Egy esetleges komoly gazdasági lassulás hatásainak felméréséhez érdemes visszagondolni a tíz évvel ezelőtt történtekre. A kínai gazdaság 1993-ban vészesen túlfűtötté vált, így Peking kénytelen volt a fékre taposni, hogy lenyomja a kétszámjegyű inflációt, és megakassza az elszabaduló beruházásokat az ingatlanfejlesztésben és a nyersanyag-gyártásban. Ennek következtében látványosan visszaesett mind a gazdasági aktivitás, mind a külföldi termékek iránti kereslet. Az acélimport például 1994-ben 22,8 millió tonnára csökkent az előző évi 33,5 millióról. A Global Insight piackutató cég szerint a kínai import jelenleg számos nyersanyag – köztük a vasérc, a króm és a mangán – világpiaci forgalmának a 20-25 százalékát teszi ki. Így ha a gazdasági növekedés üteme akár csak 8 százalékra mérséklődik, ez a nyersanyagárak 15 százalékos zuhanását idézheti elő a Morgan Stanley szerint.

A másik ok, amiért a külvilágnak tartania kell a kínai gazdaság lassulásától: az ország ma már szinte minden termékkategó-riában a legnagyobb gyártó. Következésképp, ha a belföldi kereslet gyengül, Kína az export fokozása útján próbálhat kikeveredni a válságból. Igaz, a távol-keleti országban gyártott acél általában gyenge minőségű, és szemlátomást az építőipari cégek sem tudnak annyi lakóépületet felhúzni, hogy a lakások ne kelnének el. Ezzel együtt fennáll a veszély, hogy a világra valósággal rázúdulnak a kínai áruk. A Credit Suisse First Boston befektetési bank szerint 2007-re Kína a mai mennyiség kétszeresét fogja előállítani alumíniumból, acélból, autókból, textilipari termékekből, hajókból és gépekből. „Kínában tombol a beruházási láz, és ez két-három év múlva kínálati sokkot fog okozni a világ iparában” – jósolja Dong Tao, a CSFB Ázsiáért felelős vezető közgazdásza.

Mindezekkel a globális kockázatokkal Peking is tisztában van, és azt is tudja, hogy egy világgazdasági sokk magára Kínára is visszaütne. Éppen ezért Ven Csia-pao miniszterelnök és kormánya igyekszik megfontolt intézkedésekkel lassítani a pörgést – próbálva elkerülni, nehogy egy óvatlan húzással a kelleténél jobban berántsa a fékeket. Az állami fejlesztési és reformbizottság rendeleteket hozott az acél- és alumíniumipari beruházások korlátozásáról, egyben a személyautók gyártására is kevesebb új engedélyt oszt ki a tülekedő cégek között. A jegybank a maga részéről a luxuslakás-építési beruházásokhoz nyújtható hiteleket limitálja. Csakhogy a központi intézkedéseknek gyakran nehéz érvényt szerezni. Peking parancsolhat ugyan megálljt, ám ez nem jelenti azt, hogy helyi szinten a tisztségviselők és a vállalatok engedelmeskedni is fognak, kivált akkor, ha azt látják, hogy mások új, nyereséges üzletekbe fognak.

PUHA LANDOLÁS? A jegybank más eszközöket is bevet. Nemrég 6-ról 7 százalékra emelte a bankok kötelező tartalékrátáját, hogy ily módon csökkentse a hitelkihelyezéshez rendelkezésre álló összegeket. Az utóbbi időben a megtakarítások és a jüanra átváltandó – ma 403 milliárd dollárnyi – valutatartalékok növekedésének hatására a pénzkínálat évi 20 százalékkal bővült, ami ösztönzi a hitelezést. Az idén a hivatalos célkitűzés szerint 12-13 százalékon akarják tartani a pénzkínálat bővülését. Végül január elsejétől a jegybank a korábbinál valamivel nagyobb rugalmasságot enged a kereskedelmi bankoknak a kamatok megállapítása terén. Ez nemcsak a magasabb kamatmarzsok érvényesítését teszi lehetővé, de egyszersmind lépés a kereskedelmi szempontból ésszerűbb hitelezési gyakorlat felé. Jonathan Anderson, a Union Bank of Switzerland hongkongi közgazdásza szerint a sokáig magányos harcosként küzdő jegybank újabban egyre több szövetségesre talál a kormányon belül a gazdaság lehűtésére irányuló erőfeszítéséhez. A törekvésnek már látszik is némi eredménye: a tavalyi negyedik negyedben a hitelállomány növekedése éves összevetésben harmadával csökkent. Anderson ezért arra számít, hogy Kína sikeresen végrehajtja a puha landolást, ami annyit jelent, hogy a GDP-bővülés az idén valahol 7 és 8 százalék között lesz.

A pénzügyi rendszer persze minden jegybanki és kormányzati erőfeszítés ellenére egyelőre igencsak ingatag alapokon áll – egyes elemzők szerint bármikor összeomolhat. Tény: az állami bankok az új szabályok ellenére gyakorlatilag fizetésképtelenek. Ezzel együtt rövid távon aligha kell krízissel számolni. A pénzügyi szektor már évek óta gyatra állapotban van, és miután a nagy állami bankok a teljes betétösszegre garanciát vállalnak, a keresetük 33 százalékát a bankokban elhelyező kínai állampolgárok az elkövetkezőkben is tovább fogják gyarapítani a megtakarítási számlák jelenleg 1320 milliárd dollárnak megfelelő összértékét.

