 |
| Gripenek a kifutópályán. A svédeknek fontos volt a megegyezés, mert Európában eddig egyedül Magyarország vásárolt a JAS-39-esekből. |
Keserű szájízzel vehették tudomásul az érintett európai hadiipari cégek – a Gripeneket közösen gyártó svéd Saab és brit BAE Systems, valamint a Mirage-okat kínálgató francia Dassault Aviation -, hogy a lengyel légierő nem az ő gépeikkel fogja lecserélni 75 darab szovjet gyártmányú MiG-21-esét. A Varsóban december végén bejelentett döntés értelmében az amerikai Lockheed Martinnak jut a 3,5 milliárd dolláros megrendelés 48 darab F-16-os többfunkciós vadászgépre. Mindez a másik két pályázó számára nemcsak azért nagy csalódás, mert ekkora ügylet ritkán akad Európában, hanem azért is, mert Lengyelországot alig tíz nappal korábban hívták meg hivatalosan az Európai Unióba. „Olyan ez, mintha Mexikó európai hadászati eszközöket rendelt volna egy nappal azután, hogy csatlakozott az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodáshoz” – jellemzi a helyzetet a német-francia-spanyol-brit European Aeronautic Defense & Space Company (EADS) egyik magas rangú vezetője. A hoppon maradt vállalatokat különösen az bosszantotta, hogy Washington rendkívül kedvező kondíciókkal 3,8 milliárd dollár hitelt nyújt Varsónak az F-16-osok megvásárlásához.
| Előny Amerikánál |
KUTATÁS-FEJLESZTÉS. Az Egyesült Államok négyszer annyit költ hadiipari K+F-re, mint Európa.
HARDVER. Miközben Európában több állam is csökkenti az új hadászati rendszerekre szánt forrásokat, Washington 2007-ig a fegyverzetvásárlások évi 10 százalékos növelését irányozza elő.
PROGRAMOK. Európában nincsenek olyan nagyszabású, több évre szóló stratégiai programok, mint amilyen az Egyesült Államokban például az országos rakétavédelmi rendszer kialakítása.
KONSZOLIDÁCIÓ. A nemzeti érzület akadályozza az európai hadiipar konszolidációját, holott a versenyképesség javításának ez volna az egyik kulcsa. |
|
KIREKESZTŐK. E kudarc ébresztőként szolgálhat az európai hadiipar számára. Az ágazatban sokan úgy vélik: ha a franciák, a britek és a svédek közös ajánlatot nyújtanak be – s ha ehhez még politikai nyomás is társul -, akkor elnyerték volna a megrendelést. A lengyel eset máris új lökést adott a közös finanszírozású hadiipari kutatások erősítéséről szóló terveknek. Sőt, elhangzott az az igény is – a leghatározottabban Serge Dassault részéről, akinek családja a nevüket viselő társaságot ellenőrzi -, hogy Európa preferálja saját gyártóit a hadiipari beszerzéseknél, azaz rekessze ki az amerikai vállalatokat. Bár a politikusok egyelőre nem mentek ilyen messzire, a lengyel vadászgéptender eredménye szükségszerűen az ő figyelmüket is ráirányítja arra, hogy a versenyképesség szempontjából az európai cégek (mint az EADS, a francia Thales vagy a BAE) egyre rosszabb helyzetbe „küzdik le” magukat amerikai riválisaikkal szemben. „Drámaian nőni fog a különbség az Egyesült Államok és Európa között, nagyon pesszimista vagyok” – vetíti előre Horst Teltschik német katonai szakértő, korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó.
Történnek azért Európában is kísérletek a felzárkózásra. Ilyen például a 2001 vége felé brit, német, francia, spanyol, olasz és svéd együttműködéssel beindított European Technology Acquisition Program, amely 1 milliárd dolláros keretből vásárolhat új légi technológiákat. Szóba került továbbá, hogy felállítanak egy biztonsági és védelmi ügynökséget az uniós tagországok védelmi politikájának, kutatás-fejlesztési tevékenységének és beszerzéseinek koordinálására.
 |
| F-16-os a levegőben. A lengyelek az amerikai modellt választották. |
Meglehet azonban, hogy ezek a próbálkozások túl gyengék és túl későiek. A védelmi kutatásokra előirányzott összegek emelkednek ugyan – ha csak kismértékben is -, a katonai hardverre fordított kiadások viszont csökkennek, mivel a költségvetési megszorításokkal hadakozó európai országok kénytelenek visszafogni beszerzéseiket. Az Egyesült Államok már 2001. szeptember 11-e előtt is sokkal többet költött katonai célokra Európánál, a terrortámadások után pedig még tovább nőtt a Pentagon büdzséje. Európához képest négyszer annyit fordít védelmi K+F-re – a teljes összeg tavaly 40 milliárd dollár volt -, és kétszer annyit katonai hardverre. Ráadásul az Egyesült Államok hadiipara még egy további szempontból is előnyben van: a kilencvenes években lezajlott konszolidáció nyomán az ágazat meghatározó vállalatai – mint például a Boeing, a Raytheon vagy a Northrop Grumman – jóval nagyobbak európai vetélytársaiknál. Ezenkívül nyereségesebbek is: üzemi szinten átlagosan harmadával magasabb profitrátát tudnak felmutatni.
