Történelmi tudatunkban Hunyadi Mátyás halála nemzedékek óta vízválasztó. A törököt feltartóztatni képes, nyugaton területeket hódító, pezsgő szellemi és kulturális életnek otthont adó regionális nagyhatalomból Mátyás után szinte egyik napról a másikra megállíthatatlan, gyors lejtmenet következett a mohácsi csatavesztésig, a középkori Magyar Királyság teljes bukásáig. Nem csoda, ha ez az általánosan elterjedt nézet, hiszen még a mai tankönyvek is leginkább az országvesztés előjátékaként írják le II. Ulászló és II. Lajos országlásának 36 évét 1490–1526 között: gyenge kezű és „idegenszívű” királyok, pártütő, viszálykodó főurak, a törökkel szembeni védelem elhanyagolása. Hagyományosan nem szokás ezt túlragozni, holott a történészek objektív, szakmai értékelése szerint A mohácsi csata 500. évfordulójára indított sorozatunkban kissé hosszabban időzünk a Jagelló-kornál, hogy elég teret szentelhessünk a számtalan téves beidegződés cáfolatára. II. Ulászlóval kezdjük, beszélgetőpartnerünk ezúttal Dr. Neumann Tibor történész, az ELTE HTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója.

