Az utolsó nyarat idézem most fel, az utolsót, mielőtt elküldtek. 1979 volt, és a nap betöltötte az eget. Tripoli ragyogva és mozdulatlanul nyúlt el alatta. Minden ember, állat és hangya kétségbeesetten kereste az árnyékot, az irdatlan fehérségbe itt-ott belevájt kegyes, szürke foltokat. De este érkezett csak az igazi kegyelem, az üres sivatag hűvösét és a duruzsoló tenger páráját szállító fuvallat, ez a félszeg vendég, aki némán járta be a néptelen utcákat, nem tudva, milyen mélyen hatolhat be a teljhatalmú csillag birodalmába. A csillag pedig már úton volt felfelé, kérlelhetetlen pontossággal haladt, és elűzte az áldott fuvallatot. Közeledett a reggel.
A hálószoba ablaka kitárva, odakint némán áll a sivatagi datolya, lombja szemérmesen sápadt a halvány fényben. Mama csak akkor aludt el, mikor a hajnal már szürkére olvasztotta a fekete eget. De én még utána is nyugtalan voltam, nem mertem otthagyni őt, hátha – mint a kesztyűbábok, mikor halottnak tettetik magukat – hirtelen felpattan, rágyújt egy újabb cigarettára, és tovább könyörög nekem, ahogy percekkel azelőtt tette, hogy ne mondjam el, ne mondjam el senkinek.
Papa nem tudott mama bajáról; a betegség csak akkor jelentkezett, mikor ő elutazott az üzleti ügyeit intézni. Mintha nélküle kiürült volna a világ, és mama meg én ott maradtunk volna néma emlékeztetőknek vagy üres lapoknak, amiket meg kell tölteni annak emlékével, hogyan házasodtak össze ők ketten.
Képtelen voltam magára hagyni őt, csak ültem, elnéztem gyönyörű arcát, emelkedő-süllyedő mellkasát, és kavarogva ismétlődtek a fejemben a dolgok, amiket mondott.
Végül mégis elmentem lefeküdni.
Mikor felébredt, átjött hozzám. Megéreztem a teste súlyát a matracomon, majd az ujjait a hajamban. A hang, amit a fejbőrömet súroló körmei keltettek, egy szerencsétlen esetet idézett fel bennem. Egészben kaptam be egy datolyát, és csak akkor vettem észre, hogy tele van hangyával, amikor a kis kemény testek összeroppantak a fogaim között. Némán feküdtem, úgy tettem, mintha aludnék, és hallgattam sírás szaggatta lélegzését.
Reggeli közben igyekeztem minél kevesebbet beszélni. A hallgatásom rossz érzéssel töltötte el. Arról beszélt, mit együnk ebédre. Kérdezte, kérek-e lekvárt vagy mézet, mondtam, hogy nem, ő mégis elővette a hűtőből mindkettőt. Később, ahogy a betegeskedése utáni délelőttökön mindig szokott, elvitt autózni, hogy magamhoz térítsen, kizökkentsen némaságomból.
Amíg a motor melegedett, mama bekapcsolta a rádiót, és addig tekerte a gombot, amíg fel nem csendült Abd al-Bászit Abd asz-Szamad csodálatos hangja. Ennek örültem, hiszen mindenki tudja, hogy mikor felolvasnak a Koránból, tartózkodni illik a beszédtől, és oda kell figyelni.
Épp befordultunk volna a tengerpart mentén futó Gergáris utcába, amikor hirtelen felbukkant előttünk Bahlúl, a koldus. Mama beletaposott a fékbe, és já szátirt mondott. Bahlúl odaballagott az ő oldalára, piszkos kezével fogta a hasát, és remegett a szája. – Jó napot, Bahlúl – köszönt neki mama, miközben a tárcájában kotorászott. – Látlak én, látlak – felelte a koldus, és bár ez volt a szavajárása, most azt gondoltam, tiszta bolond ez a Bahlúl, bárcsak eltűnne. Aztán a visszapillantó tükörben láttam, hogy kiáll az úttest közepére, és úgy szorítja magához a mamától kapott pénzt, mint aki lepkét fogott.
*
Mikor beértünk a belvárosba, mama elvitt a Mártírok tere melletti piacra a szezámos emberhez. Az olyan tér volt, ahonnan látszott a tenger, és ott emelkedett büszkén Septimius Severusnak, annak a római császárnak a szobra, aki réges-régen Leptisben született. Mama vett nekem szezámos rudat, annyit, ahányat akartam. Egyenként be voltak csomagolva zsírpapírba, amit a két végén összecsavartak. Nem engedtem, hogy betegye őket a táskájába. Ezeken a délelőttökön mindig konok voltam.
