Az adminisztratív ész kritikája

Nehéz a feladat: a tét nem annyira az, hogy miként is építsük Európát, hanem hogy miként ne romboljuk le – írja tanulmányá-ban brüsszeli hivatalnokként és filozófusként Nicole Dewandre.

Mi is hát a politika s az annak szolgálatában álló adminisztrációs munka, ha a nyelv- és elmeműködés Wittgenstein ajánlotta szemléletével közelítünk hozzá? Miként gondolható el a közélet metafizikai kapaszkodók nélkül? A politikai filozófia beérheti-e mindössze annyival, hogy mindun-talan szételemzi a mítoszokat, amelyeken a demokrácia alapszik? Ha valamely adminisztráció eszményi, miféle az intézmény? S ha az intézmény eszményi, miféle a politika, melyet gyakorlatba ültet? E kérdésekre a válaszok kereséséhez a szerző szemléletváltást ajánl, ahhoz pedig könyvével olyan bölcseleti utazást, mely eltökélten nyitott tájra vezet. Az európai egység-folyamatnak mint gyakorlati építésnek és politikai konstruálásnak nincs alternatívája (kivéve a háborút), firtatni tehát nem azt érdemes, hogy miért is, hanem azt, hogy miként.

A bölcseleti utazás indítéka személyes. A szerző két évtizede alkalmazottja az EU brüsszeli bizottságának. Dewandre 44 éves, három gyerek anyja. Fizikát, közgazdaságtant a leuveni egyetemen tanult, majd stúdiumait Kaliforniában, a Berkeleyn folytatta. Mérnök-közgazdászként lett a brüsszeli bizottság ipar- és kutatáspolitikai osztályának stratégiai elemzője, majd ugyanott, immár ötödik éve, a kutatáspolitikai részlegen a nők és a tudomány csoport vezetője. Több tudományos tanácskozáson és vitacsoportban vett s vesz részt. Társszerkesztője volt egy tanulmánykötetnek, amely az identitás és a demokrácia problémáit vizsgálta (Éditions Esprit, 1992, Jacques Delors előszavával). Már főhivatalnokként iratkozott be a brüsszeli egyetem filozófia szakára. Könyvét a párizsi kiadó a másoké mellett Arendt, Rorty műveit is magában foglaló filozófiai sorozatában jelentette meg. Wittgenstein és Feyerabend mellett ők, valamint a sorozat egyik szerkesztője, a szofisták kutatója, Barbara Cassin a referenciái Dewandre-nak Az adminisztratív ész kritikájához.

A könyvcím nyilván a kanti kritikákra utal, kivált a nagy filozófiatörténeti fordulópontra, A tiszta ész kritikájára (1781). Dewandre szerény, de mégis becsvágyó célkitűzése, hogy az adminisztráció szemléletében és önszemléletében idézzen elő fordulatot. Brüsszel ehhez saját anyaga, egyúttal alkalom az általánosabb megközelítéshez. Mind a személyeset és konkrétat, mind az általánosat illető észlelete, hogy az adminisztrációs döntéseket nehézzé nem elsősorban az előtte valóban tornyosuló valódi ellentmondások teszik, hanem a róla mind kívülről, mind belülről alkotott platonikus kép, miszerint neki küldetése volna, az pedig nem más, mint az igazság. A Platón-féle ontológiára visszautaló, önkéntelenül, tehát mintegy közhitszerűen metafizikai kép és önkép meddő feszültséget gerjeszt. Az önértékelés zavarához, mert önnön munkájának leértékeléséhez vezet ez a hivatalnok esetében, kívülről nézvést meg könnyűszerrel gyakorolható kritikához – foglalja össze csupán utóbb, az adminisztráció fenomenológiai elemzésekor azonosított érzését a szerző. Éppen ez volt tehát személyes indítéka, mely filozófiai töprengésre ösztönözte.

Dilemmája tudós vitákban ideoló-gia és igazság, illetve pragmatiz-mus és irónia szembeállításaként jelenik meg. Az embernek, mint „gondolkodó nádszálnak” kétség-kívül kötelessége az igazságot keresni. Szerzőnk viszont Rortyt, az iróniáról és szolidaritásról szóló könyvét idézi: ha mi a köz-szabadságjogokkal foglalkozunk, a jó és az igaz majd foglalkozik önmagával. S átalakítja a Wittgenstein-mondatot – hogy tudniillik amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell -, így: amiről nem lehet beszélni, azt meg kell csinálni. Értve ezen a tárgyszerű pontosság, a konkrétum, az átlátszó és átlátható hivatal-működés „megcsinálását”. Ráépítve aztán erre javaslatát, mely könyvének alcíme s az adminisztratív ész kritikájának célja: miért ne lehetne az ügyvitelnek általában, az európainak kiváltképpen az irónia az alapja. Dewandre szerint a metafizikusok, akik bürokraták és bürokrácia-kritikusok egyaránt lehetnek, attól tartanak, társadalom, intézmény s hivatal léte forog kockán, ha ők megszűnnek ideál-formákban gondolkodni. Emiatt szüntelen önigazolásra kényszerülnek. Az ironikusan pragmatikus viszont arra kíváncsi, hogy ott, ahol van, mit is tehet. Ez jó, feltéve, hogy tudja, hol is van.