Takács Lajosról akkor hallottam először, amikor híre ment, hogy valaki a Budafoki úton, egy konditerem emeletén őrült módon főz. Az őrület ekkoriban, amikor a magyar étteremszcéna a bélszínpörköltön mint értelmetlen csúcson próbált felülemelkedni, azt takarta, hogy valaki rózsaszín-narancsszínű langyos-nyersre hagyta egy lazacszelet közepét ahelyett, hogy a szürkeségig sütötte volna, és nem nyúlt januárban paradicsomhoz, tudva, hogy hiábavaló.
Másrészt Lajos három szezonális alapanyagból úgy készített ételt (ebédre, ráadásul), hogy az ember az Instagram születése előtt évekkel körbeküldözgette az ismerőseinek a képeket — amik nem adták vissza az élményt, de a lényeg nem is arról szólt, ahogyan az érdemi gasztronómia sosem a fotókról.
Nem minden zseniről neveznek el dolgokat: több a zseni, mint a tulajdonnév. Takács Lajosnak, aki egyértelműen zseni volt, mégis összejött a név, még ha nem is a sajátja: a legendás Olimpia.