– De még más dolgokat is kell vennem – mondta mama. – Így el fogod ejteni őket. – Nem – feleltem összevont szemöldökkel. – Megvárlak odakint – mondtam, és mérgesen kivonultam, nem törődve azzal, hogy elveszthetem őt vagy ő elveszthet engem a nagyvárosban. – Figyelj rám! – kiáltott utánam, magára vonva az emberek pillantását. – Menj Septimius Severushoz, ott várj meg!
Az egyik oldalon volt egy nagy kávéház, ami előtt az utcán is ültek. Férfiak dominóztak és kártyáztak, néhányuk arcára emlékeztem korábbról. A szemükkel követték mamát. Arra gondoltam, talán túl szűk a ruha, amit visel.
Ahogy eltávolodtam mamától, éreztem, hogy csökken a hatalmam fölötte. Elszomorodtam, és rossz érzésem támadt amiatt, hogy ezeken a délelőttökön mindig bőkezű, és úgy szégyelli magát, mintha meztelenül ment volna ki az utcára. Oda akartam szaladni hozzá, hogy megfogjam a kezét, a ruhájába kapaszkodjam, amíg vásárol, amíg harcol a világgal, ezzel a férfiakkal és férfimohósággal teli világgal. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek hátra, helyette a sátras sétány két oldalán, boltíves öblökben berendezett boltokra összpontosítottam. Az egyik fölött fekete selyemkendők hullámoztak szelíden, egy másik előtt egymásra rakott piros sapkák oszlopai emelkedtek szálfatermetű őrök módjára. A sátortető sötét szövetcsíkjai között itt-ott áthatoló fehér fénypengéktől fel-fel ragyogtak a kavargó porszemek, és mozdulatlanul, szépségesen világítottak a boltíveken meg a földön, de a járókelők fején és testén villanva futottak végig, és ettől az árnyékok a valóságosnál sokkal sötétebbnek tűntek.
Kint a teret elárasztotta a napfény. A burkolat majdhogynem hófehérnek tűnt a ragyogásban, és az áthaladó sötét cipők meg lábak mintha lebegtek volna fölötte. Már bántam, hogy nem adtam oda mamának a szezámos rudakat. A karomat apró tűk szurkálták. Szidtam magam a makacsságomért, és amiért ilyen sok szezámos rudat vetettem mamával. Néztem őket a karomban, és nem volt semmi kedvem enni belőlük.
Nekidőltem Septimius Severus hűvös márványtalapzatának. A római császár fölöttem állt, ezüsttel kivert öve a hasa alatt ívelt, karja a tenger felé mutatott. „Arra biztatja Líbiát, hogy Róma felé nézzen” – így magyarázta Usztáz Rasíd a pózt. Usztáz Rasíd művészettörténetet tanított az el-Fátih Egyetemen, és a legjobb barátom, Karím apja volt. Emlékeztem, hogy az Útmutató is állt így egyszer a Forradalom Napján: az egyik egyenruhájában volt, és a karját lengette, miközben tankok vonultak el előtte.
A tenger felé fordultam, a téren túli fényes, türkizkék tenger felé. A világ széle mögül kimászó, hatalmas szörnyetegnek látszott. – Grrr – morogtam, aztán arra gondoltam, vajon meghallotta-e valaki. A sarkammal többször belerúgtam a talapzatba. Lebámultam a földre, bele a fényes forróságba, és kedvem lett volna nyitott szemmel aludni. De akkor, nem keresgélve, hanem rögtön a célra találva, megpillantottam papát. A járda szélén állt a tér szemközti oldalán nyíló utcák egyikében, körülnézett, hogy jön-e valami, és közben előredőlt, mint aki orra akar esni. Mielőtt az úttestre lépett, intett, majd kettőt csettintett az ujjával. Jól ismertem ezt a kézmozdulatát. Néha nekem intett így, mintha azt mondaná: „Gyerünk, gyerünk!”, aztán azt csettintette: „Hé, ébresztő!” Mögötte megjelent az irodai embere, Nászer; a hóna alatt egy fényes fekete kis írógéppel loholt utána. Papa már jött át az úttesten, és felém tartott. Egy pillanatig azt gondoltam, odahozza Nászert Septimius Severushoz, hogy neki is elmesélje mindazt, amit nekem mesélt a császárról, Leptis Magnáról és Rómáról. Mert papának olyan volt Nászer, mintha az öccse lenne, ezt ő maga mondta sokszor.