Ablaktisztító egy bankfióknál. Ingatag lábakon a pénzügyi szektor.

A problémák mindazonáltal súlyosak. A Standard & Poor’s hitelminősítő intézet becslése szerint a behajthatatlan követelések az összes banki kinnlevőségek 45 százalékát teszik ki, így ha az állam teljes egészében magára akarná vállalni ezeket, az 600 milliárd dollárba, a tavalyi GDP 40 százalékába kerülne. Hozzávéve ehhez az egyéb állami kötelezettségeket – ideértve az alulfinanszírozott társadalombiztosítási rendszer feltőkésítését is -, a pénzügyi rendcsinálás költsége akár meg is haladhatja az éves GDP összegét. A hivatalos kimutatás szerint a vezető bankoknál – az úgynevezett Négy Nagynál – a rossz kinnlevőségeknek a teljes hitelportfólióhoz viszonyított aránya tavaly szeptemberben 21,3 százalékra csökkent az egy évvel korábbi 26,1 százalékról. Csakhogy a változás legfőképpen annak tudható be, hogy a bankok időközben tengernyi új hitelt helyeztek ki, jobbára gyenge hatékonyságú állami vállalatokhoz. A bankoknak ezért valójában nincs okuk az örömre a mérlegüket nézve, mivel az állami cégek igen gyakran nem fizetik vissza a tartozásaikat.

Ugyanígy nem lehet boldog a gyorsan növekvő, de pénzszűkében lévő magánszektor sem, amely nagyon nehezen talál magának rendes finanszírozási forrásokat. Ha Kína – Japánhoz hasonlóan – elkerüli is a bankszektor hirtelen összeomlását, ennek az lesz az ára, hogy egyre többet és még többet kell áldoznia a pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzésére, ami viszont erősen korlátozza az állam költekezési mozgásterét. „A kínai pénzügyi rendszer kezd ugyanolyan kutyaszorítóba kerülni, mint a japán” – állítja Donald Straszheim független közgazdász, aki pedig nagyon optimistán szokta megítélni az ország kilátásait. A Morgan Stanley becslése szerint a teljes államadósság, a külföldi tartozásokat is beszámítva, már most a GDP 176 százalékára rúg.

MENTŐÖV. Ilyen körülmények között mindenképpen kedvező fejlemény, hogy a két állami óriás, a Bank of China és a China Reconstruction Bank együttesen 45 milliárd dollárnyi állami tőkeinjekcióban részesült. Pekingnek azonban ennél sokkal többet kell tennie, ha ténylegesen meg akarja oldani a bankszektor problémáit. A mostani lépést két komoly próbálkozás előzte meg: 1998-ban 33 milliárd dollárt pumpáltak a bankokba, két évvel később pedig vagyonkezelő társaságokat hoztak létre, hogy azok szabadítsák meg a pénzintézeteket a rossz hitelektől. A Bank of China és a China Reconstruction Bank a legjobban irányított két pénzintézet a Négy Nagy közül, és a kormány a tőkeinfúziót a tőzsdei bevezetés előkészítésének szánja. Ám a mentőöv önmagában még nem fogja arra motiválni a két bankot, hogy racionalizálják a hitelkihelyezéseiket. Amíg állami tulajdonban vannak – s ekként a kommunista párt ellenőrzése alatt állnak -, hitelezési döntéseik a politika és a személyes kapcsolatok függvényei lesznek, ahelyett hogy kereskedelmi megfontolásokon alapulnának.

A növekedés lassításának egyik eszköze az alulértékelt jüan felértékelése lehetne, de ennek a valószínűsége nagyon csekély. Valamelyest kiszélesíthetik ugyan azt a nagyon szűk sávot, amelyen belül jelenleg lehet kereskedni a jüannal, vagy azt a dollár helyett egy valutakosárhoz is köthetik. Azt viszont nem fogják megengedni, hogy a nemzeti valuta komolyabban felértékelődjék, mert ez veszélyeztetné az exportot, valamint az új állások teremtését az exportorientált üzemekben. Egy olyan valutaárfolyam, amely tükrözné Kína külkereskedelmi többletét és a valutatartalékok nagyságát, valószínűleg 40 százalékos felértékelést feltételezne, márpedig Peking számára ez most teljességgel lehetetlen.

A folyamatok alakulását persze befolyásolhatja egy esetleges újabb SARS-pánik, ám még ha január 5-én meg is erősítették, hogy egy új megbetegedést regisztráltak, szakértők szerint nincs ok riadalomra. Még ha újabb esetek bukkannának is fel, járvány valószínűleg nem tör ki. Peking láthatóan tanult abból, hogy tavaly milyen katasztrofális következményekkel járt a probléma eltitkolása, majd a későbbi kezelése. Ezúttal az egészségügyi hatóságok nagyon kemény fellépést ígérnek azokkal szemben, akik elkendőzik a betegség terjedését. Ráadásul tavaly a kínai gazdaság sokkal hamarabb kiheverte a SARS hatását, mint azt bárki várta volna. A Kínát az idén fenyegető veszélyek gazdasági természetűek – amelyekkel viszont nehezebb is megbirkózni, mint a SARS vírussal.