A Jobbik hétvégi kongresszusa pontot tett több spekuláció végére is. A székében minden kétséget kizáróan megerősített pártelnök, Vona Gábor többszörösen is elégedett lehet a mögötte álló két nappal. Egyrészt látványosan igazolta, hogy nincs komolyan vehető alapja azoknak a városban terjedő pletykáknak, miszerint a megdöntésére potens párttársai szövetkeznének. Másrészt lezárta a hetek óta méregként ható borsodi viszályt, ráadásul végül olyan helyzetet teremtve, amelyet látva talán még a hasonló megoldásokban közismerten profi Orbán Viktor is megveregetné a vállát.
Mindkét vonalnak ugyanis van egy közös nevezője, ő Szegedi Csanád, a párt EP-képviselője, korábbi alelnöke. A suttogásban a leggyakrabban az ő neve bukkant fel, mint Vona potenciális kihívója és leváltója, illetve ő állt a borsodi torzsalkodás egyik oldalán is. Innentől kezdve a sztori már egészen egzotikus irányt vett, elutasított keresztapaság és nőügyek is feltűnnek a tudósításokban. Pár hete még úgy tűnt, hogy az észak-keleti balhékban egyértelműen a Vona által legutóbbi beszédében a „párt öklének” titulált Szegedi jött ki győztesen. A vele szemben álló Endrésik Zsoltot kizárták, a balhés szervezeteket feloszlatták.
Itt jön azonban a csavar. Most a tisztújításba Szegedi Csanád is belebukott. Ha ezt Vona szándékosan így akarta, akkor ügyesen taktikázott. A borsodi ügyben ugyanis nem egyértelmű, hogy merre vannak a rossz és merre a jófiúk. A kibeszélőket, a kiszivárogtatókat meg kellett büntetni, ez tisztasor, Endrésik nem úszhatta meg. A probléma, amely szembe fordította az erős ember Szegedivel, azonban ettől még nincs megoldva. Tegyük egy pillanatra félre a pikáns magyarázatokat, mert vannak azért a placcon más, kevésbé szenzációs, de inkább hihető szóbeszédek is. Állítólag a helyiek nehezen viselték, hogy pártközpont jelentős hatalmi és személyi kérdésekben a fejük felett akar dönteni, ez volt a lázadásuk tényleges oka.
Vona most megmutatta: mindenki rosszul jár, aki balhét szít, és ezzel erodálja a párt támogatottságát, teljesen mindegy, hogy a balhé melyik oldalán áll. Erős vezető nagyjából így működik hasonló helyzetekben. Gyorsan tegyük is hozzá, hogy mindez csupán az erős vezetőség szükséges, de nem elégséges feltétele. Ilyen erővel – és ezért a hasonlatért biztos nem gratulálna nekem Vona – Mesterházy Attila is hasonló erényeket mutatott fel az utóbbi fél évben: megszabadult a renitensektől, parkolópályára állította a problémás öregeket.
Mindkét politikusnak megveregethetjük a vállát: remek, az első akadályt jól vettétek, fiúk, de most jön az igazi kihívás. Mit kezdtek a megszilárdított hatalmatokkal? Most kéne valami olyat mondani, amiből kiderül, hogy merre van az előre. Mesterházy azt mondja, hogy Francois Hollande mutatja most mindannyiunknak, hogy mi a teendő. Vona pedig azt, hogy a magyarok kétharmada jobbikos, csak a többségük erről még nem tud, meg hogy a Fidesz csak jobbra beszél, de közben Gyurcsány módjára cselekszik.
Nos, Mesterházy nem biztos, hogy másfél év múlva vissza szeretné hallani, hogy mennyire lelkesedett a frissen megválasztott francia államfőért, Vonának pedig biztos, hogy ennél azért többet kell mondania ahhoz, hogy tartósan kiszabadítsa pártját abból a tíz százalék körüli ketrecből, amiben a választások óta beragadni látszik. Nyilván azok a csalódott borsodi szélsőjobbos ifjak is várnak még valamit, akiket önmagában még biztos nem nyugtatott meg az, hogy Vona Gábor kétségtelenül rendet tett pártjában.