– Papa? – suttogtam.
A szeme előtt két sötét lencse domborodott, mint a teknős páncélja. Az eget, a napot és a tengert Isten színesre festette, hogy rájuk mutathassunk, és mondhassuk, hogy a tenger türkiz, a nap banánsárga, az ég kék. A napszemüveget szörnyű dolognak tartottam, mert megváltoztatja mindezt, és távol tartja azt, aki viseli. Abban a pillanatban eszembe jutott papa búcsúcsókja, amit két napja kaptunk. „Isten hozzon haza épségben – mondta neki mama –, és adja, hogy utad jövedelmező legyen.” Én megcsókoltam papa kezét, ahogy tanította. Ő lehajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz anyádra, most te vagy a férfi a háznál”, és úgy mosolygott rám, ahogy a felnőttek olyankor szoktak, mikor azt hiszik, valami hízelgőt mondtak a másiknak. De most nézd, nézd, papa itt sétál, ahol megérinthetném, itt, ahol együtt kellene lennünk. Felgyorsult a szívverésem. Egyre közeledett. Lehet, hogy már engem néz, gondoltam. A napszemüvegben nem látszott a szeme.
Figyeltem, ahogy megy, az ismerős járását – a fejét kissé felszegte, fényes bőrcipője minden lépésnél előrepöccent –, és azt reméltem, mindjárt a nevemen szólít, int és csettint nekem. Ha megtette volna, biztos a karjába vetem magam. Mikor közel ért hozzám, olyan közel, hogy ha kinyújtom a kezem, megérinthettem volna, visszafojtottam a lélegzetem, és a fülem megtelt csönddel. Figyeltem komoly arckifejezését – az arcot, amit csodáltam és féltem –, megcsapott a kölnije illata, és éreztem, hogyan dagad a levegő körülötte, mikor elhaladt mellettem. Nászer szorosan a nyomában lépdelt, karjában a fényes fekete írógéppel. Azt kívántam, bár a helyében lennék, és én követném árnyékként papát. Bementek a térre néző egyik házba, egy fehér épületbe zöld redőnyökkel. A zöld a forradalom színe volt, de zöldre festett redőnyt nem sokat lehetett látni.
– Nem megmondtam, hogy a szobornál várj rám? – hallottam a hátam mögül mama hangját. Megfordultam, és akkor láttam csak, milyen messzire elmentem Septimius Severustól.
*
Szorongtam, az az érzés gyötört, hogy valami rosszat tettem. Papa nem üzleti úton van, hanem itt, Tripoliban, ahol együtt kellene lennünk. Elkaphattam volna őt, hogy ne menjen oda, ahova ment – miért nem nyúltam utána?
Amíg mama bepakolta a vásárolt holmikat, a kocsiban ültem, még mindig a szezámos rudakat szorongatva. Felnéztem a házra, ahova papa és Nászer bementek. A legfölső emelet egyik ablaka megremegett, aztán kitárult. Papa jelent meg benne. Lenézett a térre, már nem volt rajta napszemüveg, és két kézzel a párkányra támaszkodott, mint egy vezér, aki várja, hogy elapadjon a tömeg tapsa és éljenzése. Egy kis piros kendőt akasztott ki a szárítókötélre, aztán eltűnt az ablakból.
*
A hazaúton még hallgatagabb voltam, mint előtte, és már nem is kellett megerőltetnem magam hozzá. Amint kiértünk a Mártírok teréről, mama nyújtogatni kezdte a nyakát a visszapillantó tükör felé. Mikor a piros lámpánál vártunk, elsuttogott egy imát. Egy autó olyan közel állt meg mellettünk, hogy ha akarom, elértem volna a vezető arcát. A kocsiból négy, sötét vadászruhát viselő férfi nézett minket. Először nem ismertem rájuk, aztán beugrott. Olyan hirtelen jött a felismerés, hogy beleremegett a szívem. A Forradalmi Bizottságnak ugyanazok az emberei voltak, akik egy héttel azelőtt elvitték Usztáz Rasídot.
Mama előre nézett, a háta néhány centiméterre eltávolodott az üléstámlától, és erősen markolta a kormányt. Aztán az egyik kezét a térdemre tette, és szigorúan súgta:
– Előre nézz!
