Eldőlni látszik a verseny a részvénytulajdonosi (shareholder) és a korporatív vállalatirányítási struktúrákon alapuló (stake-holder) kapitalizmus között, mégpedig az előbbi javára. Egyetért ezzel? És ha igen, mi ennek a „végkifejletnek” az oka?
Robert C. Pozen. Óvatosan optimista
– Mindenekelőtt a kapitalizmus e két válfaja között vannak ugyan feszültségek, de nem gondolom, hogy feloldhatatlan lenne az ellentét. Ráadásul korántsem egyértelmű, hogy a részvényesek végérvényesen megnyerték a „csatát”. Az Enron, a WorldCom és egyéb vállalatok botrányai óta ugyanis a stakeholder oldalon is látványos újjászületésnek lehetünk tanúi. A második kérdésre pedig a válasz két szó: globalizáció, azon belül is Kína. Utóbbi lakossága 1,3 milliárd ember, akik közül 100-200 millió a munkanélküli – vagy alulfoglalkoztatott. Szinte korlátlanul áll tehát rendelkezésre az olcsó munkaerő, ami nemzetközi méretekben rendkívüli gazdasági erőt kölcsönöz az országnak. Ez a világ szinte minden vállalatára hatással van, működjön akár Európában, akár az Egyesült Államokban, akár másutt. Ha valaki olyasmivel próbálkozik, ami pénzügyi szempontból nem a leghatékonyabb megoldás, akkor Kína és a hozzá hasonló országok nyomban megbüntetik érte. Gyakorlatilag lehetetlenné vált úgy irányítani egy társaságot, hogy a vezetői nem a hosszú távú nyereséget tartják a siker zálogának. Ha például egy vezérigazgató annak ellenére életben tart egy részleget, hogy magas az ott gyártott termék előállítási költsége, előbb-utóbb jön egy vetélytárs, amely ugyanazt Kínában sokkal olcsóbban gyártja majd.
– Hogyan lehet ellensúlyozni az olcsó ázsiai munkaerő versenyelőnyét?
– A feladat az, hogy legyél olyan hatékony gyártó, amilyen csak lehetsz, azokon a területeken, ahol komparatív előnyt élvezel a többiekkel szemben. Ez az a részvénytulajdonosi kapitalizmus, amely ma a nyertes modell. Mivel a korporatív struktúrában a cégvezetés nem kellően érzékeny a költségekre, azaz nem fordít elegendő figyelmet a pénzügyi hatákonyságra, érthető, hogy az a modell kudarcra van ítélve.
– Ezek szerint a vállalatvezetői irányítás kevésbé hatékony, mint a határozott részvényesi érdekérvényesítés a döntés-hozatal során?
– Ha az előbbi azzal jár, hogy azért magasabbak a termelési költségek, mert a társaság élén állók – például a beosztottaik reakciójától tartva – nem hajlandók rászánni magukat a kemény döntésekre, akkor feltétlenül. Miként akkor is, ha egy vezérigazgató például nem kellőképpen elszámoltatható, mert a soklépcsős, összetett struktúrában elmosódnak a felelősség határai.
– Mennyiben segítette a részvénytulajdonosi modell megerő-södését a dotcom lufi kipukkadása?
– Sokan vallják, ez a bukás éppen a részvénytulajdonosi kapitalizmus elleni érv, hiszen feketén-fehéren megmutatja a túlzásait és a szélsőségességét. Mások úgy vélik, a boom dicstelen vége legalább akkora csapás volt a részvényesi vállalatirányítás számára, mint amennyire segítette azt. Szerintük például a részvénytulajdonosi modell „bűne” a részvényopciók rendszerének megszületése. Az opciók ugyanis rendkívül értékesekké váltak, amikor a buborék dagadni kezdett, csakhogy egy csapásra el is értéktelenedtek, amikor az kipukkadt. Jómagam azonban úgy vélem, a részvényopciós javadalmazási rendszer egyszerűen nem volt kellő gondossággal kialakítva. Ha egy vállalatvezető özönvízszerű bevételeket könyvelhet el, amikor a piac szárnyal, viszont a dolgok rosszabbra fordultával akkor is „bűnhődik”, ha ő maga hiba nélkül végzi a munkáját, akkor ez nem egy átgondolt rendszer. Az internet-buborék szétpattanása tehát, úgy vélem, nem sokat mond el arról, hogy a részvénytulajdonosi rendszer-e a megfelelő vagy sem – netán van-e helyük a nap alatt az opcióknak vagy sem -, csupán az tette bizonyossá, hogy ez utóbbiak nem megfelelően működnek.
