Ingerült reakciókat váltott ki Közép-és Kelet-Európában az Elysée-palota, azaz Franciaország köztársasági elnöki széke felé kacsingató Nicolas Sarkozy gazdasági és pénzügyminiszter, aki azt javasolta, hogy a strukturális alapok megvonásával büntessék az uniós átlagnál alacsonyabb társasági adót alkalmazó új tagállamokat. „Ez a kezdeményezés nonszensz, és a francia politikusok populizmusából fakad” – replikázott felháborodottan Pavol Rusko szlovák gazdasági miniszter, s véleményéhez többen csatlakoztak a térségből és azon kívül is.
FRANCIA-NÉMET VÁDAK. Sarkozy a francia kormányzó párt novemberi tisztújító kongresszusán a pártelnöki címre pályázik – ennek elnyerése érdekében hamarosan a miniszterségről is lemond -, egyértelműen azért, hogy e pozíciót ugródeszkaként felhasználva 2007-ben végül a köztársasági elnöki székben landoljon. Így szavai természetesen elsősorban nem is az új tagországok vezetőinek szóltak, azokat inkább francia „belső fogyasztásra” szánta. Mindazonáltal hiba lenne a téma ismételt felemlegetését a magasra törő Sarkozy partizánakciójának tekinteni. Franciaországban és Németországban hónapok óta beszédtéma, hogy az új tagállamok a maguk rendkívül kedvező – 20 százalékosnál mindegyikük esetében alacsonyabb – társasági adójukkal meggyorsítják az ipari termelés áttelepülését Nyugat-Európából a kontinens keleti részébe. (A bővítés előtti, 15 tagú EU-ban 30 százalékos volt az átlagos társaságiadó-szint.) Korábban Gerhard Schröder német kancellár is nehezményezte, hogy az új tagországokban az uniós támogatások pótolják azt a bevételt, amelyik az adókönnyítések miatt kiesik.
Nicolas Sarkozy. Elnöki ambíciói is magyarázhatják az indulatait.
Igen ám, csakhogy a francia (és német) vádak meglehetősen leegyszerűsítőek, ráadásul nem veszik figyelembe azt, hogy a társasági adó szintje önmagában nem tükrözi az egy-egy országban működő cégek tényleges adóterhelését. Másfelől viszont vészesen közeleg a következő hétéves uniós költségvetési ciklusról szóló tárgyalások kezdete, és ez jó apropót kínál Párizsnak és Berlinnek arra, hogy nyomást gyakoroljon az újonnan csatlakozott államokra: ha nem engednek, a strukturális és kohéziós alapból kevesebb támogatás ütheti a markukat. Miközben az effajta burkolt zsarolás a kormányközi alkufolyamatok természetes velejárója, teljességgel kizárható, hogy a Sarkozy-féle direkt árukapcsolásból bármi is megvalósuljon. Ehhez ugyanis az érintettek „testén keresztül” vezet az út, ráadásul – mint Joaquín Almunia, az Európai Bizottság pénzügyekért felelős tagja is rámutatott – elképzelhetetlen, hogy az unión belül különbséget tegyenek a tagállamok között a pénzügyi támogatásokhoz való hozzáférés feltételeiben.
A német és francia diplomácia alternatív – bár az ügy kényes természete miatt ugyancsak nem sok sikerrel kecsegtető – terve az, hogy EU-szerte minimális szintre szorítsák azt az adót, amit a cégeknek a nyereségük után fizetniük kell. Ám az adóharmonizáció akár csak leghalványabb formáját is kategorikusan ellenzi Nagy-Britannia, továbbá az az Írország, amely nagyrészt éppen az alacsony társasági adónak köszönheti példátlanul gyors gazdasági felzárkózását. Ha pedig ennyi nem volna elég, a német-francia kezdeményezést az ilyen kérdésekben kizárólagos javaslattételi joggal rendelkező Európai Bizottság is elutasítja. „Az adóverseny erősítheti a fiskális fegyelmet, amennyiben a közkiadások áramvonalasítására ösztönzi a tagállamokat, lehetővé téve az általános adóterhelés tartós csökkentését” – húzza alá egy bizottság dokumentum. Még ennél is igyekszik egyértelműbbé tenni a bizottság álláspontját Jonathan Todd, Frits Bolkestein belső piaci biztos szóvivője: „Minden tagállamnak jogában áll, hogy kedvezőtlen földrajzi fekvését, vagy nyelvi téren megmutatkozó hátrányát a társasági adó mérséklésével kompenzálja.”
BRÜSSZELI TERV. Mindez azonban nem tartotta vissza Brüsszelt attól, hogy egységes társaságiadó-alap elfogadását javasolja a tagállamoknak. Az ötletet – mint egy esetleges hosszabb távon megvalósuló adóharmonizáció első lépcsőfokát – Franciaország és Németország támogatja, jó néhány tagállam viszont éppen ezért erőteljes fenntartásokkal fogadja azt. A bizottság elképzelése szerint azok a cégek, amelyek legalább két EU-tagállamban telephellyel rendelkeznek, egységes szabályok szerint számolhatnák ki adózandó nyereségüket.
Egy egységes társaságiadó-alap Bolkestein szerint sokkal átláthatóbbá tenné az egyes országok adórendszerét, másfelől jelentős mértékben csökkentené az adóhoz kapcsolódó költségeket, s ezáltal javítaná a vállalatok versenyképességét. „Egységes adóalap nélkül az amerikai és a japán cégek megőrzik velük szemben meglévő versenyképességi előnyüket” – mutat rá az európai vállalatok versenyhátrányára a bizottság. Brüsszelnek ezt a véleményét látszik alátámasztani az a – 700 európai vállalat körében készült – felmérés, amelyből kiderül, hogy azoknak a társaságoknak az adózással összefüggő költségei, amelyek valamely másik tagállamban leányvállalattal rendelkeznek, ötször nagyobbak, mint azoké, amelyeknek nincs más uniós országbeli érdekeltségük.
A belső piac működését felügyelő biztos további ellenállás esetén akár megerősített együttműködést is el tud képzelni, amelyben a tagállamok csak egy bizonyos köre vesz részt. Az uniós szabályok értelmében 8 ország már összeállhat, hogy egymás között egységes társaságiadó-alapot léptessen életbe. Párizs és Berlin panaszait ez a megoldás ugyanakkor nyilvánvalóan nem orvosolja, hiszen az effajta együttműködéstől távol maradók továbbra is mágnesként vonzhatják a működő tőkét. Mindazonáltal elemzők szerint Franciaország és Németország az EU újdonsült tagjainak fenyegetése helyett a saját portáján is söprögethetne: csökkenthetné például mindazokat az adminisztratív és egyéb terheket, amelyek miatt a cégeik „sűrű tömött sorokban” keletre települnek.