SZORULT HELYZETBEN. Az összehasonlítás mérlege más
 |
| Airbus A400M. A vártnál kevesebbre van igény. |
szempontból is az Újvilág javára billen. Az európai társaságoknak nagyobb részt kell magukra vállalniuk a K+F-terhekből. A védelmi és elektronikai eszközöket gyártó Thales a kilencvenes években átlagosan árbevételének több mint 6 százalékát fordította kutatás-fejlesztésre, míg a Raytheonnál és Boeingnál ugyanez az arány csak 2, illetve 3 százalék volt. Jelenleg az európai gyártók szorult helyzetben vannak, mivel a kormányok – Párizs és London kivételével – visszafogják a katonai kiadásokat, ugyanakkor a tőzsdén jegyzett társaságok kénytelenek valahogyan megfelelni annak a nagyon erős befektetői elvárásnak, hogy javítsák nyereségességüket. Emiatt a Thales tavaly úgy döntött, hogy árbevételéből – amely a Deutsche Bank becslése szerint 11,5 milliárd dollár volt – csak 4 százalékot költ K+F-re.
Igazán komoly félnivalójuk a jövőbeni programok kapcsán van az európai vállalatoknak. Az Egyesült Államok katonai stratégiája – amint az már Afganisztánban is megmutatkozott – elmozdult a csúcstechnológiával operáló, „hálózatcentrikus” hadviselés felé. Következésképpen mind a Pentagon, mind az amerikai hadiipari cégek kiadási terveiben nagy szerep jut az új generációs fegyverzeteknek, így az energianyalábos vagy a mikrohullámú harci eszközöknek.
A technológiai versenyben való lemaradástól tartva az európai kormányok igyekeznek megtalálni a szorosabb együttműködés módozatait, nem kis részben azzal a céllal, hogy többet hozzanak ki minden egyes elköltött euróból. A franciák, a németek, az olaszok, valamint a britek által még 1996-ban közös beszerzési ügynökségként létrehozott fegyverkezési együttműködési szervezet (OCCAR) jelenleg az első számú vásárló néhány kiemelkedő európai katonai programban, amilyen például az Airbus konzorcium A400M típusú csapatszállító repülőgépe, az EADS által kifejlesztett Tiger harci helikopter, vagy az angol-francia Meteor levegő-levegő rakéta. Csakhogy a bonni székhelyű ügynökség teljes egészében az egyes országok büdzséjétől függ. Németország és Portugália ma már az eredetileg tervezettnél jóval kevesebb A400M-est akar vásárolni, néhány más ország pedig talán egyetlen gépet sem vesz. Ezáltal az egész program veszélybe kerülhet. „Elvileg az OCCAR-nak kellett volna jelentenie a megoldást, ehhez képest az A400M-essel csak baj van” – mondja Virginie Banet, a Deutsche Bank Párizsban dolgozó hadiipari elemzője.
 |
| Eurofighter. Romló esélyek |
Hasonló a helyzet a sokmilliárd dolláros Eurofighter konzorciummal, amely mögött az EADS, a BAE és az olasz Alenia Aerospazio áll. Mivel a cégek fejlesztési tervei, büdzséje és ambíciói eltérőek, a Eurofighter a hadiipar fehér elefántjává vált. Eredeti költségvetése 35 milliárd dollár volt, ez azóta a másfélszeresére emelkedett, miközben az egész programot többször is át kellett ütemezni a csúszások miatt. E gondok nyomán a Eurofighternek romlanak az esélyei az amerikai Joint Strike Fighter (JSF)-projekttel szemben, amelyben a Lockheed Martin a fő szállító. Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Norvégia és Dánia kormányai máris két vasat tartanak a tűzben: fél szemmel már Amerikára figyelve vállalták, hogy együttesen 5 milliárd dollárral járulnak hozzá az előreláthatólag 2008-tól hadrendbe álló JSF vadászgépek 226 milliárd dolláros teljes fejlesztési költségéhez.
LEHET ROSSZABB IS. Komoly problémához is vezethet, ha az európai védelmi szektorban tovább erősödik az amerikai dominancia. Charles Edelstenne, a Dassault elnök-vezérigazgatója szerint a kormányoknak világszerte több európai katonai hardvert kellene vásárolniuk, pusztán annak érdekében, hogy a piacon megmaradjon a verseny. Úgy látja, a vezető cégek már ma sincsenek rászorítva arra, hogy fejlesztési és gyártási megtakarításaikat továbbadják vevőiknek. „Eljön az a nap, amikor nem lesz többé verseny, és akkor igazi árrobbanás következik be” – figyelmeztet Edelstenne. Ám az európai vállalatok és kormányok csakis önmagukat hibáztathatják, ha az amerikaiaknak jut minden megrendelés, elvégre ők azok, akik egyelőre képtelenek egy összehangoltan működő hadiipart kialakítani, és annak megfelelő pénzügyi hátteret biztosítani.
