Egyrészt öt éve nem volt albuma az együttesnek, ami eleve sok, másrészt közben kitalálták azt is, hogy talán nem kéne már albumokat csinálni, és ugye a Kispál és a Borz is feloszlott, a zenekar búcsúkoncertjéről forgatott film bemutatóján pedig maga Lovasi András is odakacsintott Varga Liviusnak, hogy nem csak negatív olvasata van a búcsújuknak, hiszen így majd jöhet helyettük egy másik banda. Na mármost én az ilyen kontextusokat utálom, úgyhogy a magam részéről örömmel veszem tudomásul, hogy a Quimby meg hallhatóan nem foglalkozik velük. Lehet persze, hogy ezt meg én vizionálom, de nekem ez az új lemez akkor is azt sugallja, hogy bár mindenféle történelmi felelősséget is bemesélhetnének maguknak a csapat tagjai, ők inkább afféle motörheadi nyugalommal rakták össze ezt a 17 trekket.
A motörheadi nyugalom itt persze nem háromhangnyi rakendrollt jelent, hanem sanzont, füstös bárhangulatot, fúvósokat, garázsrockot, funkot, hangjátékokat, nyomokban pedig jazzt, skát, triphopot és csak a jó ég tudja, mi minden mást is, de a lemez legfőbb erénye mégis az, hogy ez a műfaji sokszínűség nincsen túldimenzionálva valamiféle magasröptű kulturális jelentősséggé. Sőt épp ellenkezőleg: a Kicsi ország inkább annak a tanúsítványa, hogy a Quimbyről ugyan sok mindent lehet – és szokás is – mondani meg gondolni, de végeredményben akkor is csak egy kialakult stílussal rendelkező zenekar, ami leginkább a zenéjével szeret foglalkozni. És aki ugyanígy tesz hallgatóként, az elégedett lesz ezzel a lemezzel is.
Ugyanis bár hibákat lehet benne találni (az angol nyelvű dalok például kilógnak a többi közül, a játékidő meg kicsit sok), a maga laza szerkezetében egészen jól működik, mondhatni egyfajta Quimby-revüként funkcionál, ami, valljuk be, illik is a zenekarhoz. A szinte rajzfilmszerű nyitószám, a Nem volt kulcsom ennek jegyében amolyan bevonulózeneként adja meg az alaphangot a siető ütemeivel és basszusmeneteivel, aztán tulajdonképpen minden egyes újabb dal egy, a többihez lazán kapcsolódó műsorszám. A keretek adottak: a ritmusszekció feltűnően nagy kedéllyel dolgozik végig (a legtöbb elsőre megjegyezhető téma a basszusgitárból jön), a zene másik végén meg Kiss Tibi nem sok mézes teát látott énekhangja és szövegei jelentik a biztos pontot. E két réteg közé pedig némileg kiszámítható, de mindenképp szórakoztató módon pakolja az együttes a billentyűket, gitárokat, fúvósokat és egyéb hangokat.
Néha persze nem ez a recept, de a kivételt képező daloknak meg a többi teremt keretet, szóval mondhatjuk, hogy kialakult rend szerint zajlik minden. A végén is a papírforma szerint alakulnak a dolgok: természetesen egy röpke másnapos-hajnali téma zárja a produkciót Múló idő címmel, és szinte csak a függöny gördülésének a hangja hiányzik a zárásból – tapsolni viszont ennek híján is lehet. Bizonyos mértékig persze megszokásból, de azért egyáltalán nem kényszeredetten, és ez szerintem jó végkifejlet mind az együttes, mind a közönség szempontjából. Kontextustól függetlenül is, de azzal együtt meg pláne.