– A részvénytulajdonosi rendszer sokkal jellemzőbb az Egyesült Államokban, mint Európában, márpedig az amerikai gazdaság már maga mögött hagyta a recessziót, az eurózóna viszont még nem. Lát a két dolog között összefüggést?
– Nehéz lenne ma meghatározni, hol tart a gazdaság gyógyulási folyamata. A Harvard egyetemen működő National Bureau of Economic Research közgazdászai a minap kijelentették, hogy a receszszió már 2001 végén befejeződött, igaz, a gazdaság magára találása nem járt együtt munkahelyteremtéssel. Sőt, még 2002-ben is rengeteg állás szűnt meg: havonta átlagosan mintegy 90 ezer. A legfrissebb jó hír, hogy a munkaerőpiac minden jel szerint túljutott a mélyponton, és elindult fölfelé. Júniusban már csupán 30 ezer munkahely „veszett el”, azóta pedig egyes statisztikák szerint már több állás teremtődik, mint amennyi megszűnik. Ezt támasztja alá az a felmérés is, amelyet – számos vállalat vezérigazgatóját végigkérdezve – nemrégen készítettem Bostonban, Chicagóban, Dallasban és San Franciscóban. A cégek mintegy egyharmada mondta azt, hogy az elmúlt időszakban alkalmazottakat vett föl, a többségüknél nem volt változás, és mindössze 10 százalékuk számolt be arról, hogy elbocsátásokra kényszerült. Ez fölöttébb biztató. A harmadik legfontosabb jelzés e tekintetben az, hogy nagymértékben nő az ideiglenes alkalmazottak száma szerte az Egyesült Államokban. Igaz, ők azok, akiktől a vállalatok először szabadulnak meg, amikor rosszabbul mennek a dolgok, de rendszerint állást is ők találnak a leghamarabb, amikor a helyzet kezd jobbra fordulni. A munkanélküliség csökkenése egyértelműen a kezdődő fellendülés jele, azé a fellendülésé, amelyet jócskán segítettek az elmúlt időszak adócsökkentései, valamint az alacsony kamatlábak. A nemzetközi helyzet bizonytalan ugyan – főként a Közel-Keleten -, mégis úgy érzem, 2004. végérvényesen a talpra állás éve lesz.
– Szóval már a közeljövőt illetően is optimista?
– Óvatosan optimista. Megállt a zuhanás, túl vagyunk a mélyponton, és jövőre szerény, de stabil növekedés vár ránk.
– Mármint az Egyesült Államokra. Mi a helyzet viszont a globális gazdasággal, azon belül is Európával?
– Európa rendkívül komoly kihívásokkal néz szembe. Szerte a kontinensen igen magas a munkanélküliség, méghozzá jó ideje. Ráadásul Nagy-Britannia és Hollandia kivételével minden ország nyugdíjrendszere tetemes deficittel küzd, mintegy időzített szociális bombaként. Franciaország, Németország és Olaszország tett ugyan már néhány apró lépést a probléma megoldására, de ezek korántsem elegendőek. Az európai demográfiai mutatók – az alacsony születési arány és a várható élettartam meghoszszabbodása – gyökeres és hosszú távra szóló megoldást sürgetnek.
– Van még egy terület, ahol Európa kormányainak sokak szerint lépniük kellene: az adócsökkentések. Lát erre komolyabb esélyt?
– Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, többet kellene tudnom az európai adórendszerről.
– És mi a véleménye az Európai Unió bővítéséről? Inkább segí-teni fogja a fellendülést, vagy éppen ellenkezőleg, csak újabb terhet rak az amúgy is gondoktól gyötört Nyugat-Európára?
– Nagyon sok minden azon áll vagy bukik, hogy az Európai Unió milyen válaszokat talál a most zajló alkotmányozási folyamat során felmerülő kérdésekre. Döntő lehet, miként alakul a közösségi szintű szavazás rendje olyan kényes kérdésekben, mint az adók, a nyugdíjak, vagy például a mezőgazdaság.