Mikor zöldre váltott a lámpa, a mellettünk álló autó nem indult el. Mindenki tudja, hogy nem szabad megelőzni a Forradalmi Bizottság kocsijait, de ha mégis muszáj, tapintatosan kell csinálni, semmiképp se látható élvezettel.
Pár másik autó, akik nem tudták, ki áll mellettünk, tülkölni kezdett. Mama lassan elindult, de többet nézett a visszapillantóba, mint az útra előttünk.
Aztán azt mondta:
– Követnek minket, ne nézz hátra. – A csupasz térdemet bámultam, és újra meg újra elmondtam ugyanazt az imát. Éreztem, hogy gyűlik az izzadság a tenyerem és a szezámos rudak zsírpapír csomagolása között. Már majdnem hazaértünk, mikor mama azt mondta:
– Jól van, eltűntek. – Aztán motyogva hozzátette:
– Nincs jobb dolgotok, mint minket kísérgetni, rohadt patkányok.
A szívem elernyedt, és kiegyenesedett a hátam. Az ima elszállt a számról.
Az ártatlanoknak, így mondta nekem Musztafa sejk, a mecsetünk imámja, nincs okuk félni. Csak a bűnösök élnek rettegésben.
*
Nem segítettem mamának becipelni a vásárolt holmikat, ahogy különben szoktam. Egyenesen a szobámba mentem, ledobtam a szezámos rudakat az ágyra, és megráztam a karom, hogy visszatérjen bele a vér. Aztán magamhoz vettem a Leptis Magnáról szóló képeskönyvemet. Tíz nappal azelőtt jártam először, és mint kiderült, utoljára az ősi városban. Az elhagyatott tengerparti romváros képei még elevenen éltek emlékezetemben. Vágytam rá, hogy visszatérhessek oda. Csak akkor mentem ki a szobából, amikor muszáj volt: miután mama elkészítette az ebédet, megterített, és a nevemet kiáltotta.
Mikor megszegte a kenyeret, adott nekem egy darabot; én pedig, mivel láttam, hogy nem szedett magának salátát, elétoltam a salátás tálat. Az ebéd közepén felállt, és bekapcsolta a rádiót. Az adón, amit beállított, egy férfi a sivatagi növénytermesztésről beszélt. Felálltam, mondtam, hogy áldott legyen a keze, és a szobámba mentem.
– Alszom egyet – szólt utánam. A hallgatásom miatt olyan dolgokat is kimondott, amiket fölösleges mondani. Délutánonként mindig lefeküdt, ahogy mindenki más is, kivéve engem. Én sose tudtam délután aludni.
A szobámban vártam, amíg elmosogatott, és elrakta az ételt, és mikor biztosra vettem, hogy már lefeküdt, kijöttem.
Járkáltam a házban, nem tudtam, mit csináljak, és akkor megszólalt a telefon. Szaladtam, hogy felvegyem, mielőtt felébreszti mamát. Papa hívott. A hangja hallatán felgyorsult a szívverésem. Azt gondoltam, biztos azért telefonál most, a találkozásunk után, hogy megmagyarázza, miért nem köszönt nekem.
– Hol vagy?
– Külföldön. Anyáddal akarok beszélni.
– Hol külföldön?
– Külföldön – ismételte meg, mintha egyértelmű lenne, hol van külföld. – Holnap hazamegyek.
– Hiányzol.
– Te is nekem. Add anyádat!
– Alszik. Felébresszem?
– Csak mondd meg neki, hogy holnap ebédidő tájt érek haza.
Nem akartam, hogy véget érjen a beszélgetés, ezért azt mondtam:
– Ma követett minket ugyanaz a fehér autó, amivel elvitték Usztáz Rasídot. Mellettük álltunk a piros lámpánál, és láttam az arcukat. Annyira közel voltak, hogy elértem volna a vezető arcát, de nem féltem. Egyáltalán. Egy kicsit se, tényleg.
– Holnap látjuk egymást – felelte papa, és letette.
Egy ideig még a telefon mellett álltam, és hallgattam a sűrű csöndet, ami azokban a délutáni órákban a házunkra telepszik; a csöndet, amit a konyhában álló hűtő zümmögése és az előszobai ingaóra ketyegése vesz körül.
Bementem nézni az alvó mamát. Leültem mellé, és először megbizonyosodtam róla, hogy egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa. Felidéztem a szavakat, amiket előző este mondott: „Mi egy lélek két fele vagyunk, egy nyitott könyv két oldala” – a szavakat, amelyeket kellemetlen ajándéknak éreztem.
