Ennél éppenséggel szebb témát is találhattam volna nagypéntekre, de miután láttam a Jobbik ismételten államfőjelöltjét, Morvai Krisztinát reggel a tévében – nem tudom, ki hogy van vele, de én ilyenkor mindig a képernyőre tapadok – szóval, amikor őt hallottam a vérvád-ügyről beszélni, újra elkezdett foglalkoztatni a téma. Hogyan lehet, hogy a mostanában több témában is inkább racionálisnak tűnő Jobbik belefut egy ilyen ügybe?
A politikai elemzőt azért tartják, hogy magyarázatokat keressen politikai jelenségekre. Kollégáim és én is ennek az elvárásnak megfelelően néha hihetetlenül bonyolult levezetésekkel állunk elé. Amikor a másik oldalról néztem a politikát köztisztviselőként, akkor tapasztaltam meg, hogy az összetett magyarázatok általában marhaságok, és valójában egyszerű, suta, emberien esetleges okok állnak a legtöbb történés hátterében.
Baráth Zsolt, jobbikos országgyűlési képviselő napirend utáni felszólalása esetén is nagy a kísértés, hogy megpróbáljunk valamilyen jó konstrukciót összerakni. Ha azt feltételezzük, hogy ez a párt (is) egy fegyelmezett csoport, akkor egy ilyen necces témában nem állhat csak úgy ki saját szakállra beszélni egyetlen képviselőjük sem. Ha pedig ott a pártvezetés áldása ezen az akción, akkor valahogy be kéne tudni illeszteni a Jobbik stratégiájába.
Kitaláltam egy lehetséges bonyolult magyarázatot, de mindjárt az elején szeretném tisztázni: magam sem igazán hiszek benne. Az elmúlt napok domináns témája az államfő ügy volt, amelyben akár akarta, akár nem, a Jobbik szükségszerűen a többi ellenzéki párttal egy platformra került, és lényegében ugyanazt követelte, mint Gyurcsány Ferenc, Mesterházy Attila vagy Jávor Benedek. A keménymag támogatók számára egy ilyen állapot zavart, bizonytalanságot okozhat, így – még mielőtt valami közös jelöltállításos találgatásba is belesodródtak volna – gyorsan előjöttek valami olyan meredekséggel, amellyel szemben jól kiszámíthatóan minden más politikai erő határozottan tiltakozni fog.
Van egy ennél egyszerűbb magyarázatom is, de jelzem, hogy még ebben sem hiszek. Az utóbbi időben a Jobbiknál előtérbe került az euroszkeptikus vonal, és kicsit talán háttérbe szorultak a hagyományos témák, amelyek valódi közösségbe olvasztják a szélsőjobbot: a cigányellenesség és kisebb jelentőséggel ugyan, de mégis meglévő módon az antiszemitizmus. Ez utóbbira gyúrhatott rá Solymosi Eszter felemlegetésével a párt.
Jöjjön akkor egy olyan magyarázat, amely slampos, nincs benne szó se stratégiáról, se taktikáról, se mérlegelésről, viszont ebben már sokkal inkább tudok hinni. Baráth Zsolt kalendáriumából előugrott a kerek évforduló, és mivel ő bizonyára úgy hiszi, hogy a kis libapásztorlányt a zsidók áldozták fel, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy erről a témáról a Parlamentben is beszéljen.
Nem tudom, valójában mekkora a fegyelem a jobbikban. Nem tudom, hogy egy ilyen felszólalást jóvá kell-e hagyatni a frakcióvezetéssel. A józanész azt diktálja, hogy igen. Olyan nagyon egyébként sem lehetett ellenére a pártnak ez a felszólalás, mivel, ugyan kommentár nélkül, de kint van a honlapjukon most is.
Morvai Krisztina szokásosan gőzhengerszerű reggeli tévészereplésében hatalmas elánnal verte vissza a három, kórusban támadó újságírót. Egyetlen félmondata jelezte csupán („Baráth Zsolt egy olyan retorikai eszközt választott, amit én nem választottam volna”), hogy nem örül a tiszaeszlári téma felmerülésének. Érdemes lehet a párt minden tagjának erre a félmondatra odafigyelnie. Túl ugyanis azon a nyilvánvaló káron, amelyet a magyar közélet egészének okozott az ügy, a Jobbik oldalán sem lehet – az erőltetett spekulációktól eltekintve – értelmes okot találni erre a témafelvetésére.
Lehet egy jó tesztje annak, hogy meddig érdemes jobbikos képviselőknek az Országgyűlésben elmenni: ha Morvai Krisztinának utóbb a tévében azt kell állítania, hogy ő nem mondott volna ilyet, akkor azt a mondást érdemes kihúzni a szövegből.