Az Energia Magazin munkatársa a külvilágtól elzárt, föld alatti termekben nézte meg a metró áramellátását. Íme a beszámolója:
Valahol a fejünk felett száguld el éppen az M3-as vonal, itt szállít a közelünkben ezreket az M2-es, de a „titkos termekbe” senki nem jöhet be. A metrómegállók föld alatti labirintusai hatalmas, gépekkel teli termeket rejtenek.
A vastag betonfalak miatt mi sem érzékelünk semmit a száguldó szerelvényekből, csak a szellőző berendezések és a villamosenergiát átalakító trafók zúgását halljuk a gépházban. Itt aztán tényleg nem lehet semmihez sem hozzáérni. A „Nagyfeszültség! Életveszély!” feliratok új értelmet nyernek, az átlagember számára felfoghatatlan mennyiségű áram cikázik körülöttünk mindenhol.
A kisföldalattit kivéve a két metróvonal egy év alatt körülbelül 120 millió kWh villamosenergiát emészt fel. Összehasonlításképpen egy átlagos család éves fogyasztása nagyjából 4000 kWh. Ez azt jelenti, hogy a két metróvonal évente 30 ezer család áramfogyasztását használja fel – összegezte Baloni Csaba, az ELMŰ metrófelelőse.
Áramhálózat a föld alatt
A laikus számára végtelenül bonyolult rendszer leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy az ELMŰ által Budapest körül működtetett elektromos körgyűrűből (120/10 kV) tucatnyi alállomáson transzformálódik át a feszültség, aztán földkábeleken – 10 kV-os szinten – innen érkezik a metróállomások fogadó-berendezéseihez.
A föld alatti termekből oszlik szét a két metróvonal 85 mozgólépcsőjéhez az áram, valamint a számtalan szellőztetőhöz és a világításhoz. Ez működteti a hangszórókat vagy a peronhoz közel merészkedőket érzékelő infrasugarakat. Innen megy a szerelvényekhez a vontatási energiának nevezett áram is, amely az úgynevezett harmadik sínen jut el a járművekhez.
Fotó: Energia Magazin / Honéczy Barnabás
„A metrókocsi ugyanúgy kapja az áramot, mint a villamos vagy a troli, csak itt nem látják az utasok az áramszedőt” – mondta kísérőnk, Zentai László, a Metró Üzemigazgatóság szolgálatvezetője. Csak miközben a villamosnál a szerelvény tetején helyezkedik el az áramszedő, a metrónál kerékmagasságban állnak ki az áramszedő papucsok, amelyek a harmadik sín felületén csúszva biztosítják az elektromos energiát a szerelvényeknek. A peronoknál ez éppen az utasok lába alatt, az oldalfal mellett húzódik.
Nagyon fontos, hogy a szerelvények által használt alagutakban, és az általunk most végigjárt termekben már nem földbe helyezett kábeleken fut az áram, hanem a falakra rögzítve, hogy szemmel is jól látható legyen az esetleges meghibásodásuk. Az egyébként 50 évre méretezett kábeleket élettartamuk és a minimális sérülésveszély ellenére rendszeresen munkacsapatok ellenőrzik az éjféltől négy óráig tartó üzemszünet idején.
Fotó: Energia Magazin / Honéczy Barnabás
Miközben hallgatom a biztonsági előírásokat, arra leszek figyelmes, hogy a körülöttünk zúgó feszültség hangja bizonyos időközönként felerősödik, majd elhalkul. A szolgálatvezető csak mosolyog a megfigyelésemen, ezek a változások jelzik ugyanis a közelünkben elszáguldó, majd távolodó szerelvények áramfelvételét.
Nézze meg, hogyan működött a 70-es években a metró! Azóta sok minden változott…
Mindenből kettő kell
Közben egyre melegebbnek érzem a levegőt, de az is feltűnik, hogy a különböző termekben lévő kisebb-nagyobb fémszekrényekből szinte mindenhol kettő van. Az egyik patikatisztaságú teremben például két, pontosan egyforma cellasor húzódik egymással szemben. Gyorsan kiderül, hogy ez az egyik kulcsa annak, hogy az utasok soha nem érzékelnek áramszünetet a föld alatt, ugyanis ha meghibásodna valamilyen berendezés, akkor belép helyére egy másik. Erre mondják azt a BKV mérnökei, hogy „100 százalékos tartalékai egymásnak”.
A cikk az Energia Magazinban is megjelent.
